Gyüre Lajos, a tálentumos ember

2021. március 20., 11:35
Juhász Dósa János

Költőként a nyolcak antológiájában indult. Ahogy a másik hét, ő is megmaradt a költészet mellett, bár minden idegszálával a felvidéki magyarságot szolgálta. Előbb Bősön és Nagymegyeren, majd visszatért szűkebb szülőhazájába, a keleti végekre. Írt művelődéstörténeti tanulmányokat, színműveket, feldolgozta a Kassai Napló történetét, de volt idegenvezető is Kassán, ha kellett. Menthetetlenül konzervatívnak elkönyvelt költészete az idők során elkomorult, s amíg 1958-ban még volt benne némi balladai hanggal vegyített hurráoptimizmus, élete végén már csak összegző tavaszi halk imára futotta.

Az Ung-vidékről pozsonyi kitérővel Kassára

Az Ung-vidéken, Mokcsakerészen született 90 évvel ezelőtt, egy településen, amelyet ma már nem jelez a térkép, ugyanis beolvadt, s Mokcsamogyorós része. Bátyjával együtt annak idején innen járt a deregnyői vicinálison Ungvárra polgári iskolába. Nem is sejthette akkor, hogy pár évvel később évtizedekre lezuhan  az internacionalizmus vasfüggönye, s az addig egy országhoz tartozó Kárpátalját és Felvidéket (ez hol Magyarország, hol pedig Csehszlovákia) egy világ választja majd el egymástól.

Gyüre Lajos

Apja németországi hadifogságban senyved, a falu férfilakossága nagyrészt málenkij roboton bűnhődik el nem követett bűneiért. Más lehetőség nem lévén kovácsinasnak tanul ki Csicseren és Nagymihályon, de az ötvenes évek elején Kassán a Felsőipari Technikumban mégiscsak leérettségizik. Az érettségi után választhat, marad eredeti szakmájában a Poledniak vasgyárban, s kimehet szerencsét próbálni és pénzt keresni Egyiptomba, vagy továbbtanul.

Prágába nem veszik fel, így marad a pozsonyi Pedagógiai Főiskola, ahol a szlovákiai magyarság harmadik nemzedéke bontogatja a szárnyait. Egyszerre van könnyű és nagyon nehéz dolguk.

Könnyű, hiszen az előző nemzedékek vagy elvesznek a háború forgatagában, vagy itt hagyják a szülőföldjüket, s az anyaországba távoznak. Nehéz, hisz az ötvenes években gyakorlatilag a semmiből kell létrehozni a felvidéki magyar értelmiséget.

Erre alkalmas terep a pedagógiai főiskola, itt verbuválódik a következő évtizedek magyar értelmisége. Írnak, táncolnak, szervezkednek. Dobos László, Kulcsár Tibor, Mács József, Mede István, Csikmák Imre, Koncsol László, Tőzsér Árpád – s a sort még bőven folytathatnánk –, létrehozzák a Magyar Főiskolások Művészegyüttesét, amely két évvel később felveszi az Ifjú Szivek nevet, s már félprofi együttesként működik tovább, ahogy létrejön az Irodalmi Szemle is.

Sokan közülük kacérkodnak a költészettel is, 1958 felvidéki irodalmi szenzációja az Irodalmi Szemle mellett a Fiatal szlovákiai magyar költők antológiája, amely nyolc költőt indít el a pályán, s ugyan kiderül, hogy a nyolc ifjú ember nem azonos színvonalon műveli a költészetet, a szerkesztő Turczel Lajos jó szemmértékét jelzi, hogy egyikük sem hull ki a felvidéki magyar költészet rostáján. Tőzsér Árpád Kossuth-díjas lesz, s a József Attila-díjas Cselényi Lászlóval együtt felkerül a magyar irodalom csillagtérképére, ahogy ott a helye Zs. Nagy Lajosnak és Simkó Tibornak is. Gyüre Lajost Fecsó Pállal és Petrik Józseffel együtt meglehetősen hűvösen fogadja Fábry Zoltán és a korabeli kritika, amely egyedül Kulcsár Tiborral nem igen tud mit kezdeni.

