Keleti hómezők örök fogságában

2020. november 10., 09:40
Juhász Dósa János

„Sáfáry szíve tiszta lánggal égett,//és nagyon szerették őt a gyerekek” – írja önmagáról Sáfáry László, a par excellence szlovákiai-ruszinszkói magyar költő. Munkácson született, férfivá a Verhovina és kora érlelte, 32 éves, amikor diplomáját átveheti Budapesten, s pár hónappal később már halott. Igaz, már Magyarországon élő húgai még évtizedekkel később is reménykednek. Két vékonyka verseskötet, valamint Illyés Gyula, Fábry Zoltán és Győry Dezső biztató szavai maradtak utána, s a végtelen orosz hómezők fedték be melegségre és szerelemre vágyó szívét.

„A ruszinszkói Sáfáry László valóságot simogat: egy egész földdarab táj- és emberlevegőjét lélegzi fel a verseibe” – köszönti a költőt 1935-ben második kötete megjelenése alkalmából Fábry Zoltán, aki fennhangon hirdeti: költő érkezett. S Fábry nem tévedett. Bár a trianoni létbe szorult szlovenszkói magyarság irodalma elsősorban a verstől hangos, a Ruszinszkóról érkező Sáfáry érkezése mégis áttörésnek számít. 1931-ben saját kiadásban, szülei támogatásával jelenteti meg Lendület című első kötetét, amelyet Illyés Gyula is lelkesen üdvözöl a Nyugatban:

A vékonyka könyv elolvasása közben hamarosan kiderül, hogy a lendület nem valami gesztus, nagyot akaró nekiiramodást jelent, hanem olyasféle lendületet, amivel a rajzoló siklatja a ceruzáját az érdes papíron, hogy egypár vonással vésse oda, tán nem is a megörökítendő tárgyat, hanem arról való hangulatát.”
Táj, ahol az emberek éheznek

Északkelet-Magyarországot a 19. században kezdték Kárpátaljának nevezni, főleg a hegyvidéki ruszin/rutén területeket,  mígnem Trianon után a magyar lakosságú, szintén Csehszlovákiához került részt is így emlegették, de használatban maradt a Ruszinszkó elnevezés is. Ahogy használták az Északkeleti-Felvidék kifejezést is. Trianon után a terület Csehszlovákiához került, de az új államhatalom nem nagyon tudott/akart mit kezdeni vele, az ország messze legszegényebb régiójává vált, amely 1938 után visszakerült Magyarországhoz, majd a második világháború befejezése után a Szovjetunió kebelezte be, Kárpátontúlnak nevezve azt. A két háború közti ottani reménytelen viszonyokról Ivan Olbracht cseh író és Ján Hvozdík, a Pókhálóban című regény szerzője számol be. Előbbi éveket élt ezen a vidéken, utóbbi Parnóban született, így jól ismerte a kárpátaljai viszonyokat.

Sáfáry

Az 1918 és 1938 közötti irodalmi életét a szlovenszkói magyar irodalom jegyzi. Rácz Pál, N. Jaczkó Olga, Ilku Pál, Bellyei (Zapf) László, Tamás Mihály, Herpay Ferenc, Ilku Pál – csak néhány név az itt alkotók közül, de ne feledkezzünk meg azokról sem, akik a Csehszlovák Köztársaság idején éveket töltöttek el ezen a hegyes-völgyes, meseszép, de nagyon szegény vidéken. Évekig élt és tanított Munkácson Sas Andor, ahogy később Sándor László, Beregszászon Czabán Samu és Győry Dezső.

Táj, ahol emberek éheznek. És aki látta, annak a szeméből a nyomor valósága kimarta a tájélményt”

– írja a fiatal költő művészetéről az aFábry, aki maga is megírta gyorsan elkobzott művében, Az éhség legendájában a ruszinszkói viszonyokat. S idézzük is ide az Árverés c. versét: „A tanyán árverés volt,//adóba vittek bútort, búzát, igáslovat.//Egész délelőtt folyt a vásár,//Délre már az eszelős öregasszony is sírva fakadt.//A Jancsi gyerek nem látott ezekből semmit,//hajnalban fűre vitte az egyetlen csikót.//Most eszi kis szalonnáját,//csattognak tízéves fogai.//A csikó is csak másodfű még,//a derékig érő fűben vígan szalad,//nem tud semmit a szomorúságról,//s a homlokán fehér csillag ragyog”.

