2021. augusztus 4., 11:35

Habán Mihály, aki az istenek énekét közvetítette

„Itt állunk a nagy éj küszöbén,//Távol, távol az emberektől.//Homlokunkról már a tölgyfalevél-koszorúkat levetettük.//Meztelenek vagyunk, mint az állatok,//Közel, közel az istenekhez.” – fogalmazza meg költői hitvallását Habán Mihály, aki a harmincas években teljes költői vértezetben mutatta kivételes tehetségét. 1934-ben első kötete is megjelent, majd több évtizedes hallgatás következett. Amikor 1976-ban a budapesti Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában megjelent egy karcsú, 150 oldalas verseskötet A Föld szépsége címmel, még a legelvetemültebb irodalomrajongók többsége is hiába kutakodott az emlékezetében, pályakezdőre gyanakodtak, s csak az tette őket gyanakvóvá, hogy a cím alatt ott állt: válogatott versek 1935-1975. Bizony, 41 évnyi hallgatás után szánta rá magát Habán Mihály, hogy összegyűjtse íróasztalfiókja mélyére elrejtett verseit. Azt még kevesebben tudták, hogy Habán Mihályt ezer szál köti a Felvidékhez, hisz apja a ma Rimaszombathoz tartozó Tamásfalván született, Veres János költő feleségének legidősebb testvéreként.

S ha már Veres Jánosnál tartunk, ő többször is találkozott a rokonnal, aki szülőföldjére is ellátogatott. De versekről nem esett szó közöttük, s maga Veres János is meglepődött, amikor Habán Mihálytól megjött a dedikált kötet. Bár nem volt szokása, el is követett egy személyes hangú recenziót (Ködből kilépő költő), amelyet (1977-ben vagyunk) el is küldött közlésre az Irodalmi Szemle szerkesztőségébe.

Válasz nem érkezett, a recenzió nem jelent meg, majd csak évtizedekkel később Veres János halálának évében, 1999-ben a salgótarjáni Palócföldben. Akkorra Habán Mihálynak már megjelent az Üzenetváltás című kötete, sőt maga a költő is 15 éve halott volt már. De Habán Mihály (sok más felvidéki származású kortársával egyetemben) nem szerepel a szlovákiai magyar irodalmi lexikonban sem.

„Ó, milyen borzalmas és csodálatos ajándék az élet”

De a magyar lexikonok sem tudják születésének pontos időpontját, mindenütt csak az 1907-es évszám áll hónap és nap nélkül.

Életemet számokkal és nevekkel megjelölt partok szegélyezik az időtérben. A Nagyküküllő menti Erzsébetvárosban, 1907-ben születtem, mint az erdélyi nagyernyei Kelemenek és a Rima-völgyi Tamásfalván paraszti sorban élő Habánok ivadéka. Szülőföldemről alig van emlékem; elindító és a múlt párás ködében kísértő valósága jobbára csak anyám lényéből szivárgott át a tudatomba. Gyerekkorom a Felvidékhez köt, és emlékeim mélyén az első táj az apai ágat éltető falu és határ nyári munkában verejtékező, izzó és termő ragyogása. Iskoláimat az abc-től a gépészmérnöki oklevélig sorrendben Liptószentmiklóson, Egerben és Budapesten végeztem. Aztán éltem és dolgoztam az emberi lét folytonosságát fenntartó kényszerűségben, mint annyian, mert sem tehetségem, sem írói becsvágyam és termékenységem nem volt alkalmas csereérték az elemi szükségletek megszerzésére

– írja önéletrajzában. Vagyis nem bízott költői tehetségében, ezért is hiába az erős kezdés, később inkább gépészmérnöki polgári foglalkozását helyezi előtérbe, hogy a családját eltartsa, s verseket évtizedekig legfeljebb az íróasztalfiókjának ír.

