Fónod Zoltán teremtő önismerete

Talán nem véletlenül írja valahol Cselényi László, „nagy gyakorlatunk van a feledésben”. Amióta a Dobos által irányított Madách-Posonium megszűnt, értékeink ebek harmincadjára kerültek. Hol van már a Magyar Antaeus Könyvek sorozat, az Íróportrék sorozat, de hol vannak a magyar könyvesboltok? Dobos László október 28-án lenne 90 éves (róla külön cikkben), Fónod Zoltán pedig másnap ünnepli a 90. születésnapját.

S mindjárt az elején álljon itt egy nagyon személyes kitérő. 2005-ben az a megtiszteltetés ért, hogy meghívtak magukkal a budapesti Ünnepi Könyvhétre. Egy fülkében utazhattam Dobossal, a nejével, Fónoddal és Dubával. Ahogy ilyenkor lenni szokott, nagyokat hallgattam az úton. Este ugyanazzal a vonattal tartottunk hazafelé, mindenki elmesélte a könyvheti kalandjait. Duba és Fónod 2-2 könyvet tudott eladni, Dobos talán hármat.

„Képzeljétek, Mács kocsival ment, s mire odaértünk, legalább ötvenet eladott a Temetőkapu c. regényéből, amelyből húszat egy nevelőotthon igazgatója vett meg” – mondta Duba szarkasztikus iróniával, s elővett egy üveg tokajit. Csak bicska nem volt, hogy kinyissuk, végül a kalauz oldotta meg a helyzetet, aki kérésünkre talált a táskájában egy kést, amellyel Fónod végül sikeresen felbontotta az üveget, s mivel poharunk se volt, körbe-körbe járt az üveg. Nem emlékszem már, hogy Mács sikerére ittunk-e vagy azt próbálták feldolgozni, hogy könyvhét ide vagy oda, a szlovákiai magyar irodalom jeleseire alig volt valaki kíváncsi.

Öt évvel volt idősebb attól a híres évjárattól, amely Dobos Lászlót, Török Elemért, Szeberényi Zoltánt, Veres Jánost és Fónod Zoltánt adta.

Ahogy a többiek nagy része, ő is újságíróként kezdte, s egy-egy kitérővel rövid élete végéig (nem egész 53 év jutott neki) a Szabad Földműves, a Fáklya, a Hét, az Irodalmi Szemle és az Új Szó szerkesztője volt. Vele indul a háború utáni első antológia, a Szőke József szerkesztette Új hajtások, s mivel a kötet 1953-ban jelent meg, talán nem csodálkozhatunk a nyitóvers hangnemén sem („Magyar vagyok, magyar,//ki hazájában is hontalan volt,//kit két ország is megtagadott.//Köszönöm forrón a Pártnak,//mely visszaadta méltóságom – jogot és hazát adott…”).

Nem véletlenül idéztem ezt a verset, hisz némileg talán rávilágít a korra, amely főleg a kisebbségi magyarság számára a teljes jogtiprás állapotából indul,

s bizony a kommunista párt hatalomra jutása, az ún. győzelmes február hozta el a részleges szabadságot. Két világégés után talán nincs okunk meglepődni azon, hogy a kor balra indul el, s a nagy lelkesedés erős torzulásokhoz (sematizmus, sztahanovizmus, koncepciós perek) vezet. A Bábitól idézett-életérzést szinte minden akkor induló megírta, s többnyire nem is kényszer hatására. De Bábi már 1954-ben így folytatja Ars poetica c. versében: („Írj igazat!//Írj egyszerűen,// hamis póz és pátosz nélkül.//Versed magától megszépül,//s olyan lesz, mint a fiatal fa,// mely él, virágzik, nap felé tör,//akkor is, ha nem akarja…”)

Bábi első kötete csupa lázadás, balladisztikus beütésű ugyancsak merész kulcsversekkel (Egymaga volt, Mónika, Jó úr, szép úr, Így, A Duna hídján át, Magyar baka sírja felett, Okulásul). Ez utóbbi nyitó soraira talán még emlékszünk középiskolai tanulmányaink idejéből („Nyolc testvér közül a mai napig//csak én maradtam meg magyarnak;//embert alázó kényszerűség,//a nyolc közül csak én tagadlak.”). Mára már ez az arány is leromlott. A hatvanas években az egyszerű, magyaros versformákkal szakítva filozofikus töltetű, hosszas verskompozíciókra (A forrás éneke, Könny a mikroszkóp alatt) vállalkozik, majd végleg szakít a költészettel.

