Karácsonyi olvasás
Karácsony táján a nagy szentenciák helyett ezúttal az irodalomról szeretnék szólni. A könyvekről. Miért is? Mert a könyv: remény. Az irodalom a lélek tisztítója. Olyan, mint az éltető eső a növényeknek.
Van erről egy – ha emlékezetem nem csal kínai – anekdota. A tanítvány megkérdezi a bölcset: „Mester, ezt a rengeteg könyvet mind elolvastad. Mi maradt meg belőlük az emékezetedben?” „Szinte semmi” – válaszolja a bölcs. „Akkor nem volt hiábavaló mind elolvasni?” A bölcs válasz helyett így szól: „Látod azt a merítőhálót? Próbáld meg vele kimerni a patak vizét.” A tanítvány próbálkozik, sokáig kínlódik, majd méltatlankodva kifakad: „De hiszen ez lehetetlen! Egy csöpp vizet sem tudtam kimeríteni!” „Az igaz – válaszol a bölcs –, de nézd meg, milyen tiszta lett a háló! A könyvekkel is így van. Nem emlékszel rájuk, rég elfelejtetted, miről szólnak, de megtisztul tőlük a lelked.”
Hogy jön ide ez a vénember a szakállas témával? – kapja fel talán sok ember a fejét az okostelefon vibráló, csábos világának ájulatából felriadva. Elszűkült, mogorva tekintettel, hogy ki és miért meri megzavarni ostoba, ásatag klapanciáival azt a mélyrepülést, amit a virtuális világ csodájában végez?
Sokszor reggeltől estig, de biztos, hogy napjában több órán keresztül. Hogy kerül a csizma az asztalra? Mert a sokat temetett Guttenberg-galaxis napjainkra szinte a sáros lábbeli szinonimája lett, szemben a patyolattiszta, sok megapixeles, csillogó-villogó, 4G-s telefonokkal, laptopokkal, táblagépekkel. A Vörösmarty Mihály által megfogalmazott kérdés, a „ment-e a könyvek által a világ elébb” felvetése ma már szinte megmosolyogtatónak tűnhet. A gyerekek az iskolában még hallanak róla, talán memorizálnak is belőle egy részt, aztán kilépve az utcára, a fülükbe dugják a fülhallgatót, és úgy indulnak hazafelé.
Pedig nagy a baj. Barátommal beszélgetve megállapítottuk, amit már amúgy is tud, legalábbis sejt mindenki, hogy az emberek zöme nemhogy könyvet, folyóiratot, de lassan már e-könyvet is alig olvas. Ahogy tágul a világ, úgy szűkül az igény és paradox módon fogyatkozik a felfedezői kedv, a kíváncsiság. Pedig minden elektronikus „légyfogó” arra játszik, hogy a legtitkosabb kíváncsiságunkat elégítse ki. Ellentmondás? Igen, a javából!
A virtuális világkép uralma sokkal nagyobb veszélyt rejt magában, mint a kábítószer vagy a nyílt, durva erőszak. Éppen azért, mert nem nyílt sisakkal próbál hódítani, hanem trükközve, ellenállhatatlan csáberővel cserkészi be az ember tudatát. És manipulál. Amikor a Jóisten megtiltotta Ádámnak és Évának, hogy almát szakítson a tudás fájáról, tudta, mitől akarja megóvni az embert. Az önpusztítástól. Az erőszak elől ugyanis ki tudunk térni, el tudunk hajolni. Pajzsot tudunk tartani magunk elé. A kábítószerről le lehet szokni (igaz, sziszifuszi küzdelemmel).
A szépnek és igaznak hazudott manipuláció azonban olyan, mint a lassan ölő méreg. Az emberi kíváncsiságot célozza meg, ami lassan, de biztosan megfojtja a tudatosságot. Döntésképtelenné tesz. Egyre nagyobb kortyokban fogyasztjuk.
Ahogy Guillaume Apollinaire írta Kikericsek című költeményében: „Most mérget hajt a rét s virágzik késő őszig / Legelget a tehén / S lassan megmérgeződik.” Legszívesebben idemásolnám az egész verset.