Gyávaság, meghunyászkodás vagy csak józan paraszti ész? Utólag nehéz már pontosan meghatározni. Holott a kezdetek sokkal többre jogosítják-jogosítanák fel. Első verse 1929-ben az Erdélyi Helikonban jelenik meg, de közli a felvidéki Híd, s ezt követően egyre nevesebb budapesti lapok, így a Kórus, a Független Szemle, az Argonauták, a Válasz, a Kelet Népe, a Magyar Rádióban is több verse elhangzik. S 1934-ben Évszakok forgása címmel a Kozmosz kiadja debütáló kötetét is.

A kötet szenvedélyes költőt mutatott, aki a természetben és a szerelemben találja meg otthonát

– írja Az újabb magyar irodalom 1945-1981 c. kötetében Pomogáts Béla, aki a Nyugat harmadik nemzedékének költői közé sorolja be az évtizedekig hallgató Habánt olyanok társaságában, mint Weöres Sándor, Jékely Zoltán, Kálnoky László, Károly Amy, Karinthy Gábor vagy Károlyi Amy. De a kortárs kritika is elhalmozza dicséretekkel, Enyedy György szerint

kevés költő tud olyan szépen magyarul, mint Habán Mihály.

Az elszármazott írók antológiája

S itt álljunk meg egy pillanatra az 1937-ben Nyitrán Dallos István és Martonvölgyi László szerkesztésében megjelent négykötetes antológiánál, amely a Szlovenszkón élő és alkotó írók mellett egy-egy kötetet szentel a cseh és szlovák írók bemutatásának, valamint az elszármazott íróknak is, akik mindannyian üzennek is a kötet olvasóinak.

A máig messze legkiemelkedőbb felvidéki íróantológia második kötete az elszármazott írókat mutatja be.

Lesznai Anna, Komlós Aladár, Juhász Gyula, Cs. Szabó László, Schöpflin Aladár, Kóbor Tamás, Féja Géza, Kassák Lajos, Zsolt Béla, Kosáryné Réz Lola, Sajó Sándor, Földes Jolán és mások társaságában nem feledkeznek meg róla sem.

Azokat a magyar írókat mutatjuk be, akiket születésük, életük vagy élményeik kötnek földünkhöz, s az elszármazott írók tolla alatt a tér és az idő távlatában különleges színt kap úgy Szlovenszkó, mint Ruszinszkó. Hegyország hangja csendül meg ebben a kötetben is s színskálájának egész varázsával tündököl benne földünk, de ez a hang és szín mégis más. Az emlékek útján lélekben visszatérő elszármazott írók szívük egész melegével gondolnak vissza a szülőföldre, s gyermekkorra, az itt eltöltött évekre; néhol könny is vegyül az emlékek közé – s a kötetben felvonuló tájak az el nem homályosult emlékek visszfényében jelentkeznek

– írja a két szerkesztő a kötet előszavában. Jegyezzük meg, a kötet alkotóinak nagy része bűnös-bűnös módon nem szerepel a csehszlovákiai magyar irodalmi lexikonokban. Habán Mihály öt verssel járul hozzá az antológia sikeréhez, s ezek a versek is jelzik a természettel együtt lélegző panteisztikus életszemlélet istenkereső létjogosultságát.

Aki önmagát keresi://Istenre talál.//Aki az istent keresi://önmagára lel.

– írja Átlényegülés c. négysorosában, s első kritikusai nagy jövőt jósolnak neki.

„Segíts nekem az olvasás intuíciójával!”

1933 novemberében a Nyugat felhívást intézett az ismeretlen magyar költőhöz, s azt kérte tőlük, küldjenek be öt verset rövid életrajzzal megspékelve. A Korunk Antológiájában mutatkozik be Radnóti Miklós, Jékely Zoltán, Hajnal Anna, Vas István, Zelk Zoltán és Weöres Sándor mellett Habán Mihály is, akinek abban az évben jelenik meg első önálló kötete is Évszakok forgása címmel.