Gyüre Lajos
 
„Legyen csak a dalom rikoltó kiáltás”
„Csengő-bongó rímek//holt mezején élek.//Fájdalomig finom// hangokon beszélnek// körülöttem ügyes//lantpengető, üres//bohém rímlegények,//kiknek az én dalom//ünneprontó ének.

– vág bele dühösen és dacosan a lantpengetésbe Gyüre (Kiáltás), s még a költészetét viszonylag pozitívan fogadó Fábryt is megijeszti:

Fülsértően fitymáló, affektáltan distanciált erőszakoltság jellemzi

– írja, de aztán kissé megnyugodva állapítja meg:

Az elbicsaklott kisbojtár-létből költészet virul.

Évtizedekkel később az antológiát értékelő Csehy Zoltán szintén leszedi a szenteltvizet az antológia egyes alkotóiról:

Fecsó Pál, Gyüre Lajos vagy Petrik József hol ideológiai ráhatásra leegyszerűsített világképe, hol népies rigmusokba foglalt életképe ma paródiának hatnak.

Csehy hármójuk költészetét a pár évvel azelőtt megjelent Új Hajtások színvonalával veti össze, s kijelenti, Gyüre költészetének később is ugyanazok a legfőbb hibái, mint az 1958-as kötetben:

a frázis, a közhely uralma és unalma, a tételszerű, sekélyesen pozicionált ideologikus vagy a naivan moralizáló építkezés (tanáros, kioktató hang), a gyakori képzavarok és mindenekelőtt a vers kívánalmaihoz mérten hiteltelen helyzetképek, melyek esetében teljesen lényegtelen, hogy a szocialista építésre vagy a csecsenek politikai helyzetére vonatkoznak-e.

Nos, nem mindenben értünk egyet Csehyvel, Gyüre költészete az évtizedek során folyamatosan elkomorul, s talán igaza volt a már említett Kiáltás c. versében:

Áldozó táltosok//rikoltva szárnyaló//ős-dalaiból tört//utat bennem a szó,...így értik meg dalom//akikhez beszélek: a végeken élő//szívós perje-népek.

S még dacosan hozzáteszi:

Legyen csak a dalom//rikoltó kiáltás//mindazok fülének,//kiknek az én dalom//ünneprontó ének.

 

Egy életen át a közösség szolgálatában

Ahogy a többi antológiás életében, jönnek a hétköznapok, a közösséget szolgálás, így ahogy Simkó Tibor, úgy Gyüre is csak évekkel később, 1968-ban jelentkezik önálló kötettel.

Közben tanít Bősön és Nagymegyeren, családot alapít, majd hazaköltözik a keleti végekre. Kassán tanít volt iskolájában, az ipariban, valamint a gimnáziumban, egy ideig közművelődési szakfelügyelő, s 1968-ban a pozsonyi Gabona Rádióhoz (Nagy Jenő, Delmár Gábor, Holló Anna) hasonlóan Béres Józseffel Kassán az oroszok bejövetele után titkos rádióadást működtett.

Meditáció esőben – ez első önálló kötetének a címe, amelyet a kritika nem halmoz el dicséretekkel. Mikola Anikó az Irodalmi Szemlében nem fukarkodik a kemény bírálattal: „Ezekben a versekben több a közhely, mint az eredeti gondolat, s az Ilyen még klasszikusnak sem nevezhető közhelyek verssé gyúrását még az sem igazolja, ha (újra a fülszöveget idézem): »a szociográfiára emlékeztető tényszerűség szigorával születtek«. Ne tévedjen a kiadói recenzens: ami szociográfia és tényszerűség, az nem költészet”. Ugyanitt Kulcsár Ferenc talán még keményebb: „Gyüre nem szubjektív lírai alkat. Ha magáról próbál beszélni, hangja teljesen elvész. Banálissá válnak a gondolatai, elkoptatott közhelyeket igyekszik költészetté izzítani, ami természetesen mindig kudarcba fúl. Lapossá válik az egész vers, szétesik maga a forma is, és önkéntelenül arra kell gondolnunk, hogy a költő nincs tisztában a vers alapjaival”.

Következő verseskötetére újabb hét évet kell várni.

