Filmre kívánkozó színészportrék Sal Endre új könyvében
Rossz szokásunk, hogy előbb eltapossuk, majd ünnepélyesen újratemetjük őket, hogy végül végérvényesen megfeledkezzünk róluk. Holott kevés nép rendelkezett annyi tehetséges emberrel, annyi zsenivel, mint a magyar. Mégis, királyainkat és politikusainkat még úgy-ahogy fel tudjuk sorolni, zsenijeinket jóval kevésbé. A feledésből való kiemelésükön fáradozik évek óta Sal Endre, akinek három év alatt immár a harmadik kötete jelent meg a napokban. A Mi, magyarok és a Mi, magyarok a századelőn nagy sikere után újabb 51 különös élettörténetet tesz le az asztalunkra. Ezekben a közös az, hogy mind az ötvenegyen színészek voltak.
– nyilatkozta egy interjújában még 1961-ben Zenthe Ferenc, aki maga is szerepel a portrékötetben. A kötet Bajor Gizivel indul (Somlay Artúrral együtt ő a legidősebb is), s mivel csak holt lelkek szerepelnek benne, az utolsó Törőcsik Mari, aki az idén tavasszal hunyt el.
51 neves művész, akiknek nagy többsége mégis megjárta a maga tragikus kálváriáját. Többségük neve ma is ismerősen cseng, bár nekik már viszonylag könnyebb dolguk volt, mint pár évtizeddel előbb élt elődeiknek, akik még nem állhattak rádiómikrofon vagy felvevőgép elé, így amikor legördült a függöny, legördült az életük is. S addig „éltek”, amíg még élt valaki azok közül, akik látták őket csillogni a színpadon.
51 portré a XX. századi magyar színházművészet állócsillagai közül. 51 színészlegenda.
Sal Endre ezúttal is ragaszkodott az 51 alkotóhoz, s fogadjuk el a választását. Ha lenne lehetősége egy újabb kötetre, gond nélkül összejönne újabb 51 színész, aki megérdemelné, hogy bekerüljön egy ilyen reprezentatív kötetbe. S most nemcsak a napokban elhunyt Venczel Verára vagy Oszter Sándorra gondolok, de olyanokra is, akik bár önálló portréalanyként nem fértek be, mégis szereplői a kötetnek, mint Várkonyi Zoltán, Páger Antal, de számomra (s gondolom, sokak számára) nagyon hiányzik az 1945 előtti időszak több legendás alakja, mint Csortos Gyula, Beregi Oszkár, Szeleczky Zita, de az elmúlt évtizedek nagyon jelesei közül Pálos György, Kálmán György, Molnár Tibor, Nagy Attila, Hofi Géza, Kozák András, Szirtes Ádám, Mészáros Ági, Mezei Mária vagy a tájainkról elszármazott Horváth Sándor, aki rengeteg tévéjátékban és filmben szerepelt, mégsem érdemelte ki a hatalmasoktól a Kossuth-díjat.
Bár Sal Endre hőseinek többsége megjárta a maga kálváriáját, s nem együk életébe a politika is beleszólt, méghozzá nyersen és kíméletlenül, talán Kállai Ferencnek volt igaza, aki szerint „a mi pályánk csatatér, kötélidegek és elefántbőr kellenek hozzá”.
Kállainak mindezek megvoltak, s ez tartotta a felszínen. Sokak viszont inkább a csodára vagy egy vállalkozókedvű, a sablonokat és skatulyákat felrúgó rendezőre vagy igazgatóra vártak, aki többnyire nem jött. Törőcsik Mari is azon kevesek közé tartozott, aki rájött, hogy ki kell lépnie, mégpedig nagyon gyorsan abból a skatulyából, amelybe beletették, különben idővel rázárnak ajtót-ablakot. Nem minden színésztársa volt ilyen szerencsés. Szerencsi Évát sokan nevezték a magyar Audrey Hepburn-nek (ahogy pár évvel korábban Venczel Verát is), de hiába volt az Abigél elképesztő nagy sikere, a skatulyákban gondolkodó rendezők és igazgatók nem láttak benne fantáziát. Venczel Verával ellentétben ő legalább lépett, s el is jutott Miskolcig, de tudjuk, Magyarország vízfejű ország, főleg a művészetek terén, csoda kell ahhoz, hogy felfigyeljenek egy vidéki teljesítményre. Hőseink többsége mégis megjárta a vidéket, s onnan jött fel Budapestre, ahol vagy rámosolygott a szerencse vagy se. Voltak, akiknek a pályáját (s nem egyszer az életét is) a politika törte ketté. Mindannyian ismerjük Bara Margit tragikus történetét, de hasonlóképpen járt Váradi Hédi, Horváth Teri vagy Temessy Hédi is, akik évek hosszú során nem kaptak szerepet színházban, s még csak azt sem közölték velük, mi a letiltás oka. Ha volt egyáltalán…
Mi, magyarok ugyanis nem arról vagyunk híresek, hogy szeretnénk támogatni a tehetségeinket. Legfeljebb eltűrni, de inkább azt sem. A színészóriások közül az alig ötvenévesen elhunyt Pécsi Sándor volt az, aki imádta a fiatal tehetségeket, s lehetőségéhez mérten támogatta is őket.
Ahogy tette Gobbi Hilda az öregekkel. Nyugdíjas otthont hozott létre a színpadról „kikopott” társai részére, hisz a színészi fizetésből megélni is alig-alig lehetett (olvasd feljebb Zenthe Ferenc nyilatkozatát), ő hozta létre a Bajor Gizi Színészmúzeumot is, s alapítványt tett az új Nemzeti Színház felépítésére. Mondhatnánk, neki könnyű volt, ugyanis olyan kisugárzással rendelkezett, hogy mosolyogva lépett túl azon is, hogy egykori harcostársa, barátja, Major Tamás kirakta a Nemzetiből, mivel nyíltan felvállalt leszbikus kapcsolatait. Igaz, Major sem lehetett könnyű helyzetben, hisz 1961-ig akár börtönbüntetés is járt az ilyen jellegű kapcsolatokért.
Sal Endre hőseinek többségének életében töréspontot jelentett a második világháború és 1956.
Ezekben a súlyos években nem egyszer csak hajszálon múlt az emberek élete, s 1956-ban sokan kaptak súlyos börtönbüntetést, s eltiltást a forradalomban való részvételük miatt (Darvas Iván, Sinkovits Imre), s olyanok is voltak, akik ekkor hagyták el végleg az országot (Ferrari Violetta, Szabó Sándor). Utóbbi két évtized után visszatért, hogy sok-sok emlékezetes szereppel ajándékozza meg a közönségét, előbbi viszont már csak meghalni tért vissza szeretett szülőföldjére.
Sal Endre ezúttal sem változtatott a mér megszokott formai kereteken, minden hősére jut négy oldal, s nem a szerepekre helyezi a hangsúlyt, hanem a magánéletükre, s mindenkinél kiemel egy-egy érdekes történetet , s mindegyikük életútját összefoglalja egy-egy frappáns mondattal.
Bár ma már a filmszalag mindannyiuk emlékét őrzi, színpadi kisugárzásukat csak azok őrzik, akik láthatták őket egy-egy parádés szerepben. Biztos vagyok, hogy ebben a kivételes, pompásan felépített kötetben mindenki megtalálja a maga kedvencét az elmúlt száz évből Bajor Gizitől, Jávor Páltól és Somlay Artúrtól kezdve Latinovits Zoltánon, Ruttkai Éván, Csala Zsuzsán és Tolnay Klárin át Somogyvári Rudolfig és Pécsi Ildikóig.
