Háy Gyula és még egy Mohács
A napokban fényes pompával emlékeztünk meg az egyik legnagyobb nemzeti tragédiánkról, a mohácsi villámcsatáról, amely viharos előszele volt a nemsokára bekövetkező 150 éves török rémuralomnak. De ahogy pár száz évvel előtte a tatárdúlást, a törökök ámokfutását is túléltük, s immár könyvtárnyi irodalma van a témának, próbálván megfejteni, mi is vezethetett odáig, hogy amíg 1456-ban Hunyadi János még fényes győzelmet aratott Nándorfehérvárnál, II. Lajos Magyarországa kártyavárként omlott össze. Az önostorozás alól nem lehetett kivétel az irodalom se (ismerjük Ady híres versét), de a magyar történelem egyik mélypontjáról a legkegyetlenebb látleletet mégis Háy Gyula vetette papírra, aki Mohács című drámájában nem kímél se elevent, se holtat; nem is véletlen, hogy csak nagyon ritkán merik színházaink elővenni, míg a szerzője gyakorlatilag eltűnt az irodalmi köztudatból.
Holott Háy Gyulára lenne miért emlékeznünk, hisz Molnár Ferenc és Örkény István mellett ma is a világszerte legtöbbet játszott magyar drámaírónak számít. De amíg Molnárt és Örkényt hazájában is szívesen előveszik, Háyt sokkal jobban ismerik külföldön mint idehaza. Igaz, ami igaz, élete jelentős részét hazájától távol élte le és sosem önszántából távozott, hanem mindig az életéért futott. Szerencsére sikerrel.
A Pest megyei Abonyban született, apja a Gerje és Perje Vízszabályozó Társulat igazgató főmérnökeként tartotta viszonylagos jómódban a családját. Nála hét évvel fiatalabb öccse. Károly László szintén a művészpályát választotta, festőművész, grafikus, díszlettervező lesz. Gyula, miután leérettségizett a ceglédi gimnáziumban, a budapesti József Műegyetem Építészmérnöki Karán folytatta a tanulmányait. De ahogy majd az időskori, svájci száműzetésben papírra vetett életrajzi regényének a címében is figyelmeztet: Születtem 1900-ban. Zajos és vészterhes idők voltak ezek, alig túl a nagy háborún, s nyughatatlan természete őt is belehajszolja az események sűrűjébe. Még középiskolásként részt vett az I. világháború ellen tüntető mozgalmakban, majd lelkesen üdvözölte az ezt követő forradalmakat. 1919-ben félbehagyta egyetemi tanulmányait, s a Tanácsköztársaság idején a Közoktatásügyi Népbiztosságon dolgozik előadóként. S ahogy sokan mások, Horthy Miklós bevonulása után, ő is emigrálni kényszerül, előbb a lengyelországi Wrocławban lel menedékre, ahol díszletmunkásként dolgozva először kerül kapcsolatba a színházzal, majd Berlinben és Drezdában már díszletfestésig viszi, sőt tervez is díszleteket, és itt kezd el írni is.
Első írói próbálkozásai még az expresszionizmus jegyében készülnek; az izmusok, az avantgarde kora ez. Négy év távollét után, miután a Bethlen-kormány alatt konszolidálódik a helyzet, hazatér. 1929-ben jelenik meg első nagyobb lélegzetvitelű műve, a Színhely: Budapest, Idő: Tíz év előtt című regénye, amelyben gyerek- és kamaszkora fordulópontjairól ad hiteles képet. A regényt a Nyugatban Shöpflin Aladár méltatja. Még Hitler hatalomra kerülése előtt ismét visszatér Berlinbe, ahol pezseg a kulturális élet, már forgatják az első hangosfilmeket, s nagyon sok magyar művész gyűjt inspirációkat. Háy Gyula ekkor fordul a dráma műfaja felé, s később egy-egy kivételtől eltekintve válik par excellence drámaíróvá. 1932-ben a Deutsches Theater mutatja be a világhírű Max Reinhardt rendezésében az Isten, császár, paraszt című történelmi drámáját, amely Luxemburgi Zsigmond korában játszódik. A darabot a közönség nagy lelkesedéssel fogadta, viszont másnap éles hangú kritika jelent meg róla a Der Angriffban, amelynek a szerzője egy bizonyos Joseph Goebbels volt, aki nem sokkal később Hitler kultúrpápája lesz.
