Harmincheten, mégse elegen

S akkor jöjjön egy kis múltidézés. 1964 tavaszán adta ki a Magvető Kiadó Szép versek 1963 címmel kötetét, amely az Ünnepi Könyvhétre jelent meg. De nem csak a versbarátoknak kedveskedett a kiadó; Körkép címmel a próza, míg Rivalda címmel az előző évi drámatermésből is válogattak. Az elmúlt évtizedekben pár évfolyam ugyan kimaradt, de a vers- és prózaantológia máig a kortárs irodalom rajongóinak egyik évente leginkább várt csemegéje, de azok is válogatást kapnak az előző év legfontosabb irodalmi alkotásaiból, akik egyébként nem kísérik figyelemmel a kortárs szépirodalmat. Ez utóbbiaknak fontos útmutatóul is szolgálva, kit és mit érdemes esetleg levenni és begyűjteni a könyvesboltok polcairól.

A három sorozat közül egyedül a Rivalda „adta be a kulcsot”, mintha a kortárs drámák iránt jóval kisebb lenne az érdeklődés, a sorozat utolsó darabja 2008-ban jelent meg.

Természetesen a szokásos magyar megosztottság nem kerülte el a szépirodalmat és az antológiákat sem, amíg a rendszerváltásig a betiltott írók kivételével mindenki békésen megfért egymás mellett a saját fényképével együtt az antológiákban; 1989 után csak idő kérdése volt, mikor esik ez is az ún. népi/urbánus (konzervatív/progresszív) szemlélet áldozatául. El jött ennek is az ideje, mégpedig 2002-ben, amikor a Magyar Napló Kiadó úgy döntött, saját embereinek külön antológiát hoz létre Az év versei, Az év novellái és Az év esszéi címmel.

A szlovákiai magyar irodalom sokáig várt egy ilyen antológia kiadására. Nemzedéki és egyéb tematikus antológiák jelentek ugyan meg a szocializmus évtizedeiben és később is, de egy évenként megjelenő antológia – amely az elmúlt év legjobb verseiből és prózáiból válogat, drámatermésről nem igazán beszélhetünk – megjelenésére egészen 2004-ig kellett várnunk.

Túl sokáig. A szlovákiai magyar irodalom alkotóinak legjava ekkor már betagozódott az egyetemes, ám végtelenül megosztott magyar irodalomba, mindenki megtalálta a maga lehetőségeit a magyarországi, de akár erdélyi, vajdasági és kárpátaljai lapokban, arról nem is beszélve, hogy az internet eleve nem ismer ilyen határokat. S azóta a helyzet fokozatosan romlott, ha az egykor meghatározott, szigorúan a határok mentén gondolkozunk, az egykor közösségi határt jelentő „szlovmagyarság” is lassan teljesen a múlt ködébe vész.

S ha mindez nem lenne elég, mi magunk is (ha van ennek még így értelme) importáltuk a megosztottságot, létrejött a Bázis, s átjárás nemigen van. Vannak ugyan bátrak, üde kivételek, mint például Szalay Zoltán vagy Száz Pál, akiknek nem oda Buda, vagy olyan klasszikusok, mint Tőzsér Árpád, Tóth László vagy Kovács Magda, akik már rég felette állnak, ilyen halandóknak kitalált talmi széthúzásokon. A többség valószínűleg a fejét is elfordítaná, ha összefutnának az utcán, nemhogy egy kötetben szerepeljenek, pedig a magyarországi antológiákkal ellentétben itt még a fényképük sem találkozhat egy lapon, ugyanis attól sajnos eltekintett a kiadó.

Nincs hát könnyű dolga a szerkesztőnek, aki megpróbál ún. szlovákiai magyar irodalmat „összegereblyézni” egy antológiába. A feladatot immár másodszor egy fiatal prózaíró, szerkesztő, Morva Mátyás kapta, aki tavaly harminc, az idén harminchét alkotót hozott össze a kötetbe, de ahogy a címben is jeleztem, messze nem eleget.