Milyen furcsa gazdagsága a magyar lírának, hogy Habán Mihályra ma már alig emlékeznek. Neve az irodalomtörténetekből is kimaradt. Pedig ennek a nemzedéknek nem kis tehetségű költője volt

– írja 1971-ben az antológiára emlékező tanulmányában Rónay László. Rónay szerint Habánra bár nagy hatással volt Claudel (őt fordította is), valamint Füst Milán, de gyorsan megtalálja a saját hangját. Maga a költő írja a verseiről:

Ezek a versek nem modern hangvételűek, de nem is régiek. Amióta lejegyeztem őket, csak éppen jelenvalók. Összegező versek: régi korok beemelése a jelenbe és a mai kor elmerítése a múltba. Az emberi létforma nyelvi tenyészete, hang-és szó elemekből összerakott alakzatok, mint minden gondolat bármilyen megformálása, a reálisnak megjelenése egy irreális közegben, szellemképek, melyek csak elbomló vagy átalakulási időtartamukban különböznek egymástól, modellek az élet megismeréséhez, közlési mód, mint az anyag mibenlétének keresése közben feltáruló jelenségek felidézésére alkotott részecskéket és ezek kombinációit felhasználó nukleonnyelv. Más kérdés, hogy az átélt közlések, mint az élet mintái, beépülhetnek-e abba a szellemvilágba, mely csak az ember számára lefordítható valóság és kitölthető forma, vagy annak perifériáján kallódva, jeladás nélkül és felhasználatlanul hevernek majd, visszhangtalanul, mert senkinek sem mondanak érdemlegest, vagy éppen semmit. Ha ezekben az írásokban mégis van valami, ami az esendő élet bűnben és erényben virágzó szépségének isteni szférába emelt tolmácsolása, valami, ami az emberi gyarlóság és tökéletesség szintézisének eléréséig kitartott hangú érvényesség, az a súgó léleké, akinek szerettem volna névtelen jegyzője lenni. Az én érdemem csupán arra irányuló igyekezetem lehet, hogy lehallgató és visszaadó eszközeim és műszereim érzékenységének korlátai lehetőleg ne zavarják és torzítsák el az apályként visszaáramló súgás emlékezetemben hagyott írás rejtjelírás, melynek kulcsa, gyanútlan olvasó, nálad kell legyen, hogy elérj a szomjazott forráshoz: segíts nekem az olvasás intuíciójával!

Magyar ég alatt elhallgat a költő

A Budapesti Hírlap Vasárnapi Mellékletében jelent meg Magyar ég alatt, 1941 című verse, amelyért a háborúba ájult Magyar Királyság hivatalos képviselői a lap szerkesztőjét súlyosan elmarasztalták. S talán nem véletlenül. Hisz egy másik versében is már évekkel előtte megjósolja a közeledő világégést:

Vörös színe alatt egy bombavető gép száll sötéten és nagy zúgás// És árnyéka útján a halál fuvalma járt,//Gyilkos gázok pusztították el az élő városokat...

De ő legalább életben maradt.

Én később minden irodalmi nyilvánosságot kerülve, halálomig az életet igazoló lélek magányos krónikása szerettem volna lenni

– írja, s évtizedekig gondos családapa, feleségével együtt neveli két lányukat, s Csepelen dolgozik gépészmérnökként. Költőként senki sem ismeri. Nos, ezt az életformát 1976-ig megtartotta, amikor 69 évesen összegyűjtötte a verseit, de a kötet számadás is az élettel, több fontos barátjától (Nagy Etel, Sáfáry László, Hajnal Anna, Keszi Imre, Hamvas Béla) hosszú versben búcsúzik.

Szép volt? Csillaghajtó álom, tündöklő káprázat. Hamuvá//égett.//Tüzét magammal viszem, de örökül hagyom az emlékét: a// mindenséget

– üzeni Az utolsó zsoltárban.

1980-ban még egy kötete jelenik meg Üzenetváltás címmel, majd 77 éves korában 1984-ben meghal.

A hömpölygő világot
Boldogság volt nézni,
De érintése csalánok
Csípős mérgével bántott
Iszonyú volt élni.

– összegzi a maga mögött hagyott küzdelmes életet, amelybe három kötetnyi vers is belefért.

Megosztás

Címkék

Habán Mihály

Habán Mihály, aki az istenek énekét közvetítette

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre