Hűségesek vagyunk-e még?

De mi is az anyanyelv? A „definíció” szerint:

Az anyanyelv az a nyelv vagy nyelvek, amelyeket egy személy gyermekkora óta a szüleitől vagy a környezetéből sajátít el, és amelyet természetesen, fordítás nélkül képes használni a mindennapi életben, valamint gondolatait ezen a nyelven fejezi ki a legkönnyebben.”

Fontos jellemzői, hogy ezt a nyelvet az ember még a fogékony gyermekkorában tanulja meg; a mindennapi életben gondolkodás nélkül, természetes módon képes használni; a legkönnyebb és legtermészetesebb módja a gondolatok kifejezésének; az anyanyelv az ember identitásának és a világhoz való viszonyulásának fontos meghatározója, olvashatjuk az anyanyelv tömör meghatározásában.

A hűség nyelve

Fotó: Lacza Gergely

Ismét megszólított egy ismerős könyv nagyapám könyvtárából... Már a címe is elgondolkodtató: A hűség nyelve. Csehszlovákiai magyar írók vallanak a magyar nyelvről, anyanyelvü(n)kről, sokféle vonatkozásban. A könyv ma is nagyon időszerű, sőt... Megjelent a Madách Könyv- és Lapkiadónál Pozsonyban, 1985-ben. Összeállította: Zalabai Zsigmond, aki nyolc részbe rendezte a kötet szövegeit. Az első az Előszó helyett című, amelyben közli Fábry Zoltán Kazinczyról írt esszéjét, valamint Ozsvald Árpád Kazinczy című versét; ilyen sorokat olvashatunk benne:

Ó, mennyi gáncs, szitok és gyötrelem! / Kufstein, Spielberg penészes falai, / a lenézett, szégyellt, édes anyanyelv!”

Ozsvald Árpád

Fotó: SZMÍT

A könyv további „fejezeteiben” az anyanyelv és társadalom, az anyanyelv és család, az anyanyelv és iskola vonatkozásában olvashatunk érdekes, sokszor megható sorokat.

(…) apróka ének csöppen le tollam hegyéről, ahová talán éppen a szívemből csordult, így: Bel, bel, bel, / aludj el, / csicsij el, / bubuj el, / holnap reggel ébredj fel. A szívembe pedig a feleségem tette, még kora este, ezt a kelengyébe göngyölő, apróságot óvó-ringató bölcsődalt, altatván-éltetvén vele Vízöntő hozta januári leánykánkat”

(Kulcsár Ferenc).

Sütő András az Engedjétek hozzám jönni a szavakat című könyvében egy gyermek beszélni tanulása révén az olvasó bepillantást nyerhet sok mindenbe, a lényeg azonban, hogy

az anyanyelvi kultúra az alap, amely távlatot nyit a nagyvilág felé”.

A Zalabai által összeállított könyvben Tóth László oldalnyi írása is a gyermek beszélni tanulása „ürügyén” villant fel néhány kedves dolgot:

Kiskata már beszélni is tud. Csak azon csodálkozik, hogy kibeszélheti akár a lelkét is, a bácsik meg a nénik csak nem akarják megérteni, hogy mit mond. Pedig ő magyarul beszél. (…) Apu meg anyu legalább rendesen tudnak magyarul. Ha Kiskata azt mondja: kél, akkor Apu meg Anyu máris tudják, hogy ez azt jelenti: kérek.(…)”.

Fotó: Archív

Sok mindent idézni lehetne persze ebből a több mint negyven éve megjelent könyvből, hisz minden írás tanulságos. Van szerző, aki mintegy madártávlatból szemléli nyelvünk pillanatnyi állapotát, objektív adatokkal alátámasztva a helyzetjelentés korrektségét, de sokan vannak, akik a lélek felől közelítik meg a kérdést. Bodnár Gyula így ír cikkében:

Eljött anyám, és hozott magával négy szót az unokáknak. Nem ajándéknak szánta, csak úgy kimondta őket a többi szó között, olyan természetesen, mintha otthon lenne, a Bodrogközben”.

S hogy milyen fogadtatásra találtak a szavak az unokáknál, kiderül, s az is, hogy a legjobban az írás szerzőjét érintették meg:

Az a négy szó, amelyet anyám hozott magával ötszáz kilométerről a Csallóközbe, és csak úgy kiejtett a többi szó között, egyszerre töltött el boldogsággal és félelemmel. Az előbbivel azért, mert a négy szóban gyermekkoromat hozta el, mindenestül. Az utóbbival meg azért, mert rádöbbentem, hogy a négy szó – éppen azok közül, amelyek gyermekkoromban körülvettek – már majdnem meghalt bennem.”

S mintha Duba Gyula írása erre is reflektálna, amikor megjegyzi:

A nyelvi emlékek olyanok, mint a búvópatak csörgedező ágai a föld mélyében, sokáig jeltelenül meglapulnak a tudatunk mélyén, elrejtőznek a világ elől, önmagunk elől is, majd egy véletlen gondolattársítás révén feltörnek a tudatalattiból, pillanatig sziporkázva tündökölnek, aztán újra elenyésznek.”

Fotó: hirek.sk

Duba egy ilyen szónak jár utána, mert még az értelmező szótárban sem találja. A pogány hangzású jelző nem hagyja nyugodni, s a puruttya szó szinte mitikussá válik számára:

A Hontpázmány nemzetség tagjai hozták egyenesen az Etelközből! Kuruttyoló, rekettye, retye-rutya, puruttya… élvezettel ropogtatja nyelvem a szavakat, csupa egzotikum…”

A könyv további fejezete azt a „mezsgyét” járja körül, amely a nyelvjárás és a köznyelv között húzódik meg, de nyelvhelyességi kérdéseket, a műfordítás problémakörét is vizsgálják az egyes fejezetekbe rendezett írások. Koncsol László leszögezi:

Az anyanyelv azt jelenti az írónak, amit a szín a festőnek, a hang a zeneszerzőnek, a föld a parasztnak, a gép a munkásnak. A meztelen életén túl mindent. Vagy mindent, az életét is.”

Koncsol László és Kulcsár Ferenc

Fotó: Gyökeres György

A hűség nyelve című könyv csaknem húsz szerzőjéből már csak néhányan élnek. Mégis, „átszólnak” hozzánk onnan, ahol az időt már nem mérik, de figyelmeztetnek, József Attila szavaival élve, ha egy kicsit más aspektusból is, de „megszólítanak”. Valahogy így: „Meglásd, ha majd nem leszünk!...”. Mert valóban, írásaik megszólítanak, úgy, mint halott elődeink szoktak, átszólva az Időn, kiszólva a halhatatlanságból a mába, hitet téve a mellett, hogy az anyanyelv és az emberi hűség jó, ha összetartozik.

Megosztás

Címkék