Talán a személyes példa az, amit fel tudok hozni, mivel önmaga múltját ismeri legjobban az ember. Gyerekkoromban faltam a könyveket. Nem volt ez akkora függőség, mint a mai gyerekek vonzalma az okostelefonhoz, de már alapiskolás koromban rendszeresen jártam könyvtárba, és – akkoriban még ez is divatban volt – ha a tanító behozott egy rakás könyvet, az elsők közt vásároltam közülük. Istenem, hogy eltűnt ez a szokás is a világból! Néztük a tanító asztalán a nagy halom könyvet, és emlékszem az izgalomra, vajon találok-e magamnak valót?
Lusta ez a gyerek, mindig a könyveket bújja, mondta nagyanyám, aki szigorú mátriárka volt (mert az élet ilyenné keményítette), valóban haragudott, és nem csak zsörtölődött, ha hajlamos voltam a fülem botját se mozdítani, amikor megkértek valamire. Szüleim dolgos munkásember létükre felismerték, hogy számomra fontosak a könyvek, így a karácsonyfa alól sosem hiányozhatott egy-egy meséskönyv.
Miért mondom el ezt, kissé szégyenlősen? Mert a család, a legkisebb közösség a legfontosabb formálója a kisember tudatának. A tudást lehet, hogy az iskola adja, de az érzelmi, lelki alapozást otthon kapja mindenki, s ettől függően lesz az emberből érző, intelligens közösségi ember vagy lelki szegény.
Nem is annyira az iskola, amely jócskán adagolja a tudást, tágítja a fejet rendesen, de ez csak egy oldala az emberré, a kulturált, intelligens, művelt emberré válásnak. Rengeteg öreg embert ismertem – parasztot, munkást, iskolát alig végzettet –, akibe több bölcsesség szorult (hogy az emberséget ne is említsem), mint sok diplomás, felfuvalkodott, szakbarbár „bölcsbe”. A kettő ugyanakkor nem választható el egymástól. Ezért is követtem vegyes érzelmekkel az okostelefon iskolai tiltása körül kialakult cirkuszt, amelyben mindenki nagyon okosan és meggyőzően sorolta el az érveit. Pedig a dolog egyszerű, mint a pofon: nem lehet a nap egyik felében tiltani és a másik felében nyakló nélkül engedni!
Visszakanyarodva a könyvre, az irodalomra. Táncos műsort néz a televízióban egy családtagom, és összehasonlítja a szlovák versenyt a magyarral. Lehet, hogy külsőségekben pompázatosabb a szlovák show, de táncban a magyarok jobbak, mondja. Mitől van ez? A magyar nép muzikálisabb? Meglehet. De akárhonnan nézzük a dolgot, egy nép kreativitását nem választhatjuk el a nyelvétől. Anyanyelvünk – s ezt sokan kimutatták – egyedülálló a világ nyelveinek végtelen tengerében, s talán – nem is talán, biztosan – ezért van annyi Nobel-díjas tudósunk. A magyar nyelv struktúrája különleges gondolkodást igényel, egészen eltérőt a többi nyelvétől. Márpedig a nyelvet hallgatni és beszélni kell, különben elsorvad. Olvasni kell, hogy ne lustuljon el az agyunk.
Az interneten ránk zúduló információözön nem pallérozza a gyerekek nyelvkészségét. Azt csak az olvasás, a versek és a népdalok tudják fejleszteni. A többi közt ezért is kell olvasni, ezért kell könyvet vásárolni karácsonyi ajándéknak. Mert az ajándék esetében sem az ár a fontos, hanem az érték, ami nem azonos a pénzzel. Nyilas Misit, Bornemissza Gergőt csak olvasva tudjuk barátnak fogadni.
Karácsonyra jobb tanácsot nem is tudnék adni a szülőknek, mint hogy lepjék meg a csemetéiket egy-egy könyvvel. Lehet, hogy a mai gyerekek már csak a játékokat, a fizetős applikációkat, újabbnál újabb programokat várják a Jézuskától, de ne mondjunk le az olvasás fontosságáról. A Guttenberg-galaxist, a könyvet, a nyomtatott betűt annyiszor temették már az idők során! És mégis, az információk zuhatagában, a tudatromboló képözönben, ami nem igényel figyelmet, nem kérdez vissza, csak beáramlik az agyunkba, mindezek ellenében védeni kell a nyelvet. Meglehet, a fentiekkel talán semmi újat nem mondtam, de talán sosem volt ennyire erős a kihívás, hogy ne hagyjuk veszni, amivel művészek generációi és bölcs elődeink ajándékoztak meg bennünket az évszázadok során.
Megjelent a Magyar7 2024/51-52.számában.
