Komlós Aladár végig példa maradhatott

Amíg Begyáts nevével már nem igazán találkozunk a későbbiekben, bár a Magyar Életrajzi Lexikon őrzi a nevét, addig Komlós Aladár neve örökre beíródott a magyar irodalomtörténetbe. Igaz, nem mint költőé, hanem mint

irodalomkritikusé  és irodalomtörténészé, aki nemcsak nem tagadta meg zsidó származását, hanem sokat foglalkozott is a magyar nyelvű zsidó irodalommal.

Felesége, a nála 15 évvel fiatalabb Palotai Erzsi előadóművész, író volt, aki Nagyváradon született, de ifjú éveit Kassán töltötte (az ő nem kevésbé izgalmas alakját a következő írásunkban idézzük meg). Egyikük nevét sem igen jegyzi a szlovmagyar irodalom.

Ez persze megérne egy külön misét. Amikor a trianoni döntéssel a magyar nyelvű lakosság 1/3-a idegen hazába került, három lehetősége maradt. Vagy alkalmazkodott a kialakult helyzethez,  megpróbált megmaradni magyarnak, s az idegen hazában kialakította a saját intézményeit, vagy a kisebbik ellenállás elve mentén vagy áttelepült a maradék hazába, netán az új többség uszályába került. Ez utóbbi inkább a második világégés után, s főleg napjainkban vált-válik égető problémává,  de sokan keresnek új otthont a Magyar Királyság határain belül.

Akik pedig maradnak, azok az úttörőszereppel szembesülnek, ami nem is egyszerű dolog, hisz óhatatlanul megjelenik hátráltató erőként a dilettantizmus. Kicsi, savanyú, de a miénk – ugye ismerős?

Komlós képtelen ezzel kibékülni, keményen kiáll a minőség mellett, de a húszas években teljesen reménytelennek látja a helyzetet, s átköltözik Magyarországra, ahol szintén meggyűlik a baja a hatóságokkal. De erről majd később.

Komlós Aladár 1892-ben született Alsósztregován, Madách Imre falujában, zsidó családban, Kredens néven. A család innen Ipolytarnócra költözött, s Komlós Aladár pályáját meghatározzák a losonci évek, Bodor Aladár írótanár, akiről a szlovmagyar irodalmi lexikonok példásan hallgatnak.

S itt álljunk meg megint egy szóra:

a dilettantizmus egyik legbiztosabb jele, hogy a szlovmagyar belterjes irodalmi élet úgy döntött, hogy csak azokkal foglalkozik, akik a határokon innen alkottak, így semmibe vette mindazokat, akik 1918 előtt szerepet játszottak a Felvidéken, s azokat is, akik bármilyen oknál fogva elhagyták a Felvidéket.

Ahogy Darvas Jánost is csak 1938-ig tárgyalják, ugyanilyen mostohán bántak el a többiekkel, így Palotai Borissal, Győry Dezsővel, Szombathy Viktorral és a sort hosszasan folytathatnánk. Arról már nem is beszélve, hogy a Trianon utáni társadalmi és kulturális létünket megteremtőket egy tollvonással kitörölték, azt hitetvén el, hogy 1948 után a semmiből kellett újrateremteni a szlovmagyar irodalmat.

Komlós, – bár Magyarországra települése után is élénken tartotta a kapcsolatot a felvidéki magyar írókkal, s több  komoly tanulmányban foglalkozott is az itteniek munkáival –, életművét a szlovmagyar irodalomtörténet a Magyarországra való távozása után lezárta,

bár Tóth László érdeme, hogy legalább 1937-ig figyelemmel követi a pályáját A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona 1918-2004 című kiadványban. Amelybe nővérével, Palotai Borissal ellentétben Erzsi már be sem került, hiszen ő elég gyorsan Budapestre került, s tollat írói szándékkal csak az ötvenes években vett a kezébe.

A budapesti egyetemi évek után, ahol magyar-latin szakos diplomát szerzett, Komlós  kikerül a frontra,  megsebesül, de túléli az első világháború borzalmait. Az államfordulat előbb Losoncon, majd Kassán találja (leendő felesége a nővéreivel ekkor már szintén itt él), de 1922-ben a Kassai Naplóban közölt Zrínyi ünneplése című cikke miatt elbocsátják gimnáziumi állásából.

Szabadfoglalkozású újságíróként próbál életben maradni, Losoncon Simándy Pállal, Győry Dezsővel, Darkó Istvánnal és Farkas Istvánnal szabadegyetemet hoz létre, s reménykedik, megválthatják a világot.

Ekkor ír kritikát Szabó Dezsőről is, az antiszemita, ugyanakkor a magyar pamflet koronázatlan királyáról (gondoljunk csak a Feltámadás Makucskán című remekműre), s vállalja az érte járó megvetést is: „A barátaim majd árulásként fogják találni, hogy annyi elismeréssel hajtom meg a lobogómat az ellenség előtt. De mégis nem tudom eltagadni, hogy annyi termékeny csírát s annyi gyönyörűséget köszönök Szabó Dezsőnek. A remélt megváltás elmarad, s  úgy dönt, átköltözik Magyarországra.

