Főhajtás Pomogáts Béla emléke előtt
Pár éve már el-elmaradozott a felvidéki, kárpátaljai és erdélyi rendezvényekről, pedig voltak hosszú évek, amikor több tízezer kilométert is megtett, hogy eljusson egy-egy, számára fontos rendezvényre. És számára minden közösség – ahová meghívták –, fontos volt. Nagyon keveset tettek annyit a határon túli magyarságért, mint ő. Akár köztisztviselőként, akár magánemberként. Pomogáts Béla 89. életévében végleg elköszönt.
Apai ágon szepességi gyökereivel szívesen dicsekedett, bár vezetékneve horvát eredetű. Később Lázár Ervin A Négyszögletű Kerek Erdő című legendás meséjébe is beleszövi az alakját, bár később tagadja, hogy ezek a pomogácsok bármilyen viszonyban lennének Pomogátscsal. De íme a nevezetes részlet:
Pomogáts Béla már az 1956-os forradalom idején a történések sűrűjébe került, amiért később internálták.
Miután kegyesen megbocsátottak neki, pár évig középiskolában tanított, majd a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének munkatársa lesz, ahol a XX. századi irodalommal foglalkozik. „Áldozatai” között van Jékely Zoltán, Déry Tibor, Kis Ferenc, Kosztolányi Dezső, Radnóti Miklós, Juhász Ferenc vagy Kuncz Aladár, aki utolsó éveiben orvos édesanyja páciense volt, s talán innen eredeteztethető az erdélyi irodalom iránti rajongása is. Azon nagyon kevesek közé tartozott, aki kizárólag az irodalmi értékeket tartotta szem előtt, így olyanok is megfértek látószögében, akik köszönőviszonyban sem voltak egymással. Nála békésen megfért egymás mellett Szabó Ervin és Wass Albert is, s amíg voltak, többnyire kevesek, akik ezt értékelték, mások, a nagyhangú, hőbörgő többség legszívesebben a nevét is szemétdombra dobta volna. Még a rendszerváltás előtt több fontos irodalmi kézikönyvet elkövetett, ezek közül is talán a legjelentősebb Az újabb magyar irodalom – 1945-1981 című vaskos monográfiája, amelyben csak az irodalmi értékek számítanak, s amelyben külön fejezetként megjelenik a határokon túli magyar irodalom is. Egy teljesen szétesett világban fennhangon hirdette, hogy „amit a történelem összetört, azt az alkotó szellemnek kell helyreállítania” – s egész életében ezen „donquijotei” eszmék mentén élt és dolgozott. Volt a Magyar Írószövetség, az Anyanyelvi Konferencia és az Illyés Közalapítvány elnöke, s Göncz Árpád után majdnem ő lett a Magyar Köztársaság elnöke is.
A rendszerváltás után a kutatómunkát részben felcserélte a feljebb említett tisztségekkel, s ami ezzel jár, az állandó személyes jelenléttel.
Utazó nagykövete lett a magyar irodalomnak, s Erdély mellett „felfedezte” a többi határon túli területet is. Még közvetlenül a rendszerváltás előtt Béládi Miklóssal és Rónay Lászlóval megírja A nyugati magyar irodalom 1945 után című munkáját, s nagyon sok emigrációban élő író igazából ekkor térhetett haza, hacsak virtuálisan is, évtizedek óta nem látott szülőföldjére. Már a rendszerváltozás után Ötágú síp címmel az ő szerkesztésében jelenik meg az első olyan antológia, amelyben egy kötetben szerepel a teljes határon túli magyar irodalmi paletta s a nyugati magyar irodalom. Ennek budapesti bemutatóján találkozunk először a Rátkai Klubban, s az évek során számos felvidéki rendezvényen. Elképzelhetetlen volt nélküle a Jászói Nyári Szabadegyetem, ahol hosszú évekig tartott előadásokat a határon túli irodalmakról és szellemi mozgalmakról, s amelyekben mindig hitet tett az egységes magyar szellemi közélet mellett. S utazásai és közéleti funkciói mellett arra is van ideje, hogy gondolatait könyvek tucatjaiban tegye közkinccsé. Megírja az erdélyi irodalom történetét, de antológiát állít össze Márai Sándorról és Juhász Ferencről is.
Bár látta, látnia kellett, hogy az irodalom már rég elveszítette egykori társadalmi súlyát, ahogy az egységes magyar nemzet sem úgy funkcionál, ahogyan ő elképzelte, s aminek egész életét szentelte. De ha egyszer mégiscsak eljön majd a Kánaán – ahogy azt Petőfi is megálmodta –, abban hervadhatatlan érdeme lesz Pomogáts Béla sok évtizedes kitartó munkájának.
