Gion Nándor, aki Szenttamást hozta be a világirodalomba
Nemigen van szerencsésebb település a magyar irodalom szemszögéből a XX. században a vajdasági Szenttamásnál. 80 évvel ezelőtt, 1941. február elsején két olyan óriást ad az irodalomnak, mint Gion Nándor és Végel László. Utóbbi meg is érte a nyolcadik X-et, ahogy a Kossuth-díjat is, előbbi 62 évesen itt hagyta e földi árnyékvilágot, s a „magyar Macondót”, Szenttamást is. Egy 12 ezer, szerbek, horvátok, svábok, cigányok által lakott kisvárost, ahonnan ugyan még kamaszkorában elkerült, írásaiban mégis egész életében otthon maradt.
„Szeretek mesélni. Leginkább igaz történeteket” – írja valahol, s egész életében nem is csinált semmi mást. Igaz vagy igaznak vélt történeteket mesélt balladisztikus keretek közé ágyazva. „1941 februárjának legelején, születésem után gyorsan megkereszteltek a szenttamási katolikus templomban, azért gyorsan, mert olyan ványadt és erőtlen csecsemő voltam, hogy édesapám megítélése szerint órákon, de legfeljebb napokon belül meg kellett volna halnom” – írja a naplójában, s ahogy egy interjújában elmesélte, a folyamatosan bömbölő csecsemőt apja majdnem megfojtotta bánatában.
De végül életben maradt, gyerekkora nagy része olvasással telt el, s egyre többet hallgatta a körülötte lévő öregeket.
Nemcsak Szenttamás ad két kivételes írót a háborús években a vajdasági magyar irodalomnak, az akkori évek „írógyermeke” Koncz István, Domonkos István, Ladik Katalin és Tolnai Ottó is. S ők azok, akik a magyarországinál sokkal szabadabb Tito-i légkörben a Képes Ifjúság mellékleteként elindítják az Új Symposion c. lapot, amely már helyet ad azoknak a neoavantgard és posztmodern törekvéseknek, amelyekről az anyaországban vagy Felvidéken még csak álmodhatnak az akkori pályakezdők.
A kilencvenes évek közepén, amikor már Budapesten élt, s egy alkalommal a Márton Áron Szakkollégiumban fiatalabb pályatársa, a behívó elől elmenekült Szathmári István meghívására mesélte élete történeteit, nos, akkor említette, hogy
amíg a hatvanas-hetvenes években nem engedték be a magyar könyveket Felvidékre vagy Erdélybe, addig az ő legnagyobb gondja az volt, hogy juttassa be Magyarországra az Új Symposion egy-egy számát.
Amikor a vonat a határhoz ért, a fülkében található kis asztalkára rárakta a lap magával hozott példányait, letakarta egy kockás abroszkával, majd arra helyezte a magával hozott szalonnát, kolbászt és savanyúságot, s hozzálátott falatozni. A módszer bevált, egyetlenegyszer sem jutott eszükbe a máskor annyira szemfüles vámosoknak, milyen szigorúan tiltott vámtermék is lapul a disznótoros alatt.
Bár géplakatosnak tanult ki Szabadkán, Végel Lászlóhoz hasonlóan az Újvidéki Egyetem bölcsészkarán végzett, s Gion végigjárta a szokásos szamárlétrát, volt az Újvidéki Rádió Magyar Adásának szerkesztője, majd főszerkesztője, az Újvidéki Színház igazgatója és a Vajdasági Íróegyesület elnöke is. A kilencvenes évek háborús légkörében – amikor több írótársa is kénytelen volt a katonai behívó elől Magyarországra menekülni – ő is áttelepült, holott Végel Lászlóval ellentétben, aki markáns politikai véleménynyilvánítása miatt kénytelen Milošević bosszúja elől elmenekülni, nyugodtan maradhatott volna.
„Stefan Krebs 1898 őszén jött Feketicsről Szenttamásra, feleségével és két kislányával” – ezzel a mondattal kezdődik a nagyapja emlékei alapján íródott Virágos Katona, egy később tetralógiává nemesedő történetfolyam, amely az első világháború végéig görgeti Rojtos Gallai István és Török Ádám történetét, akik nemcsak Szenttamás akkori mindennapjain vezetik végig az olvasót, hanem a vajdasági-szerbiai-világborzalmakon is. Hisz rakétagyorsasággal rohannak az első világégés felé. „Furcsa ember volt – mondták G .I.-ről. Ő sem szeretett dolgozni. De ragyogóan citerázott és énekelt.” Több kritikusa a magyar Macondo-t vélte felfedezni Szenttamásban, s talán a párhuzam nem véletlen.
Ahogy Marquez Száz év magányában, úgy Gion regényeiben is mesterien keveredik a valóság a misztikus elemekkel. A regény 1973-ban jelent meg, s az elkövetkezendő években-évtizedekben folyamatosan bővült, három évvel később lát napvilágot a Rózsaméz, amelyben Szenttamás és hőseinek életét a mesterségesen létrehozott Jugoszlávia mintegy két évtizedes létezésében folytatja tovább. A kilencvenes évek végén a mű előbb trilógiává (Ez a nap a miénk), majd a kétezres évek elején tetralógiává (Aranyat talált) bővül Latroknak is játszott összegző címen.
Gion Nándornak szerencséje volt a mozgóképpel is. A nyolcvanas évek első felében több ifjúsági regényét is megfilmesítik,
András Ferenc viszi celluloidszalagra A kárókatonák még nem jöttek vissza c. munkáját, s ugyanő két évvel később a Postarablókat. Ebben a két filmben indul el a színészi karrierje Bereczki Zoltánnak, míg a Sortűz egy fekete bivalyért c. regényét magyar-francia koprodukcióban Szabó László viszi filmvászonra, s a filmben olyan világsztárokkal is találkozhatunk, mint Jean-Louis Trintignant, Fanny Cottençon vagy Jean Rochefort.
Mindezen történetek természetesen szintén Szenttamáson játszódnak, az egykori, közvetlen háborús évek utáni gyerekkort varázsolják elénk a maguk sokszor kegyetlen, mégis nosztalgiával átitatott valóságában.
1994-ben a forgatókönyvéből készül Sára Sándor A vád című, a második világháború utolsó napjait felidéző alkotása. Egy döbbenetes erejű, sokat látott-tapasztalt lelkeket is gyomorszájon vágó alkotás, amely talán az egyetlen Gion alkotásai között, ahol a bennünk élő ördögöt is megmutatja. Ahogy Magyarországra költözése után Jugoszlávia széthullását (Izsakhár) is elemi erővel láttatja. Ebből majd Havas Péter készít tévéfilmet (A szivárvány harcosa).
Gion Nándor Budapestre érkezésével a világirodalom vetette meg a lábát az óhazában. Sajnos, ahogy Szakonyi hősei nem veszik észre Emberfi megérkezését, a magyar olvasó és szakma sem veszi észre, hogy végre van egy világirodalmi rangú alkotónk. Mondjuk, a szakmát még érteni is vélem.
Azon a bizonyos óbudai est után megadatott számomra a csoda, hogy egy ideig elkísérhettem. Amíg gyalogoltunk a kietlen, Fehéregyházi úton, majd tovább az egyes villamoson, szokásomtól eltérően csak hallgattam és hallgattam. S ő ott folytatta, ahol az esten abbahagyta. Bár a villamos már a második megállónál megtelt megfáradt és világot unó utasokkal, csak én tudtam, hogy közel egy óráig a világirodalom útitársa voltam.
