Galgóczi Erzsébet – a nádtetős szocializmus élő lelkiismerete
Egész életében két végén égette a gyertyát, s önmagáról mintázott hősét ugyan bőven túlélte, így sem élte meg a hatvanat. S nem élte meg azt a bizonyos rendszerváltást, amely számára még inkább aranybánya lehetett volna. A létező szocializmus élő lelkiismerete volt, minden olyan témát elő mert venni a koncepciós perektől a szövetkezetesítés problémáin és az akkor is létező korrupción át a másság üldözéséig, amik akkoriban leginkább a tiltott kategóriába tartoztak. De ő sose adta fel, inkább 59 évesen „belehalt” az akkor is reménytelen küldetésbe. 95 éve született Galgóczi Erzsébet, a magyar irodalom vasasszonya.
Láncdohányos volt, nem vetette meg az alkoholt sem, s állandó stresszben élt – talán nem véletlen, hogy nem élte meg a hatvanat sem. 59 éves korában szülőházában, Ménfőcsanakon halt meg, mert ez volt talán az utolsó kívánsága.
Talán az volt a szerencséje, hogy nő volt – így ugyan megalázták, meghurcolták, de életben hagyták. Sőt, mivel tekintélyes olvasótábora volt, három József Attila-díj után 48 éves korában a Kossuth-díjat is megkapta.
Ezt azzal hálálta meg, hogy megírta a Rákosi-féle fasiszta kommunizmus egyik legbizarrabb történetét, az ún. MAORT-pert, az egyik első kirakatpert, amelynek fővádlottját előbb halálra ítélik, majd az ítéletet életfogytiglanra változtatják, s mivel nincs, aki az ország egyik legfontosabb cégét irányítsa, a börtöncelláját irodának rendezik be. Kell ennél abszurdabb helyzet?
Maga a regény – amely több kiadást élt meg, s amelyet 1989 tavaszán a budapesti Nemzeti Színház is bemutatott Sinkovits Imrével a főszerepben – ugyancsak abszurd körülmények között született, hisz az akkor parlamenti képviselő Galgóczi Erzsébet a szintén győri miniszterelnöktől, Fock Jenőtől kapott engedélyt arra, hogy bejárhasson a levéltárba a történetet érintő dokumentumok átlapozására. De jegyzeteket nem készíthetett, így egyszerre csak annyit nézett át, amennyit nagyjából meg tudott jegyezni, a levéltár előtt már várta a taxi, amellyel egyenesen a gépírónőjéhez ment, akinek gyorsan lediktálta a fejben feljegyzett anyagot. A könyv természetesen így is botrányt okozott, annak megjelenését csak nehezen engedélyezték. Igaz, a hatalom elkövette azt a „hibát”, hogy nem hallgattatta/likvidálta időben.
Galgóczi akkor már a magyar irodalom egyik legolvasottabb írója volt, aki le merte írni a kor visszásságait, előbb riportban és novellában, később teljesen átengedve a teret a szépirodalomnak. Ahogy mondja is egyik interjújában, „a riportoknak célja, a szépirodalomnak oka van”.
„Ötéves koromban, amikor még iskolába sem jártam, csak néha, hogy ne maradjak felügyelet nélkül, elvittek magukkal a testvéreim, elhatároztam, hogy tanító leszek. Tíz évvel később, a felszabadulás friss élményének hatására, már vonzóbbnak és megfelelőbbnek tartottam a magam számára a politikusi pályát. Végül megtaláltam azt az egész életre szóló hivatást, amelyen a bennem élő pedagógus éppúgy szóhoz juthat, mint a politikus – és még mi minden más! – és ez az irodalom” – így foglalta össze távirati stílusban az életét Galgóczi Erzsébet, aki az akkoriban hagyományos sokgyerekes falusi világban nőtt fel hetedik gyerekként.
A családot vasmarokkal tartotta össze az édesanya, akinek a szava döntő volt a családban. A Győri Állami Leánylíceum elvégzése után Budapestre készült a Színművészetire, de anyja nem engedte meg, így a bölcsészkarra iratkozott be, de azt gyorsan otthagyta, hazaköltözött, s elmegy esztergályosnak a Győri Vagon- és Gépgyárba.
