Irodalomért tűzön-vízen át

A másik sajátossága a tábornak, hogy nem igyekszik helyettesíteni az olyan rendezvényeket, amelyek elősegítik a pályakezdő fiatal írók elindulását. Akik már rendszeresen publikálnak, rendelkeznek kötettel, vagy éppen kötetük kiadása előtt állnak, nekik tudjanak segítséget nyújtani az efféle táborok, illetve olyan összpontosítási lehetőséget adjanak, amelyek a későbbiekben hasznukra válhatnak. A táborban részt vettek példának okáért: Nagy Hajnal Csilla, Gužák Klaudia, Nagy Krisztián és sokan mások. Természetesen az érdeklődők szabadon látogathatták a délutáni programokat, délelőtt azonban műhelymunkák és különböző foglalkozások kötötték le a táborlakókat. A résztvevők az érvényesülés kérdéseivel foglalkoztak behatóbban.

A tábor harmadik napján (augusztus 9-én, csütörtökön) Szalay Zoltán író és Szászi Zoltán költő, író, Talamon-díjas szerzők látogattak el a vajkai helyszínre. Legújabb könyveik bemutatására került sor, amelyekről Nagy Csilla és Mizser Attila kérdezték a két szerzőt.

Szalay Zoltán Felföld végnapjai című műve (Madách nívódíj) abban egyezik meg Szászi Zoltán Bábukák című kötetével, hogy nem lehet őket egyértelműen behatárolni a prózai szövegek világába. Előbbinél is fellelhetőek a novellára jellemző műfaji meghatározások, de mégis minden szöveg valahogy kapcsolódik egymáshoz, mintha egy regény lenne. Utóbbié sem kifejezetten regény, ám szereplői, a város és az a régió, ahol a történetek játszódnak, nagyon konkrét és beazonosítható helyre, valamint valaha élt emberekre utalnak.

Szászi Zoltánnál – elmondása szerint – érdekesen alakult novellájának felépítése, ugyanis egy főszereplővel dolgozott. Írt vele egy másik történetet, majd még egyet, s így tovább, de úgy gondolta, ez így nem lesz jó. Később összekötötte térben és időben főszereplője összes eddigi megírt történetét, egységes hangnemet adott neki, s az összes mellékszálat köré rendelte, amelyből aztán elindult egy novellalavina. A végén magától rendeződött lineáris egységgé a szöveg, amely kiadta az egész történetet. Főszereplője különböző emberekkel ismerkedik meg a történet során, találkozik az utolsó gömöri vámpírral, megél egy templomomlást stb. Ennek a történetfüzérnek pedig egyetlen, nagyon erős mozgatórugója van: a kisvárosi pletyka.

Szászi a palóc népmesei motívumokra szerette volna rákötni történetet, s ez sikerült is neki. A kötetben szereplő történetek olvasása során akár az egyszerű ember is magára ismerhet. Sokan meg is kérdezték tőle: erre és erre az illetőre gondolt? A válasz pedig az volt: nem, de akár ő is lehetett volna! Keletkeztek ebből sértődések, szemmel verések a szerzőre nézve, de nem „problémázott” rajta. Hiszen a pletyka terjed, az ő feladata megírni, néhol kiszínezni, átformázni azt és ebből kialakítani a szöveget.

Szalay Zoltán ciklust szeretett volna írni az övéből, aztán töredékciklus lett belőle. Ami érdekes, hogy nála is fontos szerepet töltött be a helyszín: Felföld, amely elég sok szövegben meghatározó jellegű. Az egész kötet felépítését, a karakterek viselkedését is sokszor meghatározza, kivel, mikor, mi történik. Az első ciklus annyiban hasonlít Szásziéhoz, hogy szintén kisvárosi közegben játszódik. Az emberek közötti viszony viszont más konstrukciókon alapul. Szalaynál zártabbak, Szászinál nyitottabbak. Szalay Zoltán története hol lakatlan szigeten játszódik, hol egy palotában, ahonnan nem lehet kijutni, hol pedig a felföldi térben és időben.

Nagy Csilla arra is rámutatott, hogy a technika, amellyel a két történet kialakult, mindkét szerzőnél nagyon különböző. Szalay főhőseinek történetében a váratlan események a meghatározók, amelyek traumaként érik a szereplőket, ez pedig megszakítja azt a folytonosságot, amely addig zajlott. Így mozdítva ki a hős egész életútját, s mindent átterel egy teljesen másik mederbe, amely a szereplőhöz addig kapcsolódott.

Szászinál ennek éppen az ellentétét figyelhetjük meg. Főhőseinél – még ha anekdotikus vagy meseszerű is a történet – nem észlelünk traumatikus hatásokat egy-egy váratlan eseménynél, amely megváltoztatná az adott szituációt, vagy a szereplő tulajdonságait.

