Kövesdi János, a Fekete szél legidősebbje
Azokban a legendás hatvanas években indult, amikor már a szlovákiai magyar irodalomnak is sikerült túllépnie a sematizmus keretein, amikor a szocialista tömjénfüst mögül már megjelenhetett a magánszféra is az irodalomban, s amikor sokan át is estek a ló másik oldalára, s bezárkóztak saját, bevehetetlennek hitt elefántcsonttornyukba. Ekkor indította útjára az Irodalmi Szemle Tőzsér Árpád pátyolgatásával a Vetés rovatát szigorúan kezdő tollforgatók részére, amelyben több mint harmincan próbálták ki magukat. Ideje volt hát az újabb nemzedéki antológia megjelentetésének is. De közbejött 1968, bevonultak az ún. baráti országok segítségnyújtást ígérő tankjai magukkal hozván az augusztusi moszkvai fagyot, s csak 1970-ben jelenhetett meg az Egyszemű éjszaka címet viselő költészeti antológia Tőzsér Árpád, míg két évvel később Duba Gyula válogatásában a Fekete szél című prózai antológia. Az előbbiben kilenc, az utóbbiban tíz pályakezdővel. A Fekete szél szerzői legidősebbje a 85 éve született Kövesdi (Vaszily) János volt.
A két szerkesztő sokkal szigorúbb volt, mint egy évtizeddel előttük Turczel Lajos, aki a „nyolcak” költészeti antológiáját illetve a több mint húsz alkotót felmutató 1961-es prózai antológiát szerkesztette. Több mint fél évszázad távlatából láthatjuk csak igazán, mennyire igaza volt Tőzsérnek és Dubának, az általuk beválogatott 17 szerző többsége a pályán maradt, s ugyan volt, aki más műfajt választott magának, a mindkét kötetben szereplő Varga Imre és Mikola Anikó később inkább a költészetet kultiválta, míg a költészeti antológiában induló Aich Pétert ma már prózaíróként tartjuk számon.
Igaz, Turczel Lajosnak sokkal nehezebb dolga volt az ötvenes évek végén, hisz a szlovákiai magyar irodalom 1948 után szinte a semmiből indult újra, ráadásul egy művészeteknek nem igazán kedvező korban, amikor mindent eluralt a hurráoptimizmus, a kommunista rendszer kötelező dicsérete, amely az 1956-os magyar népfelkelés után szép lassan szocializmussá konszolidálódott, s a 110 százalékos tervteljesítések hozsannázása helyett ismét megjelenhettek az emberi érzelmek is a művészetek nagy forgószínpadán. „Irodalmunk irodalmasodásának szükségét kell hangsúlyoznunk!” – hirdeti meg Dobos László is az elkerülhetetlen változásokat, de amíg Magyarországon ez a váltás már a hatvanas évek elején elindult, köszönhetően az egyre szabadabban beáramló nyugati szeleknek is, Csehszlovákiában, így a Felvidéken is ezek a szabadabb áramlatok továbbra is vízunkötelesek maradtak. De a változást nem lehetett megállítani se Keleten, se Nyugaton, s a nagy társadalmi lelkesedés helyett az új eszmék hívei sokkal inkább a befelé fordulást választották. „Szeretkezz, ne háborúzz!” – tűzték zászlajukra a hippi mozgalmak, s ha szelídebb hangon, cenzúrázott hangütésben, de ez jelenik meg hazai vizeken is.
s felettem derülőn leng az ég.
Remény ringat! Most már jobb lesz minden,
és időben elmehetek innen,
tán nem késik le ez a nemzedék! "
– fogalmazza meg talán többségük nevében a kor egyik legerőteljesebben verselő tagja, Cilling Erzsébet. Érdekes, hogy a hölgy később teljesen elhallgatott, s már nem jutott el az Egyszemű éjszakáig sem. Persze, nem ő volt az egyetlen, aki nem került be a két antológia valamelyikébe. A hatvanas évek egyik legtehetségesebb prózaírójaként induló nagykaposi Sződy Viktor például politikai manőverei miatt volt kénytelen kimaradni, s majd csak az 1989-es változások után jelentkezhetett kötettel, amikor már senki sem tudta róla, hogy ő is felvidéki magyar.
Amikor keresgélek a könyvtáramban, megtalálom a Vallomások és párhuzamok című 1987-es interjúkötetét a következő ajánlással:
Nem emlékszem rá, hogy találkoztunk volna, s ezt erősíti meg a naplóm is, amelyben nyoma sincs személyes találkozásnak, így már valószínűleg örökre titok marad, hogyan is kerülhetett a szerzőhöz dedikálásra a kötet. Ő volt a Vetés legidősebb szerzője, 1940 júniusában született Nagykövesden, vagyis a „keleti végeken” Vaszily János néven, s faluja iránti tiszteletből vette fel a Kövesdi nevet. Szerencsés művészi éghajlat uralkodik arrafelé, hisz Varga Ervin koreográfus mellett a szűk környéken született Kövesdi Szabó Mária, Benkő Géza, Tóth Tibor, Kassai Csongor és Tóbiás Szidi is. Vagyis impozáns a névsor.
