Gajdó Tamás könyvet írt Huszti Péterről

Nem azon csodálkozom, hogy Huszti Péter nem a Nemzet Színésze, hanem azon, miért nem az a kezdetektől. Azzal a Bálint Andrással együtt, akivel, ha nagyon rövid ideig is, de mindketten voltak a Nemzeti Színház kinevezett igazgatói. Gajdó Tamás nem említi könyvében ezt a nem is lényegtelen pillanatot, felsorolja viszont az összes többi kitüntetését, így a nagyon fiatalon, 34 éves korában megkapott Kossuth-díjat is. Igaz, ekkor Huszti már túl volt olyan hatalmas szerepeken, mint a magyar színháztörténet egyik legnagyobb vitát provokáló Jago alakítása (egy olyan Othello előadásban, amelynek szándékosan nem a címszereplő volt a főszereplője, holott azt Bessenyei Ferenc alakította), de akkorra eljátszotta már Ádámot Az ember tragédiája Szinetár Miklós rendezte tévéfilmváltozatában, Illés Endre több, neki írt darabjának a főszerepét, ahogy Shaw pazar szereplehetőségeit sem hagyta kiaknázatlanul. Ja, s ekkor már millióan láthatták Berend Iván szerepében Várkonyi utolsó nagy kosztümös filmjében, a Fekete gyémántokban. Berend Iván ő maga volt, a nagy tudásával, ám mérhetetlen szerénységével együtt. Hisz Huszti Péter igazi színházi polihisztor, aki nemcsak színészként állt évtizedekig a színpadon, s játszotta el a világ- s a magyar irodalom nagyívű hőseit, de idővel rendezett, tanított, s  életrajzi adatokkal dúsított tapasztalatait több könyvben is megírta.

Szerencsés időszakban lett színész. A háború vérgőzös időszakában, 1944-ben született még Hendel Péterként anyakönyvezve, s már 17 évesen, gimnazistaként eljátszhatta egy színköri előadásban Bánk bánt.

Innen egyenes út vezetett Várkonyi Zoltán osztályába, s talán még egyenesebb a Madách Színházba, amelyhez nem is lett hűtlen egészen addig, amíg nyugdíjas nem lett. Várkonyi nem is vette jó néven, hogy nem a Vígszínházhoz szerződött, s azt még kevésbé, hogy az egyik számára felkínált filmszerepet is elutasította. Szerencsére Várkonyi nem volt az a hosszan tartó sértődős fajta, s nem feledkezett meg egyik kedves diákjáról. A Fekete gyémántokat szinte rá írták. S mi, felvidéki magyarok ne feledjük, hogy partnerét a rozsnyói Sunyovszky Szilvia alakította, aki szintén ezzel az alakításával robbant be a köztudatba. Huszti sokáig nem aprózta el magát, a színház mellett csak egy-egy filmet vállalt, nem nagyon láthattuk őt a rádióban, ahogy a szinkronstúdiókban sem. Igaz, a Madách Színházban hosszú évekig őmiatta jártak a nézők, Molnár és Csehov figurái, ahogy a Cyrano vagy a Hamlet címszerepe meghatározták a teátrum Ádám Ottó fémjelezte korszakát.

Gajdó Tamás munkájának nagy érdeme, hogy a színész életútjával párhuzamosan viszonylag részletesen szól a Madách Színház történetéről, a hatvanas évek legendás korszakától kezdve a sikeres hetvenes-nyolcvanas éveken át a folyamatos lezülléséig.

A Kádár-rendszer nagyvonalúan bánt a színházakkal (s általában a művészetekkel), s a színházak bőséges támogatást kaptak, nem szorultak rá arra, hogy kizárólag a jegybevételeikből tartsák el magukat. A kilencvenes évek még az átmenet korszaka volt, amikor a kettő még itt-ott vegyülve jelent meg, mára az egykori rendszer teljesen szétzüllött. Ádám Ottó távozása után egy ideig Huszti még a Madách Kamaraszínház művészeti vezetői tisztét is betöltötte, sőt több musical főszerepét (A vörös malom, Isten pénze, Hegedűs a háztetőn) is eljátszotta, majd reménytelennek találva a helyzetet, odébbállt, s vidéken, Sopronban talált szellemi menedékre, majd meglepő módon a Budapesti Operettszínházban, ahol több operett főszerepét is eljátszotta, így ő volt a magyar színháztörténet utolsó Tarpatakyja, akire Zerkovitz még szívesen ráadta volna saját kezűleg a frakkot. Várkonyi már 1974-ben hívta tanársegédnek a Színművészetire, amelynek a kilencvenes években két ciklusban a rektora is lehetett. Lehetetlen itt most csak érintőlegesen is a szerepeit felsorolni, de hadd említsem meg, hogy először színpadon a Lear királyban láthattam 1991-ben, Kerényi Imre rendezésében, amely előadás számomra nem magáról a színházban látottakról lett emlékezetes, hanem egy tragikus kimenetelű autóbalesetről, amely miatt alaposan megkésve érkeztem meg a színházba. Nagyon fontosnak tartotta a kortárs magyar drámák sorsát, Illés Endre és Karinthy Ferenc mellett közös gondolkozásra invitálta Görgey Gábort, akinek a Komámasszony, hol a stukker? című kultikus drámáját ő indította el a világhírnév felé.

Rendezései mindig a kollégái iránt érzett mérhetetlen szeretetéről árulkodtak, ezeket az előadásokat a közönség a biztos történetvezetés mellett a színészparádéért szerette,

Tolnay Kláritól kezdve Mensáros Lászlón át Mikó Istvánig bezárólag. S itt ne feledkezzünk meg két feleségéről, a tiszavirág életű kapcsolatról Dőry Virággal, majd a sok évtizede tartó boldog színészi és magánéleti együttlétről Piros Ildikóval. Mindkettő egy-egy fiúval ajándékozta meg, Ádám és Gergely is megirigyelve apjuk sikereit, szintén írói babárokra törnek. Méghozzá nem is eredménytelenül.

Gajdó Tamás a pálya első felét a sok-sok megjelent kritika, cikk segítségével kísérhette nyomon (s itt említsük meg, hogy akkoriban nyolc-tíz lap közölt rendszeresen színikritikát), valamint a köztévé jóvoltából megörökített előadások jóvoltából (Ádám Ottó több fontos előadásából tévéjátékot is rendezhetett), a kilencvenes évektől kezdődően pedig személyesen (a rendszerváltással együtt nemcsak az anyagi támogatás tűnt el, de a kritikák és a tévéfelvételek is). Huszti Péter utolsó színházi rendezése, Molnár Üvegcipője a József Attila Színházban került színre, amelyről mindig kritikus színházrajongó barátom csak annyit mondott: „Az első olyan Molnár-előadás, amit maradéktalanul szeretni tudok”.

Summa summarum, Gajdó Tamás olvasmányos, nagyon szerethető könyvet tett le az asztalunkra, amelyből csak a színházi és filmes szerepek jegyzékét hiányoljuk (ahogy Ablonczy László Béres Ilonáról írt könyvéből is), de azt viszont nagyon.