Ferdinandy György kétlaki öröksége
Gömöri és abaúji, magyar és sváb gyökerekkel rendelkezett, egyik szépapja állítólag rozsnyói városbíró is volt, de ennek nyomát személyes látogatásakor nem találta. 1956 őszén kalandvágyból hagyta el az országot, de a néhány hónapra tervezett emigráció gyakorlatilag élete végéig (el)tartott. Bár az elsők között tért haza látogatóba, majd kétlakiságot színlelve visszaköltözött Sas-hegyi otthonába, de sose volt igazi bátorsága végleg hazatelepedni. Megmaradt kétlaki emigránsnak. Ferdinandy György – aki szinte egy napon született egy másik gömöri mohikánnal, Tőzsér Árpáddal –, már nem várta meg a 90. születésnapját, tavaly januárjában mindörökre búcsút intett kétlakiságának.
Ha van magyar író, akiről szinte minden tudhatunk, akkor az ő. Hisz egész életében kizárólag a saját életét írta. „Ő volt a legszemélyesebb magyar író” – ahogy írta róla Kukorelly Endre, de ahogy irodalomtörténészek mégis figyelmeztetnek, par excellence autofikciós író volt, aki tekintélyes életművében a saját élete eseményeit vette alapul.
Igaz, volt miből merítkeznie, nem akármilyen életpályát futott be a Sas-hegytől Franciaországon és Puerto Ricón át Miamiig (a Kalligram Kiadó által gondozott Tegnap és Ma című, kortárs írókat bemutató sorozatban Szilágyi Zsófia írt róla monográfiát).
1935 októberében, már javában készülődvén egy még nagyobb világégésre, még a viszonylagos (újabb) békeidőkben született egy tekintélyes főorvos gyerekeként, de az apai gondoskodást csak alig tízéves koráig élvezhette, lelkiismeretes apja ugyanis a nyilas korszakban menekülőket rejtegetett, s a bosszú nem maradt el. A Hűség Házában (Andrássy út 60.) félholtra verték, s ugyan még harminc évig vegetált egy elfekvőben, lábra állni már sosem tudott, így édesanyjuk nevelte fel öccsével és húgával együtt, de a háború után járt még Belgiumban is feltápláláson. Az 1956-os események buszvezetőként és immár friss egyetemistaként érték, akkor vették fel ugyanis magyar-francia szakra az ELTE-re.
21 éves volt, semmi olyat nem tett, amiért az orosz tankok által hatalomra került Kádár-rendszerben megtorlás várhatott volna rá, mégis az utolsó pillanatban, amikor még nyitva voltak a határok, elment. Azzal búcsúzott az édesanyjától, a testvéreitől, hogy pár hónap múlva úgyis hazatér. Nem jött.
1958 június 16-án kivégezték Nagy Imrét és társait, s bár a nyugati fogadtatás közel sem volt olyan barátságos, mint azt elvárták (volna), de gyorsan családot alapított, jómódú francia felesége három gyerekkel ajándékozta meg, s ráadásul olyasmire vetemedett, amire csak kevésen, mielőtt elkezdte volna magyar írói karrierjét, francia nyelvű író lett, 24 évesen jelenik meg Sziget a víz alatt címmel első novelláskötete, majd négy évvel később Az év egyetlen napja című második, amely elnyeri az egyik legjelesebb francia irodalmi elismerést, a St. Exupéry-díjat. Minden adott volt tehát, hogy jeles francia író váljék belőle, de ez még nem volt garancia a megélhetésre. Kőműveskedik, könyvkupeckedik, s közben távúton egyetemre is jár. A Puerto Ricóban emigránskodó nagybátyja, Ferdinandy Mihály (szintén író) szól, az Egyesült Államokhoz tartozó spanyol nyelvű szigeten egyetemi tanárt keresnek, s ő villámgyorsan megtanul spanyolul, hajóra ül, s meg se áll Cayey-i Egyetemig.
Egészen 2000-ig oktatja a helyi gyerekeket történelemre és focira. Hisz kiderül, egyiket se ismerik arrafelé. De ekkor már nem folytatja a szépírást, legalábbis nem francia, s nem spanyol nyelven, de élete végéig megmaradt a két irodalom hűséges tolmácsolójának, ahogy a kortárs magyar irodalmat is lelkesen tolmácsolja későbbi feleségével, a kubai Maria Teresa Reyes-szel spanyolra és franciára.
Írni viszont már csak magyarul ír, s mivel vannak évek, amikor nincs kihez magyarul szólnia, még a véletlenül beszerzett magyar nyelvű libatenyésztési kézikönyvön is átrágja magát, hogy anyanyelvében maradjon. Marad is, 1965-ben Münchenben jelenik meg első magyar nyelvű kötete Futószalagon címmel. Miközben a tengerentúl tanít, a Strasbourgi Egyetemen 1969-ben Remenyik Zsigmond életművét feldolgozva irodalomtörténeti doktorátust szerez. Valószínűleg nem véletlen a hányatott sorsú, s vele annyira párhuzamos életet megélő Remenyik sorsának feldolgozása, hisz a hevesi Dormándon született Remenyik is kivándorol a harmincas években, de nem bírja a kinti zaklatott, anyanyelvgyilkos létet, s 11 év után hazatér. Évtizedekkel később Remenyik kinti éveit írja meg egyetlen drámájában, a Hurrikánban is, amelyet a Veszprémi Petőfi Színház rendel meg, de a budapesti Wataridori Színkör mutat be 1993 májusában.
