Honnan jöttünk, merre megyünk?
Az egyszeri embert, mai szóhasználattal az egyént (ha nem is mindenkit), általában érdekelni szokta családjának a múltja, felmenőinek a sorsa. A legtöbben nem túl messzire tekintenek vissza az időben, legfeljebb a dédszülőkig, ha van rá egyáltalán lehetőségük. Vannak kitartóbbak, akik addig kutatnak, amíg a családfájuk legfontosabb ágai be nem népesülnek a megszerzett információk alapján.
Hogy mire jó ez? Ne firtassuk, van, akit a kíváncsiság ösztönöz, van, akit a kivagyiság hajt, másokat a szellem játéka, vagy a történelem szeretete, a régi korok iránt való érdeklődés. De van ennek a kíváncsiságnak, vagy tudásszomjnak, az igazság, a bizonyosság keresésének, vagy a vélt igazság igazolásának valami ösztönös hajtóereje is tágabb vonatkozásban, amely túlmutat a családon, a régión, az országon… Honnan jöttünk mi, magyarok, kik vagyunk, és kik a többiek… József Attila írta A Dunánál című versében:
Igen. Minden ember egyedi, egyetlen és megismételhetetlen, s bizony az őssejtig ős... Olyan ez, mint amikor az ember felnéz a csillagos égre, és beleszédül a mélységébe... De térjünk vissza az emberhez... Kisgyerekkoromban, családi könyvtárunk „kínálatából” gyakran lapozgattam az általam szinte megemelhetetlen súlyú többkötetes kiadványt, Kiszely István: A föld népei című munkáját, amelyet a Gondolat Kiadó jelentetett meg a hetvenes évek végén. A hatalmas munka világrészek szerint tárgyalja az egyes hajdanvolt és ma élő népeket, amelyekről hasznos és érdekes tudnivalókkal szolgál. Nem beszélve a hatalmas illusztrációs képanyagról, térképekről, emberi portrékról. Én akkor talán még olvasni sem tudtam, de lekötött a könyvben bemutatott, sok érdekes arc, amelyet egy-egy népre jellemzőként mutatott be a könyv. Persze később is bele-beleolvastam, lapozgattam a köteteket, amelyeket inkább információforrásként érdemes használni, mintsem elolvasni.
Ettől függetlenül ez a többkötetes kiadvány jutott az eszembe a minap, amikor könyvtárunkban a kezembe került egy hasonló tematikájú kiadvány, s ez a kis könyv ismét egy adalék lehet a csallóközi ember önmegismeréséhez…
Vizsgálatáról Jelentést készített, amely megtalálható a világhálón. Többek során a következőket írta:
Az Őseink nyomában – A magyarság etnikai embertani képe című munka szerzője 2002-ben Dunaszerdahelyen jelentette meg A csallóközi magyarok etnikai embertani képe – Alistál és környéke, Bős, Nagymegyer, Dunaszerdahelyi járás című könyvét A Gyurcsó István Alapítvány Könyvek 24. darabjaként. Az összefoglaló kötetet szerkesztették: Bárdos Gábor, Huszár László, Kovács László és Végh László. A szerző, a könyv címében emlegetett helységeket és környéküket külön fejezetekben tárgyalja, ám a könyv végén Csallóközi magyarok etnikai embertani vizsgálata címmel egy összefoglaló tanulmány található, amelyből megtudhatja a mindenkori olvasó, hogy a csallóközi magyarok etnikai felmérésére 1994 és 1996 között került sor. A helyi szervezők Nagymegyer városban és a nagyobb helységekben felkérő levéllel, önkéntes alapon hívtak be húsz és hatvan év közötti életkorú, őslakos családból származókat a felmérésre.
– olvashatjuk.
A tanulmányban a szerző kitér a felvétel és a feldolgozás módszerére, jellemzi a főbb embertani jellegeket, elemzi a variációkat, a típusok variációit, adatokat mutat be, foglalkozik a népesedéstörténeti összefüggésekkel, bibliográfiát, táblázatokat és számos fényképet közöl. Mindez a helybéli, csallóközi laikus olvasónak is érdekes lehet, bár a szakmai megítélés dolgában nyilván csak a szemlélődő, kíváncsi ember véleménye alakulhat ki benne arról, nagyjából és feltehetően merről jöttünk…
De hogy (szélesebb kontextusban, európaiként) hová tartunk? Ki tudja azt még…
