„Gömöri lennék én is” – Lacza Éva viszonzatlan hűsége
„Lacza Éva gyűjteményében a hangok őrzik az időt. E hanganyagban nemcsak tudás van, hanem lelki azonosulás is az írók világával. Mint a kinyíló ablakok, olyanok ezek a beszélgetések.” – imigyen köszöntötte a Madách-Posonium Irodalmi- és Művészeti Díj Szülőföld Díjasát az őt laudáló Duba Gyula. A 70. születésnapját ünneplő Lacza Éva egy mára elfeledett műfajnak, a rádiós irodalomnak volt az egyszemélyes múzsája mintegy négy évtizeden át, míg másokkal egyetemben a magyar adás akkori teljesen dilettáns vezetése őt is leépítette.
Ma már az is kérdés, mi maradt meg abból a sok ezer órányi hangfelvételből, amely nemcsak népszerűsítette a szlovákiai magyar irodalmat, hanem kísérletet tett a megőrzésükre is. Maradt egy-két könyv, amelyek neki köszönhetően megőrizték ezeket az anyagokat, bár abban sem vagyok már biztos, hogy ezek eljutottak-e/eljuthattak-e az írástudók és olvasók egyre (be)szűkülőbb rétegeihez.
– köszöntötte Csanaky Eleonóra 2008-ban a Mikola Anikó-díj átvételekor. Lacza Évát egy évvel később, 39 évnyi szolgálat után tagadta meg sokadmagával együtt munkahelye, s abban sem vagyok biztos, létezik-e még a Mikola-díj (A Madách-Posonium díja már biztos a múlté). Azt viszont tudom, hogy a könyveit, amelyek egyedüliként megőriztek valamit a rádió legendás időszakából, ma már szinte lehetetlen beszerezni. A Madách-Posonium kiadásában 2010-ben megjelent kötetét (Beszélgetések múlt időben) a kiadót felszámolók nemes egyszerűséggel beadták a papírgyűjtésbe, több kötete el sem jutott a könyvesboltokig. Előjegyezhető – jelezte az egyik online könyvesbolt, ami gyakorlatilag egyenlő azzal, hogy beszerezhetetlen.
Lacza Évát már a család predesztinálta a rádiós létre. Hisz édesapja már az ötvenes évek elejétől a Csehszlovák Rádió Magyar Adásának a szerkesztője volt, s mivel az is a Zoch utcában volt, mint akkoriban a pozsonyi magyar alapiskola, a kis Éva sokszor csak átsétált édesapjához, s együtt mentek haza.
De Éva nem tősgyökeres pozsonyi, hisz az egész család Gömörből származik, mégpedig Pelsőcről, s bár a születésekor már Pozsonyban éltek, az édesanyja hazament, hogy a lányait megszülje. Csak az öccse született pozsonyi kórházban. S hogy a rejtélyt feloldjam. A papa Dusík Dániel, vagyis művésznevén Dénes György, az ún. harmadik nemzedék egyik alapozó költője, aki 1985-ös nyugdíjazásáig volt a rádió alkalmazottja, az öcs pedig Dusík Gábor, aki a Gravis együttes frontembereként magyar dalokat is elkövetett, később musicalekkel (Assisi Szent Ferenc. Marie Antoinette, Quo Vadis, Foglalkozása: pápa) írta be magát a szlovák zene- s művelődéstörténetbe.
Lacza Éva apja írói- és rádiós vénája ellenére sem készült sem írónak, sem rádiós riporternek, de ahogy Tóth László megmondta, a köldökzsinór mellett bizony ott volt az a rádiós magnetofonzsinór is,
amelyet csak 2009-ben tudott elvágni a rádió akkori vezetése.
De mi minden történt addig! Mivel nem veszik fel az egyetemre, apja mellett talál munkát, egy olyan korban, amikor még nem telefonon, s pláne nem facebookon beszélték meg közös dolgaikat az emberek, hanem bizony ki kellett menni személyesen a riportalanyhoz. Így ő is végigjárta a Felvidéket, s különösképpen ragaszkodott az idősebbekhez, akik egy már akkoriban letűnőben lévő világról meséltek.
– emlékszik vissza azokra az időkre. Halászok, molnárok, fazekasok, szénégetők, takácsok, juhászok, ahogy naiv festők, krónikaírók, vőfélyek, nótafák – csupa olyan szakma képviselői, amelyek többsége manapság már legfeljebb egy-egy családnév erejéig köszön vissza a köztudatban.
Ezeknek a beszélgetéseknek az egy részét legépelte, s Viszonzatlan hűség címmel meg is jelent a Főnix Füzetek 13. darabjaként 1986-ban.
Ebben a sorozatban jelent meg férje, Lacza Tihamér első kötete is, aki az évtizedek során szintén dolgozott a rádióban, de A Hét szerkesztőjeként és főszerkesztőjeként is. Amíg a rendszerváltásig alig van élő műsor (az elvtársak nagyon figyelnek az esetleges nyelvbotlásokra), 1989 után megjelennek az élő műsorok is, s az ezzel együtt járó felelősség is. Éva a napi műsorok mellett már korábban átveszi apja helyét az irodalmi rovatban, s az írókkal-költőkkel készült beszélgetések mellett hangjátékok is szép számmal készülnek. A hatvanas-nyolcvanas években nagyon sok írónk és színészünk nevét innen ismeri meg a nagyközönség (ahogy ez az időszak az aranykora a tévéjátékoknak is, igaz, szlovákiai magyar vonalon hosszú évtizedekig kell küzdeni a televízió magyar adásáért, s amíg Vajdaságban vagy Erdélyben magyar tévéjátékok sora készül, itt az elvtársak a heti 25-30 percet is sajnálták a felvidéki magyarságtól, s ez a helyzet máig sem nagyon változott).
A Nap Kiadó kezdeményezésére 2007-ben két kötetbe (Jelek a porban) gyűjti össze irodalmi beszélgetéseinek a legjavát, s ahogy a fülszövegben is olvashatjuk, a kötet rendhagyó beszélgetőkönyv,
amelynek résztvevői egyfelől az interjúk készítője, másfelől az írók. Már nyugdíjasként, látván egyszemélyes műfajának lassú, de biztos kihalását, még nagyobb feladatra vállalkozik. Egyrészt megírja rádiós emlékeit (Beszélgetések múlt időben), másrészt bemutatkozik szépíróként is, alteregója, Malacka álmai mögé bújva Zsebkendő a szélben címmel dokumentumok segítségével feldolgozza a magyar adás történetét. „A (kis)regény a szlovákiai magyar epika legjobb lehetőségei felé mutatja az utat” – lelkesedik a ma már szinte beszerezhetetlen kötetért egyik első olvasója, Tóth László.
– mondja egyik régi beszélgetőtársa, Suhai Lajos, a molnár. Nos, Lacza Éva egész munkásságával ez ellen emelte fel a hangját, később a tollát, s hőseivel együtt talán ő is elmondhatja magáról, hogy non omnis moriar, vagyis nem halok meg egészen. Isten éltesse még sokáig, s ne feledje, hogy még nagyon sok feldolgoznivalója van a számunkra!
