Keleti hómezők örök fogságában
„Sáfáry szíve tiszta lánggal égett,//és nagyon szerették őt a gyerekek” – írja önmagáról Sáfáry László, a par excellence szlovákiai-ruszinszkói magyar költő. Munkácson született, férfivá a Verhovina és kora érlelte, 32 éves, amikor diplomáját átveheti Budapesten, s pár hónappal később már halott. Igaz, már Magyarországon élő húgai még évtizedekkel később is reménykednek. Két vékonyka verseskötet, valamint Illyés Gyula, Fábry Zoltán és Győry Dezső biztató szavai maradtak utána, s a végtelen orosz hómezők fedték be melegségre és szerelemre vágyó szívét.
„A ruszinszkói Sáfáry László valóságot simogat: egy egész földdarab táj- és emberlevegőjét lélegzi fel a verseibe” – köszönti a költőt 1935-ben második kötete megjelenése alkalmából Fábry Zoltán, aki fennhangon hirdeti: költő érkezett. S Fábry nem tévedett. Bár a trianoni létbe szorult szlovenszkói magyarság irodalma elsősorban a verstől hangos, a Ruszinszkóról érkező Sáfáry érkezése mégis áttörésnek számít. 1931-ben saját kiadásban, szülei támogatásával jelenteti meg Lendület című első kötetét, amelyet Illyés Gyula is lelkesen üdvözöl a Nyugatban:
Északkelet-Magyarországot a 19. században kezdték Kárpátaljának nevezni, főleg a hegyvidéki ruszin/rutén területeket, mígnem Trianon után a magyar lakosságú, szintén Csehszlovákiához került részt is így emlegették, de használatban maradt a Ruszinszkó elnevezés is. Ahogy használták az Északkeleti-Felvidék kifejezést is. Trianon után a terület Csehszlovákiához került, de az új államhatalom nem nagyon tudott/akart mit kezdeni vele, az ország messze legszegényebb régiójává vált, amely 1938 után visszakerült Magyarországhoz, majd a második világháború befejezése után a Szovjetunió kebelezte be, Kárpátontúlnak nevezve azt. A két háború közti ottani reménytelen viszonyokról Ivan Olbracht cseh író és Ján Hvozdík, a Pókhálóban című regény szerzője számol be. Előbbi éveket élt ezen a vidéken, utóbbi Parnóban született, így jól ismerte a kárpátaljai viszonyokat.
Az 1918 és 1938 közötti irodalmi életét a szlovenszkói magyar irodalom jegyzi. Rácz Pál, N. Jaczkó Olga, Ilku Pál, Bellyei (Zapf) László, Tamás Mihály, Herpay Ferenc, Ilku Pál – csak néhány név az itt alkotók közül, de ne feledkezzünk meg azokról sem, akik a Csehszlovák Köztársaság idején éveket töltöttek el ezen a hegyes-völgyes, meseszép, de nagyon szegény vidéken. Évekig élt és tanított Munkácson Sas Andor, ahogy később Sándor László, Beregszászon Czabán Samu és Győry Dezső.
– írja a fiatal költő művészetéről az aFábry, aki maga is megírta gyorsan elkobzott művében, Az éhség legendájában a ruszinszkói viszonyokat. S idézzük is ide az Árverés c. versét: „A tanyán árverés volt,//adóba vittek bútort, búzát, igáslovat.//Egész délelőtt folyt a vásár,//Délre már az eszelős öregasszony is sírva fakadt.//A Jancsi gyerek nem látott ezekből semmit,//hajnalban fűre vitte az egyetlen csikót.//Most eszi kis szalonnáját,//csattognak tízéves fogai.//A csikó is csak másodfű még,//a derékig érő fűben vígan szalad,//nem tud semmit a szomorúságról,//s a homlokán fehér csillag ragyog”.
