Könyvünnep szürke köntösben? (II.)

Hogyan foglalnád össze a könyvhét tapasztalatait? Az idén nagy volt a várakozás.

Abban az értelemben mindenképp pozitív volt, hogy végre volt könyvhét, miután a tavalyi elmaradt. Ez mindig jó alkalom arra, hogy találkozzanak egymással a kiadók, a szerzők, az egész szakma, és beszélgessenek, eszmét cseréljenek. Ami újnak tűnt, hogy most nem tapasztaltam a táborok közti feszültséget. Valószínűleg azért, mert már mindenki nagyon várta, s talán ezért szorult a háttérbe a politikai indíttatású szembenállás. Jó volt az idő, és jó volt a hangulat.

Felvidéki szerzőket nem láthattunk tömegével.

De azért elég sokan voltak. Többen dedikáltak, például Fellinger Károly, Száraz Pál, Z. Németh István, Katona Nick, de az ünnepi katalógusban is többen szerepeltek. Természetesen ott volt a kínálatban az SZMÍT legújabb szépirodalmi antológiája is.

Ezúttal azonban – évtizedek óta első ízben – nem volt felvidéki sátor.

Nagyon sajnálatos, hogy így alakult. De nem volt kárpátaljai, erdélyi és délvidéki sátor sem. Mi ott voltunk, a Lilium Aurum az AB-Arttal közösen kibérelt egy sátrat, de azok a kiadók, amelyeknek csak néhány kötete jelenik meg év közben, nem tudnak három könyv kedvéért sátrat bérelni.

Ezért fontos, hogy a határon túli kiadóknak legyen közös sátruk, hogy az egy-két vagy akár ötkötetes kiadók is megjelenhessenek.

Az a határon túli kiadó, legyen az erdélyi vagy felvidéki, amely kibérel egy sátrat, természetesen a saját kiadványait akarja népszerűsíteni, nem a másokét. Így a legkisebbek az idén kimaradtak. Nem tudom, hogyan történhetett ez meg, de a jövőben mindent meg kell tennünk azért, hogy ez többé ne fordulhasson elő.

Azért mondjuk meg, mi volt a fő ok: az MKKE (Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete) úgy döntött, hogy harminc évvel a rendszerváltás után nem jár ingyen sátor a határon túli kiadóknak.

Igen, így történt, ezért vagy őket kell meggyőzni, vagy találni kell egy támogatót, aki hajlandó beszállni ennek a finanszírozásába. Ráadásul, ha a határon túli kiadók egy helyütt vannak, sokkal könnyebben megtalálja őket az olvasó, nem kell keresgélnie a sátrak között. Lehetne ez akár egy kis színpaddal, pódiummal, ha úgy tetszik, pozitív diszkriminációval. Ehhez szervezési akarat kell, másrészt anyagi támogatás. Ez nem akkora összeg, amit ne lehetne előteremteni.

Ezek szerint a legkisebbeknek esélyük sem volt jelen lenni a könyvhéten. Az említett AB-Art és a Lilium nem tudta volna felkarolni őket?

Bihari Zoltán, aki eddig intézte az ügyeinket, megszólított minden kiadót, köztük a legkisebbeket is, de mindenki elzárkózott. Ha fizetni kell, nem megyünk, mondták valamennyien. És bármilyen értékes kiadványaik is voltak, néhány kötet nem versenyezhet a bestsellerekkel. Itt nemcsak magáról a standról van szó, hiszen fizetni kell az eladót, állni kell a szállítási költségeket és egyebeket, így eleve nem éri meg. Ezt mindenki tudja.

Én csak azon csodálkoztam, hogy ha valamilyen arányos résszel mindenki beszállt volna, lehetett volna felvidéki sátor. Ezt szerette volna Bihari Zoltán, de mindenki kifarolt. Oldja meg valaki, hogy ingyen legyen.

Múltkori cikkemben is utaltam rá, említsük meg újra: a felvidéki könyvkiadás lassan felmorzsolódik, aminek több oka van. Az egyik, hogy a nagyobb kiadók közül a Kalligramnak már nincs pozsonyi részlege, a Méry Ratio is magyarországi kiadó, s utóbb az AB-Art is budapesti kiadó lett. Mi maradt a Felvidéken?