S bár Hitler még csak készülődik a hatalomátvételre s a világ felforgatására, Háy darabja azonnal lekerül a színház repertoárjáról, míg maga a szerző Ausztriába „menekül”, ahol egy baloldali, kommunista érzelmű lap szerkesztője lesz, de az 1934-es szocialista felkelésben való részvétele miatt innen kiutasítják. Lunacsarszkij szovjet közoktatásügyi népbiztos, művelődéspolitikus meghívására Moszkvába költözött, ahol többek között filmforgatókönyveket írt. Ma már tudjuk, nem volt ez egy veszélytelen vállalkozás, a sztálinista tisztogatások következtében nemcsak a szovjet, hanem más népek baloldali művészei is eltűntek a süllyesztőben, nem egy végezte közülük vesztőhelyen, s legtöbbjüket majd csak ama bizonyos huszadik pártkongresszus után rehabilitálják.
De ez már eső után köpönyeg, számosan közülük a harmincas évek végén Butovóban fejezték be földi pályafutásukat, köztük a nagyon tehetséges író, Barta Sándor (Kassák sógora, a szintén költő, Újvári Erzsi férje), akit amikor ama bizonyos XX. kongresszus után rehabilitáltak, s 1957-ben megjelenik az Aranyásók című nagyregénye, haláláról az utószót író Lányi Sarolta csak imigyen számolhat be: „A Sors korán kiütötte kezéből a tollat”. De Butovóban fejezte be az életét Karikás Frigyes, Szabados Sándor, Magyar Lajos, Boross F. László, míg a kicsi, mérges öregúr, Lengyel József valamikor az ötvenes években térhetett haza a szibériai lágerekből, ahol erdészként dolgozott. Igéző című mágikus kisregénye a gulágkorszak egyik legdöbbenetesebb látlelete, amelyből Szinetár Miklós forgatott remek tévéfilmet Avar István főszereplésével. De felidézhetjük Mészáros Márta filmtrilógiáját is, aki többek között a szintén a Szovjetunióban veszett édesapjának állít megrázó emléket.
Háy szerencsésebb náluk, dolgozhat, ezekben az években írta meg egyik legjobb drámáját , a húszas éveiben nagy port kavart tiszazugi arzénes gyilkosságokat feldolgozó Tiszazugot. A háború után a győztesek oldalán tért vissza Magyarországra, 1945-től a filmgyár fődramaturgja lesz, nevéhez fűződik Keleti Márton több filmje (A tanítónő, Úri muri, Különös házasság, Az élet hídja – ez utóbbi saját darabjából készült, s 1951-ben ezért kapja meg a Kossuth-díjat), ahogy az Apáthi Imre rendezte, Méray Tibor történetéből készült Tűz című krimi (kémtörténet) is, amely már filmes előszele a kommunista hatalomátvételnek. Tanít a Színház- és Filmművészeti Főiskolán is, ahol 1951 és 1956 között a dramaturg szak vezetője volt. Fokozatosan szembefordul Rákosi Mátyással, Nagy Imre szűkebb köréhez tartozik, s az 1956-os népfelkelés előtt számos cikket publikált. Az Írószövetség lapjában, az Irodalmi Újságban jelent meg 1956. október 6-án, Rajk László újratemetésének napján maróan ironikus publicisztikája Miért nem szeretem Kucsera elvtársat? címmel. 1956. november 4. hajnalán feleségével együtt ő olvasta fel a Szabad Kossuth Rádió hullámhosszán az Írószövetség segélykérését.