Csurgói születésű apja tengerészként kezdte pályafutását a Monarchia idején Fiuméban, de hajója első útján elsüllyedt, s csak a vakszerencsének köszönhette, hogy három napi tengeren való hánykolódás után egy amerikai hajó kimentette. Nem is vágyott többet tengerre, kitanulta az erdőmérnökséget, s munkácsi feleségének köszönhetően a kárpátaljai kisvárosban telepedtek le. László még a boldog békeidőkben született, de a trianoni döntés a várost Csehszlovákiához csatolta, s aki köztisztviselő akart maradni, annak hűségesküt kellett tennie az új hatalom mellett. Sáfáry József erre nem volt hajlandó, így az egész család hontalan lett.
– tudjuk meg a költőtől, aki magántanulóként, az országhatáron át-átszökve végzi a középiskolai tanulmányait, s 1928-ban Sátoraljaújhelyen érettségizik le. Budapesten beiratkozik a Pázmány Péter Tudományegyetemre magyar-latin szakra (de görögöt is tanul), s talán ő maga sem gondolja, hogy csak 14 évvel később veheti majd kézhez egyetemi diplomáját. Szakdolgozata témája is érdekes: Nyugat-európai ízlésáramlatok a felvidéki költészetben. De nem lazsálja el azt a közel másfél évtizedet, megjelenik két verseskötete, segíti a szüleit, a két húgát (a nagyobbikat, Máriát Budapesten taníttatja ki, aki tanítói oklevelet, míg a kisebbik, Jolán középszintű pénzügyi szakképesítést szerez). Közben ő kollégiumi nevelő, felügyelő, korrepetál, lapot szerkeszt (Kórus, Független Szemle), irodalmi lótás-futás az élete (szervezi a Művész Stúdiót), s tervezi, a szüleit is Budapestre költözteti. A nyarakat szinte kivétel nélkül mindig odahaza tölti barátai társaságában, de sokszor segít földmérő apjának is.
Sáfáry László nem szorul mentegetésre, ugyan a sajókazai Simon Andor (nővére, Simon Jolán Kassák Lajos felesége, míg az ő felesége Móricz Zsigmond lánya, Gyöngyi) nyomdokain indul el, de könnyedén átlép elődjén, s amíg Simon képtelen az általa kidolgozott légies, japános verselés buktatóit elkerülni, Sáfáry könnyedén túllép ezeken a buktatókon, s szociális elemekkel telített, magas fokon izzó költeményei epigrammatikus tömörséggel szólnak életről, halálról, szerelemről, magányról. Dobossy László Sáfáry verseiben a rendkívül fiatalon elhalt cseh költő, Jiří Wolker hatását is kimutatja, de nem tagadhatja le Catullust sem.
A húszas évek végén közeli kapcsolatba kerül a Sarlóval, annak „egyik legszorgalmasabb ifjú gyűjtője és munkása lesz” – emlékszik vissza 1965-ben barátja, Takáts Gyula, aki szerint „ekkor rakja le alapjait egy olyan felelősséggel telített lírának, amelyben távlatot és feleletet keresett az akkor oly élesen különválasztó határok között, a behívók, erődépítések és a gazdasági s szellemi szegénység éveiben, az 1919 és 1935 közötti beregi, máramarosi hegyek zugában”.
1931-ben jelenik meg első verseskötete a Lendület, négy évvel később a Verhovina. Mindkettő Munkácson, szülői segédlettel. Mindkettő 40-40 verset tartalmaz. Amíg az első kötetét nyolcan észrevételezik, Illyés mellett Győry Dezső, addig a Verhovináról 33 kritika jelenik meg, a Prágai Magyar Hírlapban Zapf László ír róla, de nem hagyja említés nélkül Barta Lajos, Féja Géza, ahogy Radnóti Miklós sem, aki a Nyugatban recenzálja: „Sáfáry Lászlónak négy éve jelent meg első könyve, melyen Simon Andor egysíkú és kényelmes lírájának hatása érzett. Vékony líra volt és fejlődésképtelen, mint a régóta hallgató Simon Andoré is. E hatástól ma sem mentes Sáfáry, és különösen nem mentes e hatás következményeitől, a gyakran prózába sikló kényelmességtől és a költői közhelyektől, amelyek legtöbbször a néhány soros verset is elrontják. Pedig lírikust sejtet néhány szép képe és a könyv három verse: a Verhovina, a Tavasz és a Déli árnyék”.
