Figyelni a csendre
Az idei Nobel-díjasok között két magyar is van, ami érthetően megdobogtatta a legtöbb magyar ember szívét, de az irodalmi Nobel-díjnak is van magyar – pontosabban: felvidéki magyar – vonatkozása, hiszen Jon Fosse norvég író, drámaíró és költő műveit A. Dobos Éva, Dobos László (1930–2014) Kossuth-díjas írónk lánya fordította először magyar nyelvre.
Éva a pozsonyi Duna utcai magyar gimnáziumban érettségizett, majd a műszaki egyetem vegyészmérnöki karán kezdte tanulmányait. 1979-ben férjhez ment Norvégiába, és tökéletesen megtanulta fogadott hazája nyelvét.
Mielőtt arról kérdeznélek, hogyan lettél „pályaelhagyó” és cserélted fel a mérnöki pályát a műfordítóival, miként fogadtad a hírt, hogy Jon Fosse kapta a 2023. évi irodalmi Nobel-díjat?
Nagyon megörültem, amikor 2023. október 6-án, alig 1 perccel 13 óra után jelezte a telefonom, hogy új hír érkezett a norvég Dagbladet napilap internetes hírfolyamán. Hihetetlennek tűnt, hogy Jon Fosse kapta az idei irodalmi Nobel-díjat. Igaz, nem volt váratlan, hiszen Jon Fosse nevét tíz éve emlegetik a díjjal kapcsolatban, csak azt nem lehetett tudni, mikor ítélik neki.
Fosse, ha jól tudom, az 1980-as évektől egyre fontosabb szereplője a norvég irodalomnak, jóllehet egy nyugatnorvég (nynorsk), a svédhez közelebb álló tájnyelven ír, amelyet a népesség kisebb hányada használ a mindennapokban, szemben a többség által, a dánhoz közelálló bokmållal. Te mikor figyeltél fel először erre az életműre?
Én 2007-ben olvastam az első Fosse-regényt, és annyira magával ragadott, hogy még mielőtt szóba került volna a fordítása, már próbálgattam, ízlelgettem a szöveget. Izgatott ez a különös, minimalista stílus, amely nem hasonlított semelyik norvég szerző szövegére, akikkel korábban találkoztam.
Hogyan kezdődött a műfordítói pályád? Úgy tudom, az oslói egyetem jogi karán éveken át kommunikációs vezetőként is dolgoztál, ami egészen más munka, mint a műfordítás.
1987-ben jelent meg az első fordításom az Európa Kiadónál, Liv Ullmann Választások című önéletrajzi regénye. Akkor már hét éve éltem Norvégiában, és úgy éreztem, hogy eléggé ismerem a nyelvet. Később persze rájöttem, hogy van még elég tanulnivalóm, de akkor magával sodort a színésznő egyénisége és fantasztikus élete, hogy nekiálltam lefordítani a könyvét. Akkoriban nem készültem műfordítónak, ezt munka mellett, este, éjszaka, kedvtelésből csináltam. Nagyon megtetszett, és után sorban jöttek a kortárs norvég szerzők művei. Közrejátszott, hogy Apám folyamatosan buzdított, mondhatni unszolt, hogy kezdjek el írni, hiszen tele van az életem izgalmas fordulatokkal. De akkor még valahogy nem tudtam volna nekilátni, nem tudtam volna kellő távolságból figyelni a saját életemet, túl sok minden történt, túl sok mindent kellett elrendeznem magamban. Rengeteg levelet írtam, főleg a szüleimnek, és Apám talán a levelezésünkből következtetett arra, hogy tudnék írni. Anyukám azóta is őrzi ezeket a hosszú, kézzel írott leveleket. Nem mondhatom, hogy írás helyett választottam a fordítást, az inkább adta magát. Erős volt bennem a közlési vágy, és ösztönösen meg akartam mutatni a magyar olvasóknak ezt a világot. Izgatott, hogy mennyire másképp fejezik ki az északi emberek az érzéseiket, mennyire másak a társadalmi és erkölcsi normák, a szerzők világlátása, a témáik. Ami leginkább érdekelt, az az volt, hogy hogyan lehet visszaadni egy másik nyelven egy szöveget. Úgy, hogy megmaradjon az írói szándék, a stílus, és hogy ne csorbuljon a tartalom és a magyar olvasókban ugyanazokat az érzéseket váltson ki a szöveg, mint a norvégokban.