Idézzük őt magát: „Az orosz tankok elérték a Kossuth teret és ágyúcsöveiket, a Parlamentre irányították. »Nincs segítség…« Mit ér az emberiség, ha egy csoport elveszett harcost, akik még kötelességüknek érzik az emberiességért való küzdelmet, nem tud megmenteni? Hát csak úgy élhet az ember a társadalomban, ha embertelenné válik? És félnie kell hogy saját ember volta akadályozhatja abban, hogy életképes maradjon? Kezembe vettem egy cédulát és majdnem gépiesen ráírtam néhány mondatot, megmutattam Évának, ő hevesen, igenlően bólintott és mosolygott, mintha ajándékot kapott volna tőlem. A kábelköteg mentén visszaszaladtunk a kis szobába, ahol épp úgy találtuk a három öreget, ahogy otthagytuk őket. Megmutattuk Tildynek a cédulát, rábólintott, visszarohantunk a stúdióba és néhány másodperc múlva a világ sok millió rádióvevőjén hallották: »Figyelem! Figyelem! Figyelem! Kedves hallgatóink! A Magyar Írók Szövetségének felhívását hallják: Itt a Magyar Írók Szövetsége! – A világ minden írójához, tudományos egyesületéhez, a szellemi élet vezetőihez fordulunk segítségért. Kevés az idő! A tényeket ismeritek, nem kell ismertetni. Segítsetek Magyarországon! Segítsetek a magyar népen! Segítsetek a magyar írókon, tudósokon, munkásokon, parasztokon, értelmiségi dolgozókon! Segítsetek! Segítsetek! Segítsetek!«”
Tudjuk, a segítség (meglepődtünk?) nem érkezik meg, a világ ugyanúgy cserben hagyott bennünket, mint Muhinál, Mohácsnál vagy Világosnál. 1957 januárjában sok más íróval együtt (Zelk Zoltán, Déry Tibor) letartóztatták, s a forradalom szellemi előkészítésében viselt vezető szerepéért hatévi fegyházra és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Őt is eléri az 1960-as első amnesztia, a szovjet tankok árnyékában hatalomra került Kádár János hallgatólagosan kiegyezik a belső ellenzékével, s elindul az aczéli kultúrkorszak, elhozva a magyar kultúra egyik aranykorát (hatvanas-kilencvenes évek). Háay a börtönben szakadatlanul fordít (pl. Csehov drámáit), s a börtönben írja meg a Mohács című drámáját, a magyar drámairodalom egyik legfojtogatóbb, legkegyetlenebb darabját, amelyben a reménynek még a csíráját is megfojtja. „Nem anya az, aki nem tud temetni” – mondja a darabban Kanizsai Dorottya, s amikor lehull az előadás végén a képzeletbeli függöny, azonosulunk Ady igazságával: nekünk mindig Mohács kell ahhoz, hogy észbe kapjunk.
Veréshez szokott fajta,
Cigány-népek langy szivű sihederje,
Verje csak, verje, verje.
Én magyarnak születtem.
Szent galambja nehogy zöld ágat hozzon,
Üssön csak, ostorozzon.
Szabadulása után minden idejét az írás tölti ki, megírja az Attila éjszakái című drámáját, saját összeállításában 1964-ben megjelenik a történelmi darabjait összegyűjtő Királydrámák című kötete, amely hat darabját (Isten, császár, paraszt, A barbár, A porosz csoda, Mohács, A ló, Attila éjszakái) tartalmazza. 1965-ben egyik művének külföldi bemutatójára útlevelet kapott, s állítólag Aczél György kifejezett kérésére de már nem tér vissza. Utolsó éveit Svájcban, Asconában tölti, itt hal meg 75 évesen.
Mondhatnánk, a többi már néma csönd és feledés. 1995-ben ugyan posztumusz Nagy Imre-emlékplakettel tüntették ki, s előveszik pár drámáját (a Mohácsot többször is bemutatják (Csiszár Imre jeleskedik e tekintetben), tévéfilm is készül belőle 1996-ban Mihályfi Imre rendezésében, aki pár évvel korábban már filmszalagra vitte a Tiszazugot is Törőcsik Marival az egyik főszerepben), s 2017-ben az 1956-os forradalomról szóló Appassionata című darabjával kezdte meg működését a budapesti Tesla Teátrum.
Nem lenne teljes ez az írás, ha nem tennénk említést a komáromi Magyar Területi Színház jeles bemutatóiról, amelyeknek elkövetője mindhárom esetben ugyanaz a személy, Beke Sándor, aki 1969 tavaszán még ifjú üstökösként viszi a komáromi teátrum színpadára az Isten, császár, paraszt című Háy-darabot. Ez volt Beke komáromi hattyúdala, hisz még ugyanebben az évben megalapítja a kassai Thália Színpadot.
Az 1989-es rendszerváltozás után, amikor Beke visszatérhet Csehszlovákiába, egy éven belül két Háy-darabot mutat be Komáromban, előbb cAliguLÓ címmel A ló című tragédiáját, Caligula szerepében a tragikusan fiatalon elhunyt Holocsy Istvánnal, majd alig egy év múlva következik a Mohács az ifjú pár szerepében Boldoghy Olivérrel és Kovács Ildikóval.
Az előadás dramaturgja Krausz Tivadar volt. Nincs pozitív szereplője a darabnak, amelyben talán egyedül II. Lajos és neje kap némi felmentést, de csak azért, mert még bűnösen fiatalok, s nem elsősorban az ő vétkük, hogy az a hihetetlen gyűlölet, amely a kor/darab szereplőit mozgatja, vérpadra illetve a Csele patak iszapjába küldi őket. Háy Gyula nem ad felmentést egyiküknek sem, így nem csoda, hogy magyar színpadon eddig se nagyon kapkodtak, s valószínűleg nem is fognak kapkodni Háy darabja után.
