Feledékenységre a legjobb recept Sal Endre

Sal Endre Mi, magyarok című kötetében (a szerző nagy sikerrel jelentette meg a Mi, magyarok a századelőn és Mi, magyarok a színpadokon c. köteteit is) ilyen embereknek állít emléket.

Ahogy a szerző meséli, teljesen véletlenül kezdődött. Ült a Duna-korzón, finom olasz kávét szürcsölgetve, s ahogy illik, meg is köszönte a pincérnek és az olaszoknak a finom feketét. „Ne az olaszoknak köszönje” – szólt vissza a pincér, „a céget egy magyar alapította valamikor a XX. század első felében”. De hogy ki és mikor, már ő sem emlékezett rá. Sal Endre hazament, s elkezdett nyomozni. Sinkovics Gáborral megalapította az Újságmúzeum című weboldalt, amely a napokban ünnepli ötödik születésnapját, s amelynek a Facebookon immár közel 180 ezer olvasója van.

Nem beszélve arról, hogy a Libri Kiadó jóvoltából immár három kötetben (kötetenként 51 ember) jelentek meg egykori nagyjaink portréi, s a köteteket folyamatosan utánnyomják, akkora az érdeklődés.  Szóval, talán nincs még minden veszve. 

A XIX. század második felében, a XX. század első felében az Osztrák–Magyar Monarchia az itt élő több mint kétszáz nép olvasztótégelyeként szolgált, s amíg a röghöz (se) kötött parasztok sokszor egész életükben nem hagyták el szülőföldjüket, addig a tisztviselőket Monarchia-szerte helyezgették. Így volt, aki Kolozsváron született, élete egy részét Sopronban töltötte, de megjárta Beregszászt, Losoncot és Nagybecskereket is. Csak egy volt közös ezekben a helyekben, a szegénység. Sokan ezért más megoldást nem találván, a Monarchiából való kivándorlást látták az egyetlen lehetséges kiútnak. Volt, aki be tudott illeszkedni az újfajta olvasztótégelybe (ezekről szól ez a könyv is), s olyanok is voltak, akik csak annyit tudtak összekuporgatni, amiből a hazafelé való hajóútra futotta, s nem kevesen voltak olyanok is, akik névtelen sírban nyugszanak valahol az amerikai kontinensen. 

Sokáig majdnem ilyen sírban (elírták a nevét) nyugodott a náci hordák elől elmenekülő Kabos Gyula is, aki 1939 januárjában érkezett meg New Yorkba, s az egyik felhőkarcolóban található szállodában próbált megalkudni a portással a hotelszoba díját illetően. A portás lelkesen magyarázta, hogy minél magasabban foglal valaki szobát, annál olcsóbban megúszhatja. Kabos csak lakonikusan válaszolt: „Nincs New Yorkban olyan magas épület, amely az én pénztárcámnak megfelelne”. Két év múlva már halott volt, s a derék amerikai sírköves összekeverte a magánhangzókat a nevében, így évtizedekig hiába keresték a sírját az arra zarándokló magyarok. A kilencvenes években aztán, Bartókhoz hasonlóan, hazahozták a hamvait. De őket legalább nem feledtük el, s művészetük máig élő. 

De tudjuk-e, ki volt Francisco José Debali, John Halas, Harry Houdini, Leslie Howard, Joe Pasternak, Cornel Wilde vagy Peter Lorre? Félek, többségük neve nem mond egy mai átlagmagyarnak semmit, holott mindannyian magyarok voltak, s választott hazájukban ma is komoly megbecsülés övezi őket. Az elsőként említett Debali, vagyis Debály szerezte Paraguay és Uruguay himnuszát, s ő azok közül való, akik nem a szegénységük miatt távoztak Magyarországról, hanem kalandvágyból. S a nevét is „amerikaiasította”. 

Sokan tettek így a könnyebb boldogulás reményében, de nem mindenki. A többszörös Oscar-díjas zeneszerző, Rózsa Miklós még az ékezetekhez is ragaszkodott (az ő esetében nem érvényesült Márai sötét jóslata, s nem hullt le nevéről az ékezet). Ugye mindenki ismeri a Ben Hur, a Cid, a Quo vadis vagy a Julius Caesar című legendás filmeket? Közös bennük, hogy mindegyik zenéjét Rózsa Miklós szerezte. 