Halála után épp a Fónod Zoltán szerkesztette Jelenlét c. kötetben 18 verse olvasható, majd halálának 25. évfordulóján a Magyar Antaeus Könyvek sorozatban jelenik megy egy karcsú válogatás a verseiből Cselényi László válogatásában.

Fónod Zoltán kísértetiesen hasonló gyerekkort járt be, mint Dobos László vagy Mács József. Szegény szülők gyerekeként (apja napszámos volt) nem sok jóra számíthatott, de Tömösközi Ferenc helyi tiszteletes elvitte őt a csurgói Csokonai Vitéz Mihály Református Gimnázium által kiírt ösztöndíjpályázatra, s a hatvan jelentkező közül elnyerte az egyik ösztöndíjat.

Boros Dezső irodalomtanárának köszönheti, hogy érdeklődése az irodalom felé fordul, s a névadó Csokonai mellett Ady, Móricz és Szabó Dezső igézetében telnek a kamaszévei. De a vérgőzös évek az ő eszmélését is alaposan megtépázták, németországi elhurcolás, bajorországi fogolytábor következett, s mire hazatért, már csak tiltott határátlépéssel látogathatta csurgói iskoláját. Ahogy Dobosnál, Fónodnál is meghatározó váltást jelent a pozsonyi lét, ahol nemcsak tanul, hanem elindul az újságírói pályán is.

Nem véletlenül idéztem feljebb Bábi Tibor verssorait az Új hajtások c. kötetből, a korszellemet senki sem tudta megtagadni, s nem is tagadhatta.

Kiragadni a kor kontextusából egyes cselekedeteket, írói életműveket meglehetősen veszélyes és tisztességtelen is. 1948 decemberében megjelenik az Új Szó, pár hónappal később a Csemadok, szinte a semmiből kell elindulni, az első nemzedék tagjai közül alig maradt valaki hírmondónak, így meghatározó szerep jutott a többnyire mélyszegénységből, vidékről induló fiataloknak, akik világmegváltó tervekkel érkeznek Pozsonyba.

Fónod Zoltán sok tekintetben hasonló utat jár be, mint Dobos László, a hatalom szigorúan betartja a húzd meg, ereszd meg játékot,

s nem egyszer az oszd meg és uralkodj elvét gyakorolva az egy oldalon állókat is egymásnak ugrasztja. Fónod ezt szintén nem egy alkalommal megtapasztalhatja hosszú pályája során, hisz az évek során megjárja az Új Szót (kilenc évig kulturális rovatvezető, de a prágai tavasz idején felajánlják neki a főszerkesztői posztot is), több alkalommal volt a Madách Kiadó igazgatója, a Komenský Egyetem magyar tanszékének tanára, az Irodalmi Szemle és a Szabad Újság főszerkesztője is. De súlyos évtizedekig elsősorban újságíró és kritikus, s mint ilyen, akaratlanul is gyűjtötte az ellenségeket.

Fónod Zoltán meghatározó közéleti szerepe mellett írói munkássága is tekintélyes, az alkalmi recenzióktól és kritikáktól jut el a szintézisig, a szlovákiai magyar irodalom történetét összefoglaló munkákig (Üzenet, Számvetés), valamint Fábry Zoltán életművének a feldolgozásáig. S most hadd idézzük Szeberényi Zoltánt, aki meglehetősen pontosan látja Fónod irodalmi pályájának alakulását: „Az ötvenes-hatvanas években kifejtett közírói munkásságát az alkalomszerű írások, kultúrpolitikai reflexiók, recenziók, irodalmi portrék közlése mellett a kölcsönös megismerés igényétől motivált interjúk készítése jellemezte...