Liv Ulmann az egyik legjelentősebb norvég filmszínésznő, aki Ingmar Bergmann svéd rendező több filmjének főszerepét alakította. Nyilván sokakat érdekelt az általa írt könyv is. Ez azonban egészen más világ, mint Fosse világa, és feltehetően nem is lehetett könnyű a váltás.
Jóval a Liv Ullmann életrajz után kezdtem bele Jon Fosse műveibe, és valójában az ő regényei által váltam fordítóvá. Mert Fosse regényeiben nemcsak a norvég szavakat kell átültetni magyarra, hanem azt a hangulatot kell visszaadni, amit ő a kevés szavú, kopogós, mégis lírai szövegével hoz létre. A központozás kérdése csak egy volt a sok közül: hova tegyem a vesszőt, ha a szerző látszólag véletlenszerűen bánik vele, ha nem a nyelvtani szabályokat követi? Mi legyen a sok „és”-el, meddig bírják a magyar olvasók? Mi legyen a személyes névmásokkal, amelyeket sűrűn használ személynevek helyett, ha magyarul az „ő” a lányt és a fiút is jelenti? Fosse legjelentősebb műve a Melankólia, a norvég Lars Hertevig festő két napját leíró regény. Ha valaki szeretne megismerkedni Fosse műveivel, ezt a könyvét ajánlanám kezdetnek. Emlékszem azokra a meghitt, jó pillanatokra, amikor otthon hangosan felolvastam Anyáméknak a fordítást. Igen sokat számított a véleményük. Az volt benne a különös, hogy egy percig sem hatott idegennek a szöveg, a norvég vizek, hegyek, hallgatag emberek világa. Szerelemről, fájdalmakról, hétköznapi örömökről és csalódásokról szólt, a legelemibb és legszebb érzésekről. Stílusában más volt, mint az addig ismert írók szövegei, de végül is emberekről írt. Apám és Anyám hamar ráérzett Fosse nagyságára, és azt hiszem, minden fordításomat elolvasták.
Hogyan jellemeznéd Fosse stílusát?
Fosse szövegeiből hiányzik minden fellengzősség, szinte lecsupaszítja a szöveget és csak a letisztult beszélgetéseket és történeteket tárja az olvasó elé. Erősen foglalkoztatja a születés és a halál pillanata, ez a nagy misztérium; a Reggel és este című kisregénye gyönyörű példája ennek. Néha arra gondolok, hogy mennyi fölösleges szó, mondat, tárgy létezik az életünkben, mennyi minden van, ami megzavar, ami nem engedi, hogy magunkra figyeljünk és meghalljuk a csendet. És talán ez a legfontosabb tanulság Fosse műveiből: figyelni a csendre, a belső hangra, a kimondatlan szavakra.
Fosse „magyar karrierje”, ha fogalmazhatok így, tulajdonképpen Pozsonyban indult, elsősorban neked köszönhetően. Erről mit gondolsz?
Hálával gondolok a pozsonyi Kalligram kiadóra, ahol nyitott fülekre találtam, és 2008-ban kiadta az akkor még ismeretlen prózaíró Álmatlanság című kisregényét. Később ugyan átköltözött a kiadó Pestre, de nekem mindig pozsonyi Kalligram marad. A Nobel-díj, gondolom, megnöveli a norvég író olvasottságát, és sokan megismerik és megszeretik Jon Fosse műveit. Olyan író, akire ha sikerül valóban ráhangolódni, izgalmas irodalmi kalandokba viszi az olvasót.