Lugosi Béla sem változtatott (már) nevet Amerikában, de azt már kevesen tudják, hogy Blaskó néven született Lugos városában. Ő lett a horrorfilmek sztárja, Dracula máig felülmúlhatatlan alakítója, s ki hinné már el Kosztolányi egykori kritikáját, amelyben így titulálta: „csinos, magyar hősszerelmes”. De nem ő volt az egyetlen színész, aki komoly, csillagos (önálló csillagja van a Hírességek sétányán) karriert futott be. Többségük az angol nyelvet is tisztességesen elsajátította, de akadt olyan is, akinek épp az akcentusára építettek. Szőke Szakáll is büszke volt felvett nevére (Gartner Sándor néven született), s a legendás Casablanca című filmben is fontos karakterszerepet kapott. De Amerikában csinált karriert Paul Lukas, Ilona Massey, Charles Puffy és Cornel Wilde is. Amíg ők tengerentúlon arattak babérokat, addig Gaál Franciska Sztálin kedvenc színésznője volt. 

S ha már a filmeknél tartunk, akkor nem feledkezhetünk meg William Foxról, a tönkrement filmkirályról, Adolph és George Cukorról, vagy John Halasról, az európai rajzfilmek atyjáról sem. Mindenki ismeri a nemrég elhunyt Gábor Zsazsa nevét, de kevesen tudják, hogy nála sokkal komolyabb színészi karriert futott be húga, Éva. De akadtak írók is, akik megtalálták a számításukat külföldön, mindenki előtt ismert lehet Orczy Emma bárónő, aki a Vörös Pimpernel történetével vált halhatatlanná (az ő regényes történetét pár éve Győrei Zsolt és Schlachtovszky Csaba dolgozta fel Emmuska c. közösen írt regényükben), de részben magyar származású volt a világhírnévig jutott Ödön von Horváth, míg John S. Toldy és Claire Kenneth teljesen magyarnak vallotta magát. 

A sok-sok pozitív hős mellett akad a könyvben kevésbé pozitív figura is, így az évszázad pénzhamisítója, Elmyr de Hory, aki Hoffmann Elemér néven született. Bizonyára sokan ismerik William Wyler jópofa filmjét, a Hogyan lopjunk egymilliót? Audrey Hepburn és Peter O'Toole főszereplésével, amely akár róla is szólhatna.

De mentsük meg gyorsan a festők becsületét, a kötetben szereplő Philip de László a világ egyik legkeresettebb portréfestője volt, aki a még kislány II. Erzsébetet is megfestette. Ahogy a bevezetőben említett kávékirály, Illy Ferenc mellett több legendás autótervezőt, sőt a színes televízió atyját is megtaláljuk a könyvben.   

Hivatalosan 51 portrét olvashatunk Sal Endre könyvében, de szinte minden portréban megjelennek más, magyar földről elszármazott magyarok, köztük felvidéki származásúak is. Pöstyénben látta meg a napvilágot Charles Korvin, akinek hatalma volt a nők felett, míg a babaarcú gyilkos, Peter Lorre (akit Löwenstein László néven anyakönyveztek) Rózsahegyen született. S még nincs vége. Születésnapján, tavaly már írtunk a New York-i felhőkarcolók megálmodójáról, Emery Rothról, vagyis Róth Imréről, aki Kassa mellett, Gálszécsen született, s miután apjuk halála után a család elszegényedett, az anyja felrakta egy Chicagóba tartó hajóra. S már említettük Cornel Wide színészt, aki Weisz Kornél néven született Privigyén. S Felvidékkel kapcsolatos a kötet komoly tévedése is, a világsztárok kozmetikusaként elhíresült Erno Laszlo, vagyis László Ernő ugyanis nem Erdélyben született, hanem a felvidéki Nyitrazsámbokréten.  

Egy a közös Sal Endre Mi, magyarok című kötetében: mindannyian magyarok voltak, s világhírűvé lettek. Csak mi, magyarok feledkeztünk el róluk. Holott legalább szülőföldjükön szobor, emléktábla s utcanév illetné meg őket. A szívünkben pedig nagy-nagy büszkeség.

Megjelent a Magyar7 2022/16.számában.