A hetvenes évek második felében átrendeződik irodalmi tevékenysége. Egyre inkább a hagyományébresztő és -őrző forráskutatás, az irodalomtörténet és -kritika foglalkoztatja.” A hetvenes években előbb máig meghatározó antológiák összeállításában vállalt meghatározó szerepet (Virradat, Az idő sodrában, Együtt a harcban, Jelenlét), de egyre több kötetben (Vallató idő, Körvonalak, Tegnapi önismeret, Kőtábláink, Szétszóródás után, Repedések a siratófalon, Közelkép, Számvetés) gyűjti össze a meglehetősen változatos műfajú írásait. Most látjuk igazán, mennyire hiánypótló válogatások ezek, pedig Fónod nem egyszer hangsúlyozta, hogy újságírónak tartja magát, s „az újságírás a történelem percmutatója”. Nos, ha nem lennének ezek a percmutatók, még kilátástalanabb helyzetben lennénk mindazok, akik kisebbségi létünk immár százesztendős múltját szeretnénk alaposabban megismerni.

Egy kritikus akaratlanul ad és kap is. Méghozzá kemény pofonokat.

Fónod Zoltán sem kerüli el ezeket, az 1993-ban Budapesten, az Akadémiai Kiadónál megjelent Üzenet c. műve megjelenése előtt és után is kapott hideget és meleget egyaránt, holott ma már, 27 évvel az első megjelenése után nyugodtan leírhatjuk, hiánypótló alapmű, ahogy az 1945 utáni időszakot tárgyaló rövidebb-hosszabb tanulmányai (Számvetés, Gyorsmérleg, Mérlegen) is.

Az első nemzedék ténykedését előtte Csanda Sándor, majd Turczel Lajos foglalta össze, de kétségtelenül Fónod munkája a messze legalaposabb mindazon hibái ellenére is, amit a kritikusok a szemére vetettek. Még nagyobb vitát váltott ki a Fábry-életmű feldolgozása. Mind 1989 előtt, mind a rendszerváltás után. „Fábry Zoltán nemcsak a protestáló ember jellegzetes képviselője, hanem a másként gondolkodás példája is” – az élete végéig büszkén baloldali Fábryt a szocialista hatalom is csak eltűrte (a Fónod által szerkesztett, tizenkét kötetes Fábry-összes egyes, a cseh/szlovák hatalom által elfogadhatatlannak vélt opusai majd csak a rendszerváltás után, az utolsó kötetben jelenhettek meg), s az 1987-ben, az aktuális korszellem elvárásaihoz igazodva megjelenő Fábry-monográfia (Megmozdult világban) 1993-ban egyharmadára redukálva jelenik meg ismét, némileg ideológiaiballaszt-mentesítve, a kor követelményeihez igazítva.

Ez már az az időszak, amikor egyesek bárgyú kísérleteket tesznek nemcsak Fábry, de egy egész korszak kiseprésére.  1997-ben, majd 2004-ben jelenik meg A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona is a főszerkesztésében, amelyik szintén megjárja a maga sajátos kálváriáját. Előtte és utána is. Messze nem hibátlan mű, e sorok szerzője sem igazán érti, miért marad meg az egyes szerzők értékelésénél szigorúan a kisebbségi lét keretein belül (vagyis az egyes életműveknél csak azt veszi figyelembe, amit az illető Cseh/Szlovákia határain belül alkotott), mégis a mintegy húsz munkatárs közreműködésével készült lexikon sokáig megkerülhetetlen lesz még. S mivel e cikk terjedelme is véges, már csak a Madách-Posonium által a kétezres évek elején kiadott két antológiát (Förtelmes kaszálógép, Ugrás a semmibe) említem, a versválogatást Tóth László, a prózát Fónod Zoltán szerkesztette.

Az alkotó megtette, amit megtehetett, az alkotó pihen.

A par excellence szlovákiai magyar irodalomtörténész és kritikus (akiről Kovács Győző monográfiát is elkövetett), bár még sok dolga lett volna, letette a tollat, s pihen. Holott pályatársaival együtt még sok-sok munkát hagyott az utódaira. A kérdés már csak az, sikerült-e ezeket az utódokat titokban kinevelni, s van-e egyáltalán igény arra, hogy múltunk ne merüljön végleg feledésbe.

Fónod Zoltán, Isten éltesse!