Gömörország bolyongó fiai

Egyikük életét átöleli a közép-európaiság, másikuk meghatározó létélménye a nyugati emigráció. Amíg az egyik a legszemélyesebb magyar író, a másik a személytelenséget preferálja a költészetében. Egyikük Kossuth-díjas, másikuk Prima Primissima díjas. A gömöri származás mellett ami közös bennük: mindketten a magyar irodalom jelesei. Tőzsér Árpád és Ferdinandy György a napokban jubilál.

Pár lépés a határ – mondhatták volna Mesterházi Lajossal együtt a péterfalaiak. A napjainkban alig 250 lelkes kis települést nemcsak a határ választotta el Magyarországtól, egykor köves út sem igen vezetett a faluig. Keletről Jesztéig, nyugatról Dobfenekig vezetett az út, s minden oldalról csak gyalogosan lehetett megközelíteni az egykor juhászok, földművesek és betyárok által lakott falucskát, amelyet Tőzsér Árpád szinte gyerekfejjel végleg elhagyott. Mégis, nemcsak korai költészetét, hanem egész költői pályáját végigkísérte a hely szelleme. De hát tudjuk, mindent a gyerekkorunkból öröklünk.

Itt, Péterfalán lett ő is mogorva csillag, a Vidróczkiaktól örökölt betyárvérét pozsonyi létébe is átömlesztve. Nevét és az irodalom szeretetét is a bátyjának köszönheti, szülei ugyanis Ernőnek tervezték.

Pista bátyja a keresztelő alatt berohant a templomba, ő javasolta a szüleinek az Árpád nevet. Hallgattak rá. Bátyját magával vitte az öröklétbe a világégés („Oktat a világ fájdalomra / már engem is: riaszt. / Próbál hajlítni, megríkatni, / gyúrni, mint a viaszt.”), de ő mégis viszi magával az elhamvadt testből kiszabadult testvéri lelket és tehetséget.

Mivel akkoriban tájainkon megszólalni sem volt ajánlatos magyarul, s akitől csak lehetett, kitelepítés vagy lakosságcsere révén meg is szabadultak, a család magyarországi rokonoknál éli át a háború utórezgéseit. Szilaspogonyon és Taron járja alapiskoláit (a betűvetésre még Pista bátyja tanította meg), s amikor végre megnyílnak a magyar iskolák Csehszlovákiában is, Rimaszombatban folytatja. Aztán Komárom következik, ahol olyan osztálytársai vannak, mint Nagy János, Koncsol László vagy Zs. Nagy Lajos, osztályfőnöke az első irodalmi lépéseiket is egyengető Turczel Lajos.

Első verse a magyarországi Pajtás c. lapban jelenik meg (Tábortűz), s a fiatal fiú már rendszeresen levelezget az Alkotó Ifjúság szerkesztőségével. 1956-ban debütál az Új Szóban is (Gyalog Péterfala határában), s ez a verse bekerül további 17 versével együtt az ún. Nyolcak antológiájába, amelyet szintén Turczel Lajos szerkeszt. Tizenkét évvel később már Tőzsér szerkeszti a fiatal szlovákiai magyar költők következő antológiáját (Egyszemű éjszaka).

A Turczel-féle válogatás mérföldkövet jelent a szlovákiai magyar irodalom harmadvirágzásának elindításában. Bár 1953-ban Új hajtások címmel már megjelenik egy vegyes antológia, arra még lemoshatatlanul rányomja a bélyegét a mindkét országban dúló személyi kultusz. A kötet utolsó verse a Férfikor, így jöjj!, korai teljes keresztmetszete a tőzséri lázadó lírának („Huszonkét éve / adom a hőst itt, / játszok a sorssal / szembeköpősdit.”).

Amíg Tőzsér falusi betyárok ivadékából vette be a nagyvárost és Közép-Európát, addig Ferdinandy György a nagyvárosban, Budapesten átélt borzalmas háborúsdi és egy elbukott forradalom után lesz kényszerű világpolgár.

Előbb csak „feltáplálás” céljából jut ki a már akkor is hanyatló Nyugatra, majd a kalandvágy hajtja. Gondolta a fene, hogy ebből több évtizedes nyugati emigráció (Franciaország és Puerto Rico) s utólag kétlaki lét lesz Miami és a Sas-hegy között.

De lett, s ha a gyerekeit akarja látni, hétmérföldes csizmájával ugyancsak nagyokat kell lépnie a kontinensek között. („De hát, milyen apa az ilyen? Aki sem találkozni, sem szót érteni nem tud a gyerekeivel! Egy hontalan? Egy száműzött, aki soha nem talált magának házat és hazát? Egy pária, aki itthon, a Sas-hegy lejtőin is mindvégig magányos és idegen maradt?”)

„Anyánk képén a világ a ráma” – fogalmazza meg egész életének és költői létének ars poeticáját már a Férfikor, így jöjj! című versében Tőzsér, aki Mittel úr bőrébe bújva, gömöri gyökereit soha le nem vetve, sőt Gömörországot megalkotva talál szellemi hazára az irodalomban.