Szalay Zoltán szerint, amikor a törések bekövetkeznek egy-egy karakternél, akkor ők is szembesülnek a tér (amelyben élnek) zártságával, korlátaival. Ha pedig ez az irodalomra terjed ki, akkor a szerző és az olvasó is szembesül a nyelvi határokkal, korlátokkal, amelyek a világunk korlátjai is egyúttal (Wittgenstein). Ezeket a határokat próbálják meg az ő hősei feltérképezni, ám gyengeségeik néha akadályként szolgálnak, de ha felülkerekednek ezeken, utána már gondolkodhatnak az egyszerű pozitivista elméleten túl is. Szalay idézi Epiktétosz görög sztoikus filozófust: „A filozófia ott kezdődik, ahol ráébredsz a saját gyengeségedre és menthetetlenségedre”.

Szászi elsősorban szórakoztatni akart könyvével. Főszereplője egyfajta karakterfejlődésen megy át, ugyanis minduntalan gonosz emberekkel találkozik, legalábbis bizonyos értékrend szerint. Ám a főhős karaktere ezáltal mégis fejlődik, hiszen egy mitikus szimbolika értelmében elnyeri méltó jutalmát. Amikor az embert elragadja klaviatúrája, addig ír, amíg el nem fárad. Persze a szerkesztésnél már szigorúbb keretek között kell mozognia a szövegnek, de előre, tudatosan dolgokra nem tud figyelni. Elmondása szerint nem poeta doctus, hanem az ösztönösen cselekvő szerzőt képviseli.

Szászi film sketch (szkeccs) novellának mondaná saját Bábukáit, ugyanis eléggé vizuálisak hozzá a történetek, időbelileg is úgy vannak darabolva. Ha majd egyszer egy filmproducer felfedezi, akkor akár kisülhet belőle bolondos, szürrealisztikus elemekkel rendelkező tébolyfilmsorozat is.

A világteremtés az, amely mindkét szerzőre érvényes, s amely valamilyen hagyományokra utal. Szalay Zoltánnál nagyon erőteljes a kaffkai és borghesi világ(teremtés), Szászi Zoltánnál Mikszáthra és Krúdyra jellemző sajátosságok figyelhetők meg. A szerzőket megkérdezték, ők is így gondolják-e, s Szalay azt állította, új szövegeket csak valamilyen már meglévőből lehet kialakítani, mert vannak mintaképek, s fontos szerzők. Számára nagyon lényeges, hogy legyen irodalmi inspiráció. Ha olvas, akkor az írás is megy. Íráskor keletkezhetnek parafrázisok, de csupán ihletforrásként merülnek fel.

Az embert minden befolyásolja. Állítja Szászi Zoltán, aki szerelmes Mikszáthba és Krúdyba, s számára kitüntetés, ha műveivel legalább hajazni tud rájuk. Szerinte a humor és a vicc elengedhetetlen a hétköznapok túléléséhez, s ő csupán nevettetni szeretne. Ha már nem lesz az élők sorában – mondja Szászi –, s valaki behelyezi őt a „hagyományba”, kíváncsi lenne a „behagyományoztatás” kimenetelére. Szerinte nem az a lényeg, hogy hová sorolják az ember szerzőjét, a lényeg, hogy olvassák.

S ha már az olvasásnál tartunk, mindkét vendégelőadótól megkérdezték mit is olvasnak mostanság. Szalay az idei könyvfesztivál repertoárjából válogatott: Garaczi László, Mán-Várhegyi Réka Mágneshegy című regénye. Bartók Imre Jerikó épül-jét is elolvasta, amelyet borzalmasan olvashatatlan műnek értékelt, de ettől függetlenül szerette.

Szászi Zoltán Závada Péter új kötetét, Száz Pál Fűje sarjad mezőknek című fitolegendáriumát böngészte, de csak bele-belekapott könyvekbe, mert meleg van és nem fog az agya. Az oroszok nagy hatással vannak rá, például Vladimír Szorokin. Felkutatta a Švejket is, neki most a lazább művek jönnek be.  