Gyüre Lajos
Színpadi testközelben
Nézd, az eső elállt, s a méhek//újra dologhoz láttak,//s szárnyukon fölszáradt a könny

– ezek még az előző kötet címadó versének záróversei, s Gyüre nem adja fel, megírja az 500 éves Nagymegyer történetét, feldolgozza a Kassai Napló történetét, Márai Sándor kassai költészetét, s 1986-ban az a különleges szerencse éri, hogy testközelbe kerül a színpaddal. Ez kivételes kegynek számít, hisz honi drámaíróink nagy többsége (akik egyáltalán ilyesmire vetemedtek) legfeljebb nézőként engedtettek be a színházba.

Ekkoriban Gyüre Lajos már írja mesekönyveit, feldolgozza nagyapja örökségét, s a Thália Színpad két mesejátékát is bemutatja. Mindkettőt (A becsületes molnárlegény, Rózsa és Ibolya) Csendes László rendezi, előbbinek a díszlet- és jelmeztervezője Kopócs Tibor, a zeneszerzője pedig Ág Tibor. A címszerepet Hizsnyai Zoltán játssza.

Ez az előadás számomra kétszeresen is kedves, hisz a Várgedei Alapiskola szervezésében először járok Kassán, s ugyancsak először színházban.

1986 és 1990 között művészeti vezetője a Tháliának, s bár a társulat játszik kötelező, s ma már megmosolyogtatónak tűnő szocreál darabokat (Ébredj, Kata!, Fenomének, Házasságtörés), de erre az időszakra esik Rencz Antal rendezői korszaka (Ármány és szerelem), ahogy Németh László Bodnárnéjának és Szigligeti Liliomfi c. komédiájának a színrevitele is Mikola Róbert címszereplésével. Előbbi Gyarmati Béla, utóbbi Miskovics László rendezésében, s ekkor mutatják be a Leszállás Párizsban c. Camoletti-bohózatot, amelyet a Magyar Rádió is rögzít.

Később drámát ír Apáczairól (a Pátria mutatja be), majd Beke Sándor kéri fel, írjon darabot II. Rákóczi Ferencről. A nagy fejedelem ifjúkorát választja ki drámája tárgyául, amelyet végül a Thália helyett a komáromi Teátrum Színházi Társulás mutat be a kassai ifj. Havasi Péter címszereplésével.

A költő viszont sokáig hallgat. Szeberényi írja az Üvegharangról:

A kötet az adottságai csúcsához érkezett, megállapodott költő kiérlelt verseit tartalmazza.

Csehy viszont következetesen állítja:

Gyüre érvényes versnyelvet nem tudott kialakítani.

A kérdés már csak az, milyen is lenne az az érvényes versnyelv.

A tálentumos ember

Élete utolsó évtizedeiben Gyüre Lajost, a költőt a Lilium Aurum, míg a drámaírót a Madách-Posonium vette a szárnyai alá. Előbbi verseit adta ki (Bojtárnak lenni, Hazajöttem, Maradék), utóbbi Három színjáték címmel két bemutatott mesejátékát és színpadon be nem mutatott Magister Apáczaiját gyűjtötte kötetbe, valamint a Magyar Antaeus sorozatában a Kassai Napló antológiáját (Az alsószoknya alkonya, Kitépett lapok),  míg az AB-ART  (Cirmos a városba megy), a Felsőmagyarországi Kiadó (A kutyaházi legény) és a Kráter (Gesztenye Guszti kalandjai) a meséit adta ki.

Gyüre Lajos

2009-ben ő szerkeszti meg a 40 éves Thália Színházat köszöntő reprezentatív kiadványt is.

A kétezres években kéziratban elküldte A rebellist, de többször személyesen is találkoztunk. 2014-ben Kassán a Csemadok jubileumi ünnepségén is, s a fogadáson hosszasan beszélgettünk. Keserűen nyugtázta, hogy a kassai magyarság lassan teljesen elfogy, s nincs már segítség. Pedig Gyüre Lajos Tálentumos ember volt, aki világéletében

Csak ad, osztogat békés mosollyal,//nem kérdez, csak néz, néz rád szelíden.//Megismered: kereszttel a vállán,//s néhány csepp vér szív tájon az ingen.

Félek tőle, a hozzá hasonló tálentumos emberekkel lassan már csak Gyüre Lajos versében találkozunk.

gyure1.jpg