De írói ambícióit ekkor sem adta fel, különböző pályázatokra küldte be az írásait, amelyeket több lap is lehozott. Ne feledjük, a kommunista éra legsötétebb évei voltak ezek, a kirakatperek és kivégzések időszaka, s csak Sztálin halála hoz egy időre enyhülést. Galgóczi – ahogy abban az időben szinte minden jelentős, főleg nagyon mélyről jött értelmiségi –, mélyen hitt a marxizmusban, de látta maga körül a létező valóságot is, ami köszönőviszonyban sem volt az elmélet idealizmusával. A rendszer egyetlen mentsége talán csak az lehetett, hogy mögöttük volt két világháború, s a visszarendeződés veszélye.
Később a már említett, első magyar kirakatpert feldolgozó Vidravas mellett ezt a kort írja meg a Törvényen kívül és belül című kötetében, amely tele van önéletrajzi elemekkel, s Szalánczky Éva alakjában gyakorlatilag önmagát ábrázolja.
A történetből Makk Károly nyolcvanas évek elején forgat botrányos játékfilmet, amely elsőként ábrázolja testi mivoltában is a leszbikus szerelmet. A film annyira merész vállalkozás volt, hogy a két női főszerepére nem is akad magyar vállalkozó, végül két remek lengyel színésznő, Jadwiga Jankowska-Cieslak és Grażyna Szapołowska vállalja el a feladatot, előbbi Cannes-ban el is nyeri a legjobb női alakítás díját. Szlovák színész, Jozef Kroner alakítja Szabó Gyula magyar hangján a kor aktuális igazságait a megszokottnál is bátrabban hangoztató Erdős főszerkesztő elvtársat.
Nagyon borús, reménytelenül sötét film a Rákosi-korszakról, s utózöngéiről, hisz a film jelene már az 1956-os forradalom után játszódik (Galgóczi és Makk is a forradalom mellett teszi le a voksát), de amíg Szalánczky Éva a külföldre való menekülést s a biztos halált választja (lelövik a határon), Galgóczi túléli a válságos pillanatokat, a rendszer megtűri, a leszbikusságával pedig három sikertelen öngyilkossági kísérlet után megtanul együtt élni (öt éve a Narratíva Kollektíva Szenteczki Zita rendezésében színpadon is felvázolja a történetet).
Hosszú évekig alkotnak párt azzal a Gobbi Hildával, akivel a rendszer szintén nem tud mit kezdeni. Major Tamás kidobja ugyan a Nemzeti Színházból, de Gobbi Galgóczihoz hasonlóan szintén egy ország kedvence.
A Magyar Rádióban évtizedekig fut levehetetlenül a Szabó család, amelyben Szabó nénit alakítja előbb Szabó Ernő, majd Rajz János oldalán, s mindkettőjüket túléli. Később szinte az összes, életében készült Galgóczi-műből készült tévéfilmben szerepel, az 1966-ban készült Aknamezőtől kezdve az 1983-as Szent Kristóf kápolnájáig, s ő a címszereplője a Bolondnagyságának, s főszereplője a Használt koporsónak.
Dramaturgként végez a Színművészetin, így van érzéke a párbeszédekhez, s a tömörítéshez is. Történeteit nem írja túl, nem ereszti fölöslegesen bő lére, ezért leginkább a kisregény a kedvenc műfaja.
Többől színdarabot (A főügyész feleségét Kecskeméten, a Kinek a törvénye? című drámáját Győrben, míg az említett Vidravas címűt Ruszt József rendezésében a Nemzeti Színház mutatta be), hangjátékot (az 1978-ban megjelent Úszó jégtábla című kötete tíz hangjátékát és Kinek a törvénye? című drámaátiratát tartalmazza), s a Magyar Televízió is gyorsan felfedezi, országos népszerűséget és védettséget biztosítva neki. A már említett Úszó jégtábla gyorsan képernyőre is került Nemere László rendezésében (aki Szőnyi G. Sándorral és Mihályfi Imrével együtt a legtöbb tévéfilmjét jegyezte), amely egy, a hetvenes években nálunk is divatos jelenséget/népszokást tűz pellengérre.
Ez a bizonyos „népszokás” pedig nem más, mint a fölöslegesnek tartott öregek számkivetése. A szoci éveiben a csak a haráccsal törődő házaspár (Horváth Sándor – ő játssza A közös bűn című tévéfilm egyik főszerepét is – és utolsó filmszerepét abszolváló Békés Rita), miután lányuk moszkvai egyetemre kerül, az asszony édesanyját kiteszik egy szanálásra ítélt, romos lakásba, ahol az nem bírja a magányt, s öngyilkos lesz. Galgóczi egyébként bátran teszi el láb alól a kellemetlen hőseit, tőle többször csak a krimiírók öltek a magyar irodalomban.