„Az apám elbocsátott tisztviselő”

Csurgói születésű apja tengerészként kezdte pályafutását a Monarchia idején Fiuméban, de hajója első útján elsüllyedt, s csak a vakszerencsének köszönhette, hogy három napi tengeren való hánykolódás után egy amerikai hajó kimentette. Nem is vágyott többet tengerre, kitanulta az erdőmérnökséget, s munkácsi feleségének köszönhetően a kárpátaljai kisvárosban telepedtek le. László még a boldog békeidőkben született, de a trianoni döntés a várost Csehszlovákiához csatolta, s aki köztisztviselő akart maradni, annak hűségesküt kellett tennie az új hatalom mellett. Sáfáry József erre nem volt hajlandó, így az egész család hontalan lett.

Az apám elbocsátott tisztviselő,//messze, a jó öreg hegyek hónaljában él. Én csak gondolatban járhatok most arra”

– tudjuk meg a költőtől, aki magántanulóként, az országhatáron át-átszökve végzi a középiskolai tanulmányait, s 1928-ban Sátoraljaújhelyen érettségizik le. Budapesten beiratkozik a Pázmány Péter Tudományegyetemre magyar-latin szakra (de görögöt is tanul), s talán ő maga sem gondolja, hogy csak 14 évvel később veheti majd kézhez egyetemi diplomáját. Szakdolgozata témája is érdekes: Nyugat-európai ízlésáramlatok a felvidéki költészetben.  De nem lazsálja el azt a közel másfél évtizedet, megjelenik két verseskötete, segíti a szüleit, a két húgát (a nagyobbikat, Máriát Budapesten taníttatja ki, aki tanítói oklevelet, míg a kisebbik, Jolán középszintű pénzügyi szakképesítést szerez). Közben ő kollégiumi nevelő, felügyelő, korrepetál, lapot szerkeszt (Kórus, Független Szemle), irodalmi lótás-futás az élete (szervezi a Művész Stúdiót), s tervezi, a szüleit is Budapestre költözteti. A nyarakat szinte kivétel nélkül mindig odahaza tölti barátai társaságában, de sokszor segít földmérő apjának is.

Rólam beszélnek éppen,//hogy micsoda verseket írok,//hogyan gondolkozom,//hol van a rím és hol van a tradíció!//Az apám félig büszkén//és félig restelkedve szól:://hiszen fiatal még,//kiforr még, majd kiforr,//próbálja mentegetni túl modern fiát.”
„Álmaink is törhetetlenek”

Sáfáry László nem szorul mentegetésre, ugyan  a sajókazai Simon Andor (nővére, Simon Jolán Kassák Lajos felesége, míg az ő felesége Móricz Zsigmond lánya, Gyöngyi)  nyomdokain indul el, de könnyedén átlép elődjén, s amíg Simon képtelen az általa kidolgozott légies, japános verselés buktatóit elkerülni, Sáfáry könnyedén túllép ezeken a buktatókon, s szociális elemekkel telített, magas fokon izzó költeményei epigrammatikus tömörséggel szólnak életről, halálról, szerelemről, magányról. Dobossy László Sáfáry verseiben a rendkívül fiatalon elhalt cseh költő, Jiří Wolker hatását is kimutatja, de nem tagadhatja le Catullust sem.

A húszas évek végén közeli kapcsolatba kerül a Sarlóval, annak „egyik legszorgalmasabb ifjú gyűjtője és munkása lesz” – emlékszik vissza 1965-ben barátja, Takáts Gyula, aki szerint „ekkor rakja le alapjait egy olyan felelősséggel telített lírának, amelyben távlatot és feleletet keresett az akkor oly élesen különválasztó határok között, a behívók, erődépítések és a gazdasági s szellemi szegénység éveiben, az 1919 és 1935 közötti beregi, máramarosi hegyek zugában”.

Lendület és Verhovina

1931-ben jelenik meg első verseskötete a Lendület, négy évvel később a Verhovina. Mindkettő Munkácson, szülői segédlettel. Mindkettő 40-40 verset tartalmaz. Amíg az első kötetét nyolcan észrevételezik, Illyés mellett Győry Dezső, addig a Verhovináról 33 kritika jelenik meg, a Prágai Magyar Hírlapban Zapf László ír róla, de nem hagyja említés nélkül Barta Lajos, Féja Géza, ahogy Radnóti Miklós sem, aki a Nyugatban recenzálja: „Sáfáry Lászlónak négy éve jelent meg első könyve, melyen Simon Andor egysíkú és kényelmes lírájának hatása érzett. Vékony líra volt és fejlődésképtelen, mint a régóta hallgató Simon Andoré is. E hatástól ma sem mentes Sáfáry, és különösen nem mentes e hatás következményeitől, a gyakran prózába sikló kényelmességtől és a költői közhelyektől, amelyek legtöbbször a néhány soros verset is elrontják. Pedig lírikust sejtet néhány szép képe és a könyv három verse: a Verhovina, a Tavasz és a Déli árnyék”.