– írja Fábry Zoltánnak. De mégsem tud véglegesen megszabadulni egykori otthonától, több tanulmányában (Nyugat, Prágai Magyar Hírlap, Magyar Újság) is értékeli a szlovenszkói magyar irodalmat, s kíméletlenül támadja az egyre inkább eluralkodó dilettantizmust. Fábry majd 75. születésnapján köszönti az alábbi szavakkal: „Komlós Aladár a szellemerkölcs elkötelezettje azonos maradt önmagával: mindvégig férfi volt és maradt.”

S bizony, ezen szavak mögött nemcsak az ilyenkor megszokott, s talán megbocsátható sematikus dicséret lakozik.

Komlós a harmincas években immár budapesti gimnáziumi tanárként és irodalomkritikusként több alkalommal is kihúzta a gyufát a hatóságoknál.

1937 őszén előadásokat tart Prágában és Magyarországon, s a Magyar Napnak pozitívan nyilatkozik a masaryki demokráciáról. „A Budapestről érkező úriember számára az itteni atmoszféra a legüdítőbb: a  demokrácia atmoszférája” – mondta. Hóman Bálint akkori kultuszminiszter elbocsátja, de írótársai közül többen, így Illyés Gyula is kiállnak mellette, s Hóman utódja, Teleki Pál megsemmisíti elődje döntését.

A holokausztot ő és felesége sem úszhatja meg, szerencséjére az ún. Kesztner-vonattal Bergen-Belsen érintésével Svájcban lel menedéket, s 1945 őszén jut haza.

1946-ban egyetemi tanár lesz, de mivel nem hajlandó a sztálinista rezsim magyarországi bagázsának a dicsőítésére, 1950-ben innen is mennie kell. 1956-ban az MTA Irodalomtörténeti Intézetének munkatársa, majd osztályvezetője lesz, s itt teljesedik ki irodalomkritikusi-, s történészi pályája.

- írta 1963-as válogatott verseskötete elé. 1921-ben Rimaszombatban Voltam poéta én is címmel jelent meg első önálló verseskötete (Szabó Lőrinc méltatja a Nyugatban). 1931-ben Budapesten adja ki A néma őrült arca című kötetét, újabb tíz évet kell várni a Himnusz a mosolyhoz című kötetére, míg a második világégés után már szinte kizárólag irodalomtörténettel foglalkozik. Tóth László a Szélén az országútnak című 1990-ben kiadott antológiában három, míg a 10 évvel korábban Turczel Lajos által szerkesztett Rejtett ösvény című antológiában hat versét közli. Ahogy Darvas és tanítómestere, Bodor Aladár, ő is Ady-lázban ég, s ezt meg is vallja Ady-versek, be szépek voltatok című versében:

De vissza-visszatérnek verseiben a háború borzalmai (Vormarsch, Italia, Beomló dekkungok), ahogy a nógrádi táj szépségei (Losonci elégiák, Szép kerek alma) is. 1963-ban Reggeltől estig című válogatáskötete műfordításait is tartalmazza, s már halála után egy évvel adják ki A tölgyfa és a hegedű című kötetét. 1963-as kötete elé írja: „De néha eszembe jutnak a verseim, ahogy elhagyott árvákként kuporognak régi könyveimben, úgy érzem, mégis gondot kell viselnem rájuk. S ha lesznek, akik kíváncsiak rá, milyen volt éneklőnek, aki ma már csak énektanár, azoknak megvallom: úgy sejtem, mégiscsak az voltam igazán, akit túléltem.”

S ha már a szépirodalmi próbálkozásoknál tartunk, a harmincas években Római kaland, valamint a Néro és a VII/A címekkel két ifjúsági regényt is kiadott.

„Nemcsak elemezni lenne érdemes a Néró és VII. A-t, de sokaknak, sokunknak felírnám receptre – ugyan 80 éve született már a regény, de az »örök osztály legendája«, vagy a »magányos, lánygimnáziumi férfitanár tartson kutyát« szentenciája nem vesztette érvényét ma sem.” – írja Szilágyi Zsófia Komlós-díjas irodalomtörténész. 1941-ben Az első csillag címmel egyfelvonásos drámája is megjelenik.

Külön fejezetet érdemel irodalomkritikusi- és történészi munkássága,

történészként elsősorban a magyar-zsidó irodalmi kapcsolatokkal, a XIX. század második felével (Petőfitől Adyig, Vajda János, Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő, Dömötör János) foglalkozott, kritikusként a Nyugat második nemzedékének volt az egyik legértőbb bírálója (Az új magyar líra, Írók és elvek, Vereckétől Dévényig, Tegnap és ma).

– írja.

Komlós Aladár szép kort megélt, majdnem 88 éves korában, 40 éve, 1980 június 20-án távozott az élők sorából. Kossuth-díjat sosem kapott, de róla díjat neveztek el, amelyet a Magyar Pen Club gondoz, s tavaly Reményi József Tamás kapott meg.

Halála után a versei mellett meséit s több kéziratban maradt tanulmányát is kiadták (Bevezetés a magyar-zsidó irodalomba, Magyar-zsidó szellemtörténet a reformkortól a holokausztig, Kritika és kritikusok), nevét viselő s eszmeiségét felvállaló baráti társaság is alakult, s  Alsósztregova másik nagy szülöttjétől búcsúzzunk Fábry szavaival:

Tegyük hozzá: ugyancsak ritka a vérzivataros és aljasságokkal telített XX. században.