Galgóczit már a hatvanas évek legelején megkereste Fábri Zoltán, akinek ír is egy forgatókönyvet Fogódzók címmel, de ezt elfektetik (Fábri később majd a Sánta Ferenc regényéből készült Húsz óra című filmjében tér vissza a témához).
A könyv témája mi más is lehetne, mint a kor egyik legveszélyesebb története, a felemásan megvalósított szövetkezetesítés, amely rengeteg ember jelenét és jövőjét töri derékba. Nemcsak Galgóczi gyakori témája ez, aki egyébként sosem a parasztról ír, hanem arról az emberről, aki falun születik, s akiknek jelentős része majd a hatvanas-hetvenes években felköltözik a városba, ezzel akaratlanul is tönkretéve a hagyományos falusi életmódot. Azokban az években már Sarkadi és Sánta Ferenc is gyakran ábrázolja, vagy legalábbis próbálja ábrázolni a falusi-városi ellentéteket, a szövetkezetesítés egyre fonákabb megoldásait, hisz valahol erről szól már az 1955-ös Körhinta is, de Fábri nagyon erősen a szerelmi szálra koncentrál (ezért lesz elfogadható a film a franciáknak is, nem beszélve Soós Imre, Törőcsik Mari, Szirtes Ádám és a többiek pazar játékáról), de a földkérdést feszegeti már Bán Frigyes 1948-as Talpalatnyi föld, majd az ennek a folytatásaként készült Felszabadult föld című alkotásaibanis, ahogy a szintén a Bán által rendezett 1962-es filmszatíra, a Felmegyek a miniszterhez is. Ebben az évben készült Kis József mára elfeledett filmje, a Félúton is, mégpedig Galgóczi Erzsébet forgatókönyve alapján. A történet, ahogy maga a cím is jelzi, az aktuális falusi állapotokat próbálja megmutatni, amely valahol félúton van múlt és jövő között. A múltat az egykori kulák, Pécsi Sándor, míg a jövőt a szövetkezeti elnökké választott Szirtes Ádám mutatja.
De Galgóczi bátran ábrázolja a nádtetős szocializmusban is kiirthatatlan korrupciót (a szlovákiai magyar irodalomban talán csak a losonci Ardamica Ferenc veszi magának a bátorságot, de mint tudjuk, patkányirtóként végzi), amelyben sokan kitűnően eldagonyáznak, míg mások belehalnak, mint A férfiak, akiket nem szerettek szerencsétlen főhőse, aki két tehén miatt választja az önkéntes halált.
Bár közel 15 írásából készült tévéfilm, ezek többsége elveszett a köztévé süllyesztőjében, a port.hu oldal se tud azok egy részéről semmit, így nem említi a Kazán István által rendezett Aknamezőt, de az Esztergályos Károly által jegyzett Hínárt, ahogy a Régen volt háború, A sírásó vallomása és A hősködő című tévémozijait se. Még szerencse, hogy ezek többségének a szövege megjelent a Magyar karrier című kötetében. Utoljára 2007-ben Szőnyi G. Sándor Estére mindig leszáll a köd című írásából forgat filmet, amely Szőnyi G. utolsó filmje egyúttal. Több tévéfilmjét díjazták a Veszprémi Fesztiválon (valamikor ilyen is volt, igaz, akkoriban évente 70-80 tévéjáték készült), sőt az Arany Prága nemzetközi tévéfilmfesztiválon, ahol még az Arany Prága nagydíját is elnyerte.
– hangsúlyozta a temetésén Nádas Péter. Galgóczi egy olyan kor élő lelkiismerete volt, amely vele együtt a sírba szállt, s ma nem is nagyon törekszünk arra, hogy megértsük azt. Pedig öreg igazság, ha képtelenek vagyunk a (közel)múltunkat feldolgozni, arra ítéltetünk, hogy annak bűneit újra és újra átéljük. Javaslom, ha mértékkel is, hisz nem könnyű feldolgozni az általa megírt borzalmakat, de olvassunk Galgóczit!