Folyamatosan tanít, jelennek meg magyar nyelvű kötetei, a nyugati magyar irodalom egyik ismert figurája lesz, könyvrecenzióit olvassa fel a Szabad Európa Rádióban, s időnként hazalátogat szeretteihez. Később megírja apja (Bolondok királya) és anyja (Egy sima, egy fordított) életregényét is (a két regény egy kötetben az Európa Kiadó életműsorozatának harmadik darabjaként Örökség címmel jelenik meg 2023-ban), s ő az első, aki még a rendszerváltás előtt Budapesten is bemutatkozhat.
A Magvető Kiadó 1987-ben Bodor Ádám szerkesztésében adja ki a Szerecsenségem története című kötetét, s nem túlzás azt mondani, Ferdinandy György ezzel berobban a magyar irodalomba. Több százan várnak egy Ferdinandy-dedikációra, csak a sajtó nem tud mit kezdeni a hirtelen teljes vértezetben felbukkant kezdővel, még a kötet címét is Szerencsétlenségem történetére torzítják el, ugyanis szerintük annak, hogy szerecsenségem, nincs semmi értelme. Lám, még ez a helyesírási program is aláhúzza. De innen már nincs megállás, lassanként végleg hazatér Sas-hegyi otthonába is, de kétlakiságát sosem adja fel, az év egy részét Puerto Ricóban, majd később Miamiban tölti kubai feleségével és közös fiukkal. De közben már tanít Budapesten és Pécsett is, s alig van olyan év, hogy ne jelenjen meg új kötete idehaza. S ami csak kevés nyugati magyar írónak sikerül, Ferdinandy gyorsan beépül a magyar irodalmi életbe, gyorsan elfogadtatja magát, járja az országot, számtalan író-olvasó találkozót abszolvál, s az évente megrendezendő Ünnepi Könyvhét egyik kedvenc dedikálója lesz. Bár a látszat azért némileg csal, hisz a lassanként atomizálódó magyar közélet és szépirodalom tőle is elvárná, hogy betagozódjon valamelyik oldalra. De ő ezt nem teszi. „Mivel nem itt éltem le az életemet, s 1956-ban talán a könnyebbik utat választottam, nincs jogom hozzá, hogy most véleményt mondjak, s pártoskodjak” – mondja/nyilatkozza többször is.
A nyarakat általában idehaza, míg a teleket egészségügyi problémái miatt a folyamatosan napfényes Floridában tölti. A kétlaki élethez szigorúan tartja magát 2019 őszéig, amikor végleg elbúcsúzik a vén kontinenstől, annyira imádott Budapestjétől, a 2020 márciusában ránk törő COVID már nem engedi haza, így már csak hamvai érkeznek meg helyette, hogy szülei mellett leljen végső nyugalomra.
E sorok szerzőjét különösen meghitt viszony fűzte Ferdinandy Gyurkához, akivel még a kilencvenes évek elején találkozott először a Rátkai Klubban az Ötágú síp című, Pomogáts Béla által szerkesztett, határon túli irodalmakat bemutató antológia bemutatóján. Bár hívtam az estre, akkoriban tanított Pécsett, így elhárította szíves invitálásomat. Annál nagyobb volt a meglepetésem, hogy a vendégasztalnál Pomogáts mellett egy számomra ismeretlen férfi ült (akkoriban még nem készült tízpercente szelfi, mint manapság), akit a beszélgetést vezető Kulcsár Katalin Ferdinandy Györgyként mutatott be.
Innen datálódik legendás három évtizedes barátságunk, amelybe belefért a Hurrikán című darabjának a bemutatása, író-olvasó találkozók, zsíroskenyerezések és rumozgatások Sas-hegyi otthonában, ahogy a tízes években ellátogatott Gömörbe is, s bár szépapja emlékét nem találta, Szászi Zolival hármasban jókat beszélgettünk Rozsnyón és Rimaszombatban is. 2019-ben kétszer is találkoztunk, előbb balatoni nyaralásunk előtt látogattuk meg őt közös barátunkkal, Lovas Robival, majd Siófokról visszatérvén találkoztunk a Petőfi Irodalmi Múzeumban is, ahol Száraz Miklós Györggyel (akinek édesapja szintén kötődött Rozsnyóhoz) beszélgetve az új könyvét mutatta be.
Akkor láttam utoljára a kortárs magyar irodalom egyik legizgalmasabb alakját, aki sok kortársához hasonlóan kapott ugyan számtalan elismerést (így a tekintélyes Prima Primissima díjat is), de a Kossuth-díjat nem érdemelte ki. Sebaj, az olvasók szeretete mindenért kárpótolta, s még életében beírta magát a magyar irodalom aranykönyvébe.
