Farkas Ottó legújabb kötetéről

A nép ajkán született és terjedő legendák, regék, mondák, illetve mesék, olykor hihető, máskor elgondolkodtató, megrendítő, vagy akár megmosolyogtató történetek Gömörbe és Nógrádba repítik az olvasót, és adnak ízelítőt az egykor ott élt emberek életmódjáról, gondolkodásáról, életfelfogásáról. Sokszor maga a szerző kommentálja az egyes elbeszéléseket, néha kétségeit, máskor meggyőződését kifejezve tartalmukkal.

Elképzelhetetlen lenne egy gömöri mondagyűjtemény Mátyás királlyal kapcsolatos történetek nélkül, hiszen jól tudjuk, erősen él itt a Mátyás-kultusz. Ki ne ismerné a sajógömöri urak esetét, akiket Mátyás megkapáltatott a szőlőben.

A kötetben újabb, Mátyás királyhoz fűződő mondákat is találunk. Ilyen például A Fehér Ló Fogadó című elbeszélés, amelyben arra derül fény, hogy Mátyás, aki titokban tartózkodván Gömörben, viseltes gúnyába öltözött és betért a tornaljai Fehér Ló Fogadóba. De ott a környékbeli előkelő urak és hölgyek kikövetelték, hogy a felszolgáló személyzet folyton körülöttük sürgölődjön, és hagyja figyelmen kívül a szegényes külsejű vendéget, mondván: az ott várhat!. Mi sem természetesebb, hogy emiatt az urak megleckéztetésével nem sokat várt a király. Agyafúrtan rakta helyre a pökhendi uraságot.

„Tornalja központjában ma is látható egy emeletes épület, amelynek a neve ugyan nem Fehér Ló Fogadó, hanem csupán Fehér Ló, de elképzelhető, hogy annak a fogadónak a helyén áll, ahol valamikor nem szolgálták ki Mátyás királyt” – szögezi le Farkas Ottó.

Még több rege foglalkozik a török megszállás idejéből fennmaradt történetekkel. Az egyik fejezetet így kezdi a szerző: „Annyi biztos, hogy a pelsőci vár mondavilága kerüli az aprólékosságokat. Nem maradt meg annak a Bebek családból származó várúrnak a keresztneve sem, aki a legenda szerint derekasan harcolt a törökök ellen a király oldalán, s egy heves ütközetben kereken tíz janicsárt ejtett fogságba katonáival. Márpedig a törökök nem adták olcsón az életüket, se a szabadságukat.” Ezután egy szép emberies történet bontakozik ki, szerelmi szállal átszőve.

Farkas Ottó szorgalmas munkát végzett, erről tanúskodnak levéltári adatai is. A Gedővár asszonya című történetet így indítja: „A várgedei Gedővárról számos mondát őriz az emlékezet. A legrégebbi és talán a legismertebb Gedőről szól, aki a honfoglaló Huba vezér egyik vitéze volt.  Ezt azonban nem támasztja alá semmiféle történelmi bizonyíték. Valójában nem tudjuk, ki építette a várat, de jó okunk van feltételezni, hogy a környéken a tatárjárás után megjelent Rátót nemzetség tagjai. A várat először 1281-ben, IV. László idején említi egy oklevél, Gede néven. Mivel a Dél-Gömörből Nógrádba vezető főutat védte, stratégiai jelentőséggel bírt.” És itt következik a talpraesett, ügyes várhölgy, Perenna megrázó története, majd Gedővár további sorsáról szóló más elbeszélések.

Bem apóról is megrendítő fejezetet olvashatunk, és aki eddig nem tudta, a kötetből megtudhatja, hogy Blaha Lujza Rimaszombatban született. Az is kiderül – a címadó fejezetből –, hogyan kártyázta el Szakáll István feleségét, Madách Ilonkát (aki Madách Imre és Fráter Erzsébet fiának, Aladárnak volt fogadott lánya).

A kötet egyik érdekessége a kalondai malomkerék története. A legenda szerint Mátyás király kézlenyomata lelhető fenn a malomkőn. „Az ott élők szeretnének hinni a legenda beteljesedésében, miszerint, ha sok igazhitű magyar megforgatja a malomkereket, jobbra fordul Magyarország sorsa.”

Nem kevésbé érdekes a borsi Rákóczi-szobor története, amely kétszer is megúszta a tervezett beolvasztást. De az összes többi monda, legenda, rege mind, mind indokoltan tarthat igényt az olvasó érdeklődésére.

Máskor így szól a kötet írója: „Azt mondják, a legendák megszépítik a történeteket, meg azt is, hogy van, amikor megtörtént eset válik legendává. A fenti történetre valamelyik mondás biztosan ráillik. Jó lenne tudni, melyik.” A „fenti történet” a Lázi kincse. De nemcsak erre jellemzők az előző mondatok, hanem sok-sok továbbira is.

Persze ma már nem fontos, és nehezen kutathatnánk fel az egyes mondák valósághűségét. Valamennyi részben azonban mind tartalmaznak igazságot, hiszen egyes dűlőket, falurészeket, épületeket a mondában szereplő személyekről, tárgyakról, vagy a velük megesett történetekről neveztek el, és a mai napig ezt a megnevezést használják.

Vojtek Katalin, a kötet hozzáértő szerkesztője ezt írja többek között az előszóban: „Farkas Ottó az a fajta gyűjtő, akit nem csak a tökéletesen kerekre csiszolt történetek érdekelnek, ő a legparányibb szilánkokért is hajlandó lehajolni. Hogy ne tűnjenek el, s velük együtt mi is.”

Az Ahol elkártyázták Madách Ilonkát című kötet igazán szép munka. Mérhetetlenül sok szorgalma és igyekezete van benne a szerzőnek, nem is gondolnánk, mennyire nem egyszerű magnóról leírni egy könyvnyi szöveget, ráadásul az adatközlőket fel is kell kutatni. Mindemellett valós adatokkal is dolgozik, azokkal támasztja alá az egyes tényeket.

Óriási élmény volt számomra, hogy ilyen közelről ismerhettem meg az egykori gömörieket, nógrádiakat – életüket, szokásaikat, mentalitásukat. Azért is nagy érték ez a munka, mert Farkas Ottó odaadó munkával megörökítette múltunk egy részét a jelen és az utókor számára, buzgalma eredményeképpen fennmaradnak azok a gyöngyszemek, amelyek az évek múltával kifakulnának és lassan el is tűnnének.