Gyalupad és költészet – Csontos Vilmos, a fa- és rímfaragó

Már ifjonti szíve is úgy vélte, sorsa akkor szép, ha keserves. A kezdetektől hitt az életre ablakot nyitó szavak varázsában, és a lélek rejtekeiben születő versben. Csendesnek látszó lelke mélye már ekkor is gyöngykagylókat dajkált. Ennek megfelelően hamar szétfutott holnapot megvilágító álmainak csipkefodra. Közben kitanulta az asztalosmesterséget, s az élet szekere gurult vele tovább.

1929-ben a lévai Bars című hetilapban sírt fel első poémája. Innentől kezdve értelme síkján kitárult a végtelen: pacsirtaszó lett a határ, a Garam pedig új dalokat csobogott. Szóból szőtt tiszta inget viselve képes volt észrevenni paraszt ősei ujját minden karéj kenyéren. A konokul kopogó évek pedig csak teltek. Egyre kérgesebb tenyeréből sorra bújtak elő a fásult bútorok; a zalabai református templom padjai és karzata is az ő keze munkáját dicséri. Amikor viszont a fűrész megállt és a gyalu elpihent, ezüstbóbitás alkony hajolt rá Csontos Vilmosra, aki csak szórta és szórta az útra az emlék-fényport; a valóságot, ezt az esti csillagfényt.

A csillagot csiholó költő a második világháború idején Erdélyben és az orosz fronton szolgálva törött tükörcserepek, fintorok, hahota és vérnyomok között élt. Látta, amint Ukrajnában egy tízéves lányka karóheggyel ásta sírját apjának, míg a falu üszkösen omlott le mögötte; Csontos dobhártyáján pedig nehéz bombák robbantak.

Negyvenévesen, immár bunkeremlékeivel és feleségével együtt telepedett le Zalabán, ahol két évtizeden keresztül volt az egységes földműves-szövetkezet pénztárosa, de az ő tenyerén is hólyagot tört a kasza, az ő dereka is roppant a gondban. Igaz, sokszor ült a szomorúság az asztalához, ő továbbra is képes volt meglátni az ég leggyönyörűbb azúrját a Garam völgyében, ahol megannyi almafa dajkált rózsaszín virágot.

És persze a Szikince! A fa- és rímfaragó nagy-nagy örömére a bátran kisarjadó levelek nyomán hajtott ki benne a tavasz. Pomozi Juliska és Bodor Mariska patak parti lábnyomai azóta is hirdetik a meghitt együttléteket. S bár a kegyetlen évek csomót kötöttek kicsorbult kedvén, a gondolat, ez a madárként röppenő szárnyas fogat, mégis a fényt kereste, hogy selymében megtörülközzön.

Vilmos bácsi kilencvenes évekbeli kurta kis világa gyertyafényű álommá vált. Míg édes must buggyant a présben, az ő poharát az ősz töltötte tele. Daltermő hatalma hanyatlott, s egyre ritkábban tévedt arcára fáradt napsugár. 2000 óta pedig Csontos Vilmos kurta gyolcsgatyája már nem érint pipacsot, s a falu határában sem hajkurász senki kócostorral libafalkát. Hegedűje elárvult, az üres műhelyben szú serceg, szögön lóg a rozsdamarta fűrész, por telepszik a gyalupadra.

Valóságlátásra szoktató verseinek út menti sárban veszni látszó szirmait Michlian Etelka, a korábbi zalabai polgármester asszony gyűjtögette be, hogy egy emlékházat berendezve tegye az írás és a famegmunkálás mellett festegető és méhészkedő költő sok-sok személyes tárgyával együtt közszemlére azokat.

Vajon mi lesz a sorsa a csakis ezen a helyen olvasható rengeteg kiadatlan versnek és a temérdek levelezésnek? Mikor ereszt gyökeret Vilmos bácsi álma? Mikor rügyezik ki, s válik termővé jóságot teremtő szava, hogy a csillagszemű zalabai asszonyok ékes bokrétába szedhessék? 

A cikk a Magyar7 2018/16. számában jelent meg.