De versírásból megélni, ahogy ma, akkor sem lehetett. Ugyan amerikai magyar lap kéri a verseit (öt dollárt kínáltak versenként), a rádióban is felmondják pár versét, ő maga az akkor Losoncon, a „Felvidék Debrecené”-ben (Istenem, hol vagyunk ma ettől!) élő irodalomkritikus barátját kéri, próbáljon eladni 25-30 példányt a kötetéből.
Sándor Lászlót dicséri, sikerrel járt, ahogy ő az, aki majd évtizedekkel később, 1969-ben a Szépirodalmi Kiadó jóvoltából kiadja Sáfáry válogatott verseit. A 80 már megjelent vers mellé beválogatja zsengéit is, amelyeket egykori lapokban talál, valamint megkeresi a költő Debrecenben élő húgait is, akik még ekkor sem akarják elfogadni az elfogadhatatlant, szeretett bátyjuk még 1943 zord telén a kurszki kegyetlen tél áldozata lett, több ezer kilométerre a szülőföldjétől.
„A németországi eseményekkel szemben undort és irtózatot érzek, de éppúgy szemben állok a bolseviki terrorral is. S szemben állok minden olyan rendszerrel, mely fegyverrel avatkozik az egyén életébe, és ököllel akarja elintézni a szellemi kérdéseket. Krisztus,
Galilei, Petőfi, Gandhi közelebb állnak hozzám, mint Hitler vagy Sztálin, mindig is közelebb állottak!” – írja még Hitler közvetlen hatalomra jutása után a szüleinek, de hiába rövidlátó, a háborút, s a biztos halált, ahogy losonci kortársa, Berkó Sándor, ő sem kerülheti el. 1943 január 11-én keltezi a frontról utolsó képeslapját a szüleinek. Nem panaszkodik, reménykedik. Azok is reménykednek, hogy hadifogságba esett, de katonatársai utoljára 20-án látják életben. Valószínűleg nem bírta a gyorsmenetben történő visszavonulást, s megfagyott.
„Nagyon szelíd, letisztult avantgardizmus jellemzi Sáfáry költészetét” – ezt már az egykori barát, Turczel Lajos írta róla, aki hiába szorgalmazta, Felvidéken nem jelent meg verseskötete Sáfárynak, igaz az 1980-ban Varga Imre által az első nemzedék lírájából összeállított antológia az ő egyik versének (Rejtett ösvény) címét viselte. A kárpátaljaiak viszont nem feledkeztek meg róla, 1995-ben S. Benedekj András szerkesztésében és utószavával Hómezők előtt címmel jelent meg válogatott kötete 76 verssel, majd Finta Éva a Petőfi Irodalmi Múzeumban található négy doboznyi feldolgozatlan hagyatékot összegezve megírta a költő monográfiáját (Hazamegyek), s 2008-ban Köztetek vagyok címmel kiadta a költő verseit is. Talán 300 példányban.
„Sáfáry László költészete bár sem terjedelmét, sem kvalitását illetően nem ostromol csúcsokat, jelentősége messze túlmutat önmagán. Szerepének nagysága abban rejlik, hogy hídként kapcsolja egybe a történelmi Magyarország irodalmi életének teljességét az elcsatolt, szétzilált területek vergődő önkeresésével, a saját hangjuk megteremtésén gyötrődő vidékek magányos pusztulásélményével, s a nyelvet sem hagyja magára. A példamutatásban és a saját, önálló arculat megrajzolásában van elévülhetetlen ereje – összegzi a Sáfáry számára adatott nem egész 33 évet.
„Fiatal vagyok.//Korán terebélyesedtek vágyaim//szülőföldem hatalmas hegyei között.//Gyermekszemmel láttam a katonavonatokat.//Virágosan mentek//és nyomorékokat hoztak visszafelé.” Ő már nem fért fel erre a vonatra sem.