Az ARTér vendégei elmondták, hogyan indul(hat) el egy szerző pályája. Valakinek rózsásan, valakinek kevésbé, Szászi Zoltán így fogalmazott: „Az Új Ifjúság című hetilapba kezdtem el publikálni, az Új Hajtások rovatba. Kulcsár Tibor volt akkor a szerkesztője. Egészen érdekes dolgok láttak napvilágot, többek között én is. Húsz centivel a föld felett éreztem magam, amikor megjelentették műveimet az újságban. Anyukám mindet kivágta, megőrizte, s múltkor meghatódtam, mikor megtaláltam ezeket a kincseket. 1980-ban volt egy Új Nő-s pályázat, amelynek zsűrijét Grendel Lajos, Tóth László, Szigeti László alkotta, s ők bedobtak a mély vízbe, ahonnan már nem lehetett olyan könnyen kiúszni. A kéziratokat folyamatosan küldözgettem nekik, később pedig már az Iródiában is tevékenykedtem. A rendszerváltás után sokáig hallgattam, mert az írásból nem igazán lehetett megélni. Harminc éves elmúltam, amikor debütáltam az első kötetemmel. S amióta a lábam már nem úgy engedelmeskedik, mint azelőtt, attól fogva úgy írok, mintha megijedtem volna. Emlékezetből írok a klaviatúrán, mert már nincsen E és S betűm.”

Szalay Zoltánnak ehhez képest nagyon rosszul indult a pályája, sikerült elsietnie már az elején. Tizennyolc éves korában megírta valahányadik regényét, amelyet Tőzsér Árpádnak küldött el javításra. Ő szép válaszlevélben közölte, hogy ez nem jó. Közben azért leírta azt is, mi volt a jó abban az írásban, és az a regény utólag meg is jelent Nyelvjárás címmel, de nem ez volt az első könyve. Egy novelláskötet is megjelent előtte 2006-ban – ekkor volt huszonegy éves –, amelynek kiadatására az akkori Irodalmi Szemle főszerkesztője, Fónod Zoltán beszélte rá. Ezeket a köteteket nem szereti felvállalni, mert nem érzi jónak őket. Szerinte egy prózaírónak érettebbnek kell lennie, ha az első kötetének kiadatásáról van szó. 2010-ben jelent meg újabb novelláskötete, amelyet már felvállalt. Juhász Dósa János nevét emelte ki, hiszen ő volt az, aki sokat segített neki szerkesztői tevékenysége első szakaszában.

A táborban résztvevőket az is érdekelte, mivel foglalatoskodnak „szabadidejükben” a szerzők, így ők készségesen megosztották gondolataikat. Szalay Zoltán elmondta, hogy egy új regényen dolgozik, amelyet már késznek is lehetne titulálni. Már csak az utómunkálatok veszik el az idejét. A történet főszereplője szlovákiai magyar író, aki 1955. december 1-jén született egy magyar kisvárosban. Az ő vívódásairól, s az alkotás mikéntjéről és lehetőségeiről szól majd a regény. Az előző regénye a Drága vendelinek testvérpárjaként lehetne feltüntetni a művet, de fő különbsége, hogy az új műben konkrétabban vannak megnevezve a „díszletek”. Rendelkezik történelmi háttérrel, amelyet a fikció néhol elferdít a maga javára, de csak bizonyos keretek között.

Szászi Télig mese című regénye megírásának felénél jár, amely több szempontú történeteket mesél el. Hogyan hallotta a szerző gyermekkorában, s mi volt a valóság. Tartalmaz továbbá mélyinterjúkat, amelyek „Adj egy tízest, Zolti”, Bébi, Jimike és egyéb figurákkal készültek, akik szülővárosának lakói. Az ő történeteik viszont nem fikciók. Kocsmasztorik, amelyek az idők során megragadtak az ember emlékezetében. Ezek az emberek sajnos már nincsenek köztünk.

Egy szövegtest boldogsága című kézirat is írófélben van – állítja Szászi Zoltán –, amely kissé depresszív, „saját kardomba dőlő” szövegeket tartalmaz. Folyamatban van egy színmű letisztázása is, amely a Jókai Színházba kerül majd. A Madách Kiadónál egy országjárója is megjelenik, amelyre már nem kell sokáig várni.

Záróakkordként pedig elmondták, miért van nagy jelentősége az irodalmi táboroknak napjainkban. Szászi Zoltán szerint kellenek a műhelyek, közösségek és olyan táborok, ahol a fiatalok kibontakozhatják tehetségüket. Ez a tábor is rendelkezik lehetőségekkel. Minden olyan társaságra szükség van, amely együtt gondolkodik, vagy legalább gondolkodik. Egyetlen tábort nem szeretne: munkatábort.

Az írótáboroknak nem azt a feladatot kell kitűzniük maguknak, hogy új művek szülessenek meg, mert szerinte az írás magányos tevékenység. Mint mentor nem tudja megtanítani a fiatalokat az írás mesterségére, de az együtt gondolkodásra igen.  

Szalay Zoltán bevallása szerint sokáig utálta a táborokat. Vajkán, szülőfalujában volt élete első táborában, amely katolikus tábor volt, és nagy traumát okozott neki. Nagyon nehéz volt onnan megszöknie. A jászói művelődési tábora is borzalmasra sikeredett. Később a mentortáborokban már nagyon jól érvényesült, mert azok az alkotásról szóltak, s ezekben otthon érezhette magát.