Sáfáry

De versírásból megélni, ahogy ma, akkor sem lehetett. Ugyan amerikai magyar lap kéri a verseit (öt dollárt kínáltak versenként), a rádióban is felmondják pár versét, ő maga az akkor Losoncon, a „Felvidék Debrecené”-ben (Istenem, hol vagyunk ma ettől!) élő irodalomkritikus barátját kéri, próbáljon eladni 25-30 példányt a kötetéből.

Sándor Lászlót dicséri, sikerrel járt, ahogy ő az, aki majd évtizedekkel később, 1969-ben a Szépirodalmi Kiadó jóvoltából kiadja Sáfáry válogatott verseit. A 80 már megjelent vers mellé beválogatja zsengéit is, amelyeket egykori lapokban talál, valamint megkeresi a költő Debrecenben élő húgait is, akik még ekkor sem akarják elfogadni az elfogadhatatlant, szeretett bátyjuk még 1943 zord telén a kurszki kegyetlen tél áldozata lett, több ezer kilométerre a szülőföldjétől.

„A hó mindent elfed előlem”

„A németországi eseményekkel szemben undort és irtózatot érzek, de éppúgy szemben állok a bolseviki terrorral is. S szemben állok minden olyan rendszerrel, mely fegyverrel avatkozik az egyén életébe, és ököllel akarja elintézni a szellemi kérdéseket. Krisztus,

Galilei, Petőfi, Gandhi közelebb állnak hozzám, mint Hitler vagy Sztálin, mindig is közelebb állottak!” – írja még Hitler közvetlen hatalomra jutása után a szüleinek, de hiába rövidlátó, a háborút, s a biztos halált, ahogy losonci kortársa, Berkó Sándor, ő sem kerülheti el. 1943 január 11-én keltezi a frontról utolsó képeslapját a szüleinek. Nem panaszkodik, reménykedik. Azok is reménykednek, hogy hadifogságba esett, de katonatársai utoljára 20-án látják életben. Valószínűleg nem bírta a gyorsmenetben történő visszavonulást, s megfagyott.

„Köztetek vagyok”

„Nagyon szelíd, letisztult avantgardizmus jellemzi Sáfáry költészetét” – ezt már az egykori barát, Turczel Lajos írta róla, aki hiába szorgalmazta, Felvidéken nem jelent meg verseskötete Sáfárynak, igaz az 1980-ban Varga Imre által az első nemzedék lírájából összeállított antológia az ő egyik versének (Rejtett ösvény) címét viselte. A kárpátaljaiak viszont nem feledkeztek meg róla, 1995-ben S. Benedekj András szerkesztésében és utószavával Hómezők előtt címmel jelent meg válogatott kötete 76 verssel, majd Finta Éva a Petőfi Irodalmi Múzeumban található négy doboznyi feldolgozatlan hagyatékot összegezve megírta a költő monográfiáját (Hazamegyek), s 2008-ban Köztetek vagyok címmel kiadta a költő verseit is. Talán 300 példányban.

Sáfáry

„Sáfáry László költészete bár sem terjedelmét, sem kvalitását illetően nem ostromol csúcsokat, jelentősége messze túlmutat önmagán. Szerepének nagysága abban rejlik, hogy hídként kapcsolja egybe a történelmi Magyarország irodalmi életének teljességét az elcsatolt, szétzilált területek vergődő önkeresésével, a saját hangjuk megteremtésén gyötrődő vidékek magányos pusztulásélményével, s a nyelvet sem hagyja magára. A példamutatásban és a saját, önálló arculat megrajzolásában van elévülhetetlen ereje – összegzi a Sáfáry számára adatott nem egész 33 évet.

„Fiatal vagyok.//Korán terebélyesedtek vágyaim//szülőföldem hatalmas hegyei között.//Gyermekszemmel láttam a katonavonatokat.//Virágosan mentek//és nyomorékokat hoztak visszafelé.” Ő már nem fért fel erre a vonatra sem.