A Madách Kiadóban a fordításirodalomért felel majd, s nem kis szerepe van abban, hogy a szlovák, a cseh és a lengyel költészet (Vladimír Holan, Ľubomír Feldek, Zbigniew Herbert) beépült a magyar költői mindennapokba. Hasonlóan, ahogy Ferdinandy György is, aki első francia nyelven írt művéért rögtön megkapja a St. Exupéry-díjat, de ahogy pár évtizeddel előtte Hviezdoslav, ő is rádöbben, hogy csak az anyanyelvén képes válaszolni a sokszor így is megválaszolhatatlan kérdésekre, Ferdinandy is dacol az elismertség kihívóan álszerény ruhába öltöztetett kísértéseivel. Úgy dönt, hogy pár könyv erejéig visszatér levetett anyanyelvéhez. S mivel se francia, se spanyol nyelvterületen nincs kivel magyarul társalognia, az éppen kezébe kerülő libatenyésztési szakkönyvet olvassa, de az anyanyelvét nem adja. Ahogy Tőzsér, ő is kihasználja, hogy kettős térben mozog, feleségével együtt számos magyar írót (Csender Levente, Terék Anna, Kukorelly Endre és mások) ültet át spanyolra, ahogy az ottaniakat is megmutatja magyar olvasóinak.

– írja Miniönéletrajzában. Azóta ez a tíz-tíz kötet újabbakkal bővült, s ahogy Ferdinandy, Tőzsér is a legtermékenyebb íróink közé tartozik.

„Huszonegy évesen kerültem ki a nagyvilágba, 1956 bukott forradalma után. Most, utólag, szokás szépíteni ezeket a napokat. Amikor elmesélem, én is amolyan szerencsefiának festem le magam. Egy napkeleti hódítónak, aki maga alá gyűrte az esetlen, az élhetetlen Nyugatot.” Így Ferdinandy. Mennyire más, mégis mennyire párhuzamos életrajzok, telis-tele közös pontokkal, alkotói válságokkal, egyetemessé és személytelenné változtatott személyes és magánszenvedésekkel. Látszólag Ferdinandy a legszemélyesebb magyar író, aki még Hófehérke-történeteiben is a saját kalandos életrajzát írja novellafüzérekben, Ferdinandyt olvasva mégis választ kapunk közép-európai önsorsrontó létünk alapkérdéseire. Ferdinandy (és hősei) sorsában ugyanis mindannyian magunkra ismerhetünk.

„Az ún. kisebbségi sorsot én nemigen tudom elválasztani a közép-európai sorstól. Közép-Európa kis nemzeteinek mindegyike elmondhatná magáról, hogy bizonyos értelemben évszázadokig kisebbségben élt.” Ezt már Tőzsér, vagyis pán Mittel, a költő egyik alteregója állapítja meg. Mittel után igazi lélekvándorlás következik az alkotó életében, Szenczi Molnár Albert, a magyar Faustus után (akit beépít Madách tragédiájába, a „hiányos” nyolcadik színbe), Euphorbosz példáját követve „Püthagorasztól Michel Foucault-ig kalandozik az európai kultúrtörténetben, a vers túlélésének esélyeit latolgatva” (Szalay Zoltán), s ahogy Grendel Lajos is megállapítja róla: „Tőzsér bőven él az intertextualitás kínálta művészi lehetőségekkel is.”  

Ferdinandy mintegy három évtizedes emigráns lét után a nyolcvanas évek végén kétlaki életformára vált. Az év egyik felét a Sas-hegyen, az év másik felét Miamiban tölti.

Nincs év, hogy ne jelenjen meg új kötete, s ha már hazatért, körbejárta ősei egykori lakhelyeit, így jutott el a nyolcvan felé közeledve Gömörbe is.

„Már elmúltam húszéves, és csak annyit tudtam róla, amennyit elénekeltek a metró építésénél dolgozó kőművesek. Hogy »Hej, Szepesen, hej, Gömörben hideg szelek járnak«. Szépen, szomorkásan daloltak ott, a Batthyány téren a felvidékiek.  »Azok élik világukat, akik ketten hálnak« – nem felejtettem el a hangjukat, pedig hol vannak már a régi társak, akiktől megtanultam, hogy rakni a téglát csak így, énekelve érdemes!” Nagybátyja elbeszéléséből úgy emlékszik, hogy őseik annak idején városbírák voltak Rozsnyón, de jön a kiábrándító valóság: „Bácsikám meséiből a helyszíneken kívül nem sok maradt. A mi ősapánkról nem tudtak sem az egykori, sem a jelenlegi polgármesterek.”

– üzeni a koronavírus miatt talán véglegesen Miamiban maradt író.

Mi több, Tőzsér Árpád már a saját sírversét is megírta („Nem bírta már tovább gittel, / itt nyugszik Ármin von Mittel. / Ez volt költött neve neki, / jobb volt, mint az eredeti. / Míg élt, a nyála elcsordult, / minden vers után megfordult, / minden stílus alá benyúlt, / amit tudott, mindent lenyúlt – / Amiért ily mohó valál, / lába közé vett a halál.”)  

Kívánjunk mindkettőjük számára további munkában évődő esztendőket, hogy öt év múlva együtt ünnepelhessék a „180-ik közös” születésnapjukat is.

Megjelent a Magyar7 hetilap 2020/41. számában.