Tulajdonképpen csak a Lilium Aurum és a Nap kiadó, leszámítva a kicsiket. De ez bonyolult ügy, mert tegyük fel a kérdést, hogy mit jelent kiadónak lenni.

Az az én szememben nem kiadó, amely pályázik, kiadja a könyvet, ad néhány példányt a szerzőnek, és azzal letelt. A kiadó az én értelmezésemben sokkal többet csinál.

Egyrészt szervezi, íratja a kéziratokat. Kitalálja, mi az, amire szükség van, mi az, ami hiányzik a piacról, milyen könyveknek kell ott lenniük a könyvespolcon a szlovákiai magyarság megmaradásának a szempontjából. Vannak-e ilyen könyveink? Ha nincsenek, kik azok a szerzők, akik meg tudják írni? Ha a könyvek megjelennek, terjeszteni kell őket, eljuttatni az olvasóhoz, reklámot csinálni, könyvbemutatókat szervezni, kitalálni a marketinget. És még sorolhatnám. Ezt a törődést a Lilium Aurum könyvkiadón kívül senki nem végzi.

Ha ezt nem kéri számon a kiadón senki, a könnyebbik ellenállás irányában haladva lehet bohóckodni.

Említsük meg, hogy egy kiadó szerkesztőket is foglalkoztat.

Igen, és ezzel egy egész szakma tűnik el, hiszen a könyvkiadás olyan, mint az autógyártás, szakemberek kellenek hozzá. Sokan azt sem tudják, hogyan kell egy könyvnek kinézni. Gyurgyák János, az Osiris kiadó igazgatója írt egy könyvet, ha jól emlékszem, kiadók vagy szerkesztők kézikönyve volt a címe. Ebben leírja, hogy a magyar nyelven megjelenő könyvek kétharmada nem könyv! Nem felel meg a könyv kritériumainak. Attól, hogy négy kereke van valaminek, nem biztos, hogy autó.

Attól, hogy kétszáz papír össze van kötve, ragasztva, nem biztos, hogy könyv.

Ehhez viszont főállású emberek kellenének, akik ebből megélnének.

És hát a szerzőknek is meg kellene élni, amiről inkább csak a legyintés szintjén tudunk szólni.

Természetesen. Nem múlik el hét, hogy ne kapnánk újabb és újabb kéziratokat. Behozza a szerző, és várja, mi lesz a verseinek, novelláinak a sorsa.

Durva kérdés, de helyénvaló: néhány éve, amikor megalakult a Kisebbségi Kulturális Alap, teli volt Dél-Szlovákia az öles Most–Híd-as reklámokkal, most már lesz pénz a kultúránkra! Mi több, egyesek már a kulturális autonómia megvalósulását vizionálták. Hogy van ez? Tudomásom szerint volt olyan kísérlet, hogy például a Lilium Aurum pályázatait en bloc próbálták félresöpörni a kurátorok.

Maga a pályázati támogatás rendszere nem oldja meg ezt a problémát. Ez a könyv előállításához nyújt valamennyi támogatást. Jó esetben a nyolcvan-kilencven százalékát, rossz esetben a felét (vagy semennyit – a szerk. megj.). Még szerencsés esetben is kénytelen a kiadó a maradék tíz százalékot hozzátenni. Mondhatja erre más szakma: ez a világ legjobb üzlete, ezt egy traktorgyár nem kapja meg. Csakhogy. Időközben szinte teljesen megszűnt a könyvterjesztés, magának a kiadónak kell(ene) eljuttatnia a terméket az olvasóhoz. Kikerülve a könyvesboltot, mert az nem hajlandó forgalmazni, mondván, azt terjesztem, amiből legalább száz darabot el tudok adni. Öt-tíz verskötetet nem éri meg neki adminisztrálni sem. A könyvtárakról már nem is szólva. Sorolni sincs kedvem, milyen kapcsolatokkal, trükkökkel kell próbálkozni. S ez majdnem húsz éve így működik.

Napjainkban sok könyv jelenik meg úgy, hogy arról senki az égvilágon nem tud. A lapok nem írnak róla, a terjesztés nem működik, a könyvesboltokba, könyvtárakba (már ahol maradt) nem jut el.

---

És most már a könyvhétre sem, tegyük hozzá a fenti interjúhoz végszóként.

Megjelent a Magyar7 hetilap 2021/37. számában.