Hisz fájóan sokan maradtak ki a Felvidék jeles alkotói közül Csehy Zoltántól Mizser Attilán és Pénzes Tímeán át Szászi Zoltánig bezárólag, akik vagy szigorúan ragaszkodtak a progresszív nézeteikhez, vagy nem voltak képesek túllépni személyes ellentéteiken, vagy nem találták elég vonzónak a szlovákiai magyar „besorolást”, ugyanakkor jó pár olyan alkotót is olvashatunk – néhányukat a nagyságuknál jóval nagyobb terjedelemben –, akiktől a szerkesztő akár el is tekinthetett volna. Így aztán elég felemásra sikeredett ez az antológia is, amelyről legkevésbé a szerkesztő tehet ezúttal, aki mintegy ötven lapból válogatott. A kötet oldalain békésen megfér egymás mellett az Alföldben, az Élet és Irodalomban, a Helikonban, a Magyar Naplóban, az Opusban, az Irodalmi Szemlében és a Kalligramban megjelent írás is, de ahogy a szerkesztő jelezte, a Levél Kedvesemnek és az Előretolt Helyőrség Felvidék is adott jó pár írást a kötetbe, s főleg utóbbi fog nagyon hiányozni a jövő évi antológia összerakásánál, hisz január óta a lap megjelenése egyelőre szünetel.

A 37 szerző közül nem hiányozhat a szlovákiai magyar irodalom doyenje, az idén 90 éves Tőzsér Árpád, de a nagy öregek között foglal helyett az Egyszemű éjszaka és a Fekete szél antológiák több indulója, Tóth László, Kovács Magda, Fülöp Antal, ahogy Gágyor Péter, Zirig Árpád, lapunk főmunkatársa, Kövesdi Károly, vagy a 76 évesen is örökifjú Ravasz József. Morva Mátyás nem félt válogatni a szemtelenül fiatalok közül sem, így a kötet benjáminja, a mindössze húszéves Kiss Bálint Béla. Mivel a kezdetekkel ellentétben – amikor külön vers- és prózakötet is megjelent –, ma már csak egy antológia jelenik meg, több olyan szerző (Z. Németh István, Mihályi Molnár László, Tóth László) is van, akinek mind verseit, mind prózáját hozza a kötet.

„Csak” szlovákiai magyar sorstörténetet hiába keresnénk ugyan a kötetben, a szövegek így is változatosak, klasszikus elbeszéléstől útirajzon át naplójegyzetekig terjed a skála, nem hiányzik a morbid (Csáky Pál), az olvasmányos lektűr (Z. Németh István), de a kivételes empátiával megírt szocionovella (Balogh Ildikó) sem. Ahogy a gyerekeknek és kamaszoknak írt szövegekből (Király Anikó) is kaphatunk ízelítőt.

Örömteli, hogy ismét megtalálta a tollát egy rövid írás erejéig a régóta többnyire hallgató Kovács Magda, de jó lenne, ha egyesek ritkábban ragadnának tollat, (nevek említésétől most inkább eltekintenék), s a szerkesztő is jóval szigorúbban bánna velük. Hiszen ahogy Tőzsér Árpád írja valahol, a vers minőségéről épp a mennyiség mond a legkevesebbet.

Örömteli, hogy a felsorolt hiányosságok ellenére is máig megjelenik a Szlovákiai magyar szép irodalom című antológia, mivel ez is bizonyságot ad arról, hogy ha egyre szűkösebb jelentéstartalommal is, de még mindig létezik a szlovákiai magyarság, mint gyűjtőfogalom. A recenzens tisztában van vele, hogy a szerkesztő dolga évről évre nehezebb lesz, hiszen tisztában van vele, a széthullás és a további osztódás is megállíthatatlannak tűnik, de javaslom, addig is olvassunk szlovákiai magyar szépirodalmat!

Megjelent a Magyar7 2025/27. számában.