Koholt vádak, bűntelen áldozatok
Závada Pál Pernye és fű című legújabb regénye 1988-ban játszódik, a Kádár-korszak vége felé, a rémes és pusztulásra érett rendszerben, amikor a társadalom és a politika rotyogó kuktafazeka már-már szétrobban a sparherten, amikor ellenállási szervezkedések jellemzik az országot.
A filmkészítők között a filmeseken kívül szociográfus, grafikus, történész és újságíró is részt vesz a forgatáson, ezzel együtt a nyomozásban, hiszen a kusza szálakat nem egyszerű kibogozni, és a még élő tanúkat sem könnyű szóra bírni. Az író a múltban kutató társaság munkáján kívül megismerteti az olvasót magánéletükkel is. A mindennapi életüket behálózó gondjaikkal: válással, új kapcsolatok keresésével, szülői aggodalmaikkal, anyagi nehézségekkel, társadalmi helytállással. Ugyanakkor kiszámíthatatlan időket élnek, a nyolcvanas évek végére jellemző válság és bizakodás keverékében.
Az volt a legnagyobb baj, hogy az embereket megfélemlítették, ezért aki érezte is az igazságtalanságot és a gazemberséget, nem mert szólni, inkább sunyított. Molnár Sándor esetéből az államhatalom példát akart statuálni, és ezt sikeresen véghez is vitte. „…1949 után makacs ember egyre kevesebb marad. Annál több lesz a megfélemlített – és a fordulat lelkes, számító vagy őszinte híve.” A filmezés közben számos más hasonló esetre is fény derül. Több esetben öngyilkosságba torkollanak a zaklatások, olyan is előfordul, hogy a gyújtogatással alaptalanul vádolt gazdát a halálos ítélettől a titkosszolgálattal való együttműködés menti meg, igaz, a későbbiek során ez emészti fel minden emberi erejét. Békéscsaba környékén, ahol az állítólagos gyújtogatások gyakoriak voltak, akkoriban a magyarok mellett szlovákok, svábok és zsidók is éltek.
A hatalom ármánykodásából kifolyólag ebből a tényből adódóan is konfliktusokra került sor. A személyi kultusz osztályharcos korszaka, más szóval a kulákok megszorongatásának esetei elrettentő példaként és jó szolgálattevőként működtek az alakuló kommunista rendszer számára. „A statárium a hatalmi önkény hisztériájának a keménykezű, de igazságos ítélkező pózában való tetszelgése. A statárium az adott helyzetet rendkívülinek, az üldözött cselekményeket különösen veszélyesnek, a tényállást rögtönbíráskodásra alkalmasnak ítéli – vádlottjait pedig halálra.”
A dokumentumfilmesek megdöbbenve szögezik le, hogy az ország népe milyen szégyenletesen keveset tud az ötvenes évek pereiről, az üldöztetésekről, zaklatásokról és megaláztatásokról. Milyen jó lenne kideríteni, mondják vitáik közepette, hány embert hurcoltak meg az eljárások során. A könyvben majdnem negyven év telt el ezen kijelentések idején. Azóta pedig a valóságban további csaknem negyven év, és még mindig óriási meglepetést, megrökönyödést okoznak az olvasó számára az elé tárt helyzetek. Mert – ahogy Závada Pál eligazításként megjegyzi – a könyvben szereplő figurák kitalált személyek, de a benne szereplő filmforgatás interjúi valóságosak. Ezeket a Sipos András rendezővel készült és 1989-ben bemutatott Statárium című dokumentumfilmjükhöz vették filmszalagra.