1958-ban a kassai Ipariban érettségizett, majd innen Pozsonyba került, ahol 1964-ben magyar-orosz szakos tanári oklevelet szerzett. Első írásai az Új Ifjúságban ekkoriban jelentek meg, de saját művek írása mellett már ekkor elkötelezte magát a műfordítások mellett, amely életműve leggazdagabb részét képezi. Főleg oroszból, csehből és szlovák kortársak közül választ magának, több tíz műfordításkötete jelenik meg az évtizedek során. Az egyetem elvégzése után előbb a Madách Könyvkiadó munkatársa lesz, majd az Új Szó rovatvezetője. Itt készült interjúit gyűjtötte csokorba a már említett dedikált kötetbe, amelybe szlovákiai magyar írók (Rácz Olivér, Ozsvald Árpád) mellett helyet kaptak többen azok közül is, akiket fordított (Klára Jarunková, Jozef Puskáš, Ladislav Ballek, Ján Solovič, Bohumil Hrabal), de a kor irodalom- és színházpolitikai kérdéseiről is képet kapunk olyan neves személyiségek jóvoltából, mint a kor népszerű írója, Dobozy Imre (A tizedes meg a többiek), Csűrös Miklós irodalomtörténész vagy a kor egyik leghíresebb színházi rendezője, a grúz Georgij Tovsztogonov, aki pl. A revizort rendezte annak idején a budapesti Nemzeti Színházban. Ha a kor művelődéspolitikáját érteni akarjuk, nem mellőzhetjük a könyvet, amelyről annyira lekicsinylően nyilatkozott a Nyomkereső szerzőpáros a kilencvenes években. Bodnár Gyula évekkel később a hetvenéves Kövesdit köszöntve részben korrigálja akkori túlexponált véleményét, amely még akkor is nehezen elfogadható, ha a kötetben nem Kövesdi az egyetlen, akit bizony elparentálnak az alkotók.
A Fekete szél tíz alkotót (Kövesdi mellett Bereck Józsefet, Fülöp Antalt, Keszeli Ferencet, Kovács Magdát, Mészáros Károlyt, Mészáros Lászlót, Mikola Anikót, Varga Imrét és Wurczel Gábort) indít az útjára, akinek a többsége egész életében megmaradt az irodalom kultiválása mellett, sőt nem egyen közülük ma már bekerültek a kötelező olvasmányok közé is. Emlékszem, már gimnazista koromban Bereck József Öregem, az utolsó című kisregénye volt a kötelezők egyike, amit akkoriban természetesen nem olvastam el, csak jóval később, s életem egyik jeles élménye, hogy évtizedekkel később Dunaszerdahelyen, a Csallóköz szerkesztőségében találkozhattam a kötet szerzőjével is. Nos, ennyit a kötelező olvasmányok teljesen fölösleges voltáról.
Bár egy kötetben indultak, később mégis mindenki a maga útját járta, a címadó novella szerzője, a Tornalján élő Kovács Magda így emlékszik Kövesdi Jánosra:
Az antológiában két elbeszélése (Ballada egy régi nyárról, Rekviem) szerepel, utóbbit kritikusai az életműve csúcsteljesítményének tartják. Az antológia válogatója, Duba Gyula írja róla:
Bár a későbbiekben sem lesz hűtlen a szépirodalomhoz, de alig gyarapítja saját írói életművét. 1976-ban jelenik meg első önálló kötete, az András-napra megjövök, amelyeknek többnyire keretbe zárt történetei a második világháború borzalmait idézik. S már csak egy saját kötet marad a tarsolyában, az 1980-ben kiadott Álom a ködbikáról, amely gyerek- és kamaszkori szorongások mellett a szocialista hétköznapok fojtottságába nyújt betekintést, olykor erotikus körítésbe csomagolva. Erre talán a legjobb példa a Hová tűntél, Attila? című elbeszélése, amely a 2002-ben megjelent Ugrás a semmibe című, máig utolsó szlovákiai magyar prózaantológiában is olvasható.
Az ún. rendszer/gengszterváltást követően Pannónia néven könyvkiadót alapított, amely főleg a társadalmi/politikai történésekre koncentrált, s fontos művek egész sorát adta ki, de már előtte magánkiadásban még 1990-ben kiadott egy máig hiánypótló dokumentumkötetet az 1968-as eseményekről (Csehszlovákia 1968 augusztusában – országos gyász). A Pannónia jóvoltából jelenhettek meg először magyarul Edvard Beneš hírhedt elnöki dekrétumai a németek és a magyarok jogfosztásáról, Fábry Zoltán Merre vagy, Európa?, Peéry Rezső Requiem egy országrészért című kötetei, de ő jelentette meg Sas Andor Pozsony, az egykori koronázó város című máig forrásértékű munkáját, ahogy Mécs László Vadócba rózsát öltök című, válogatott verseit tartalmazó kötetét. De ő kérte meg Csáky Pált is, válogasson össze egy kötetnyit az 1989-es változások után megjelent társadalompublicisztikai munkáiból. Csáky így emlékszik rá:
Lehet, hogy prózaíróként nem futotta ki önmagát, s talán maradt még sok-sok megírnivaló a tarsolyában. Ha viszont Turczel Lajos Csáky által is idézett gondolatát vesszük alapul, akkor Kövesdi (Vaszily) János egyáltalán nem elhanyagolható életművet tett le az asztalunkra életének ugyancsak szűkre szabott 71 éve alatt.
