Emil Boleslav Lukáč – a szlovák-magyar közeledés nagykövete
Hosszú évekig ő volt a legismertebb szlovák író Magyarországon. Talán nem is érdemtelenül, bár úgy tűnik, mára költészete némileg megfakult. Egy viszont máig biztos, bár voltak jó páran, akik a szlovák-magyar közeledésben fontos szerepet játszottak, nála többet szinte senki sem tett a két nép barátságáért. Nemcsak fordított rendületlenül, de kapcsolatokat épített és ápolt, nem egy magyar költő tartozott a baráti társaságához, amelyeket a legsötétebb időkben is felvállalt, de barátjai közé sorolhatta a két felvidéki Dezsőt, Győryt és Vozárit is. 45 éve nincs közöttünk Emil Boleslav Lukáč.
A XIX. és XX. század fordulóján, 1900 november elsején született Hodrusbányán, nem messze Selmecbányától, törvénytelen kapcsolatból, de ugyancsak művelt anyai ága már négyéves korában gondoskodik arról, hogy az értelmes kisfiú tanuljon. Édesanyja tanítja meg olvasni, majd bakaházai (Pukanec) anyai nagyapja és a Felsőesztergályon (Dolné Struháre) élő nagybátyja tanítja, aki ötévesen elviszi saját kisiskolájába, ahol mire hatéves lesz, elvégzi az első osztályt.
Pár évvel vagyunk a Millennium után, az értelmiségi családok mindegyike beszél németül és magyarul is, így a kis Lukáčnak 10 évesen nem okoz gondot a tanévkezdés a selmecbányai líceumban, ahol valamikor Petőfi és Mikszáth is tanult.
Osztályfőnöke a magyar-latin szakos Klaniczay Sándor lesz, aki azzal serkenti tehetséges diákjait, hogy megnyitja előttük a tanári könyvtárat. Így Lukáč Nyugatot olvas, a Petőfi Önképzőkörben elszavalja Gyóni Géza Csak egy éjszakára című híres versét, s ő maga is verseket ír. Természetesen magyarul, ahogy annak idején Hviezdoslav is. Ezekből pár meg is jelenik a Herczeg Ferenc-féle Új Időkben Budapesten. De nem felejti, honnan jön. Még Trianon előtt vagyunk közvetlenül, amikor (pálya)választás elé kerül, de képtelen dönteni. Beiratkozik a pozsonyi Magyar Evangélikus Hittudományi Akadémiára és a Magyar Erzsébet Egyetem bölcsész karára, magyar-francia szakára is. El is végzi mindkettőt, sőt 1922 és 1924 között két évet Párizsban, a Sorbonne-n tölt, s még Hitler hatalomra jutása előtt 1929-ben egy évet Lipcsében.
1923-ban Párizsban egy botrányba fulladt Petőfi-ünnepségen ismerkedik meg Illyés Gyulával, akivel szoros barátságot köt. Pozsonyban olyan legendás tanárai vannak, mint Thienemann Tivadar, Kornis Gyula, Váry Gellért és Hornyánszky Aladár.
De itt ismerkedik meg Štefan Krčméryvel és Ján Smrekkel, akikkel együtt lesz a magyar irodalom hűséges tolmácsolója. S itt említsük meg Anton Strakát, Pavel Bujnákot, Ctibor Štínickyt és Valentin Beniakot, akik nélkül a magyar-szlovák kulturális és irodalmi kapcsolatok ott sem tartanának, ahol legalább tartanak. 1922-ben jelenik meg első verseskötete Spoveď (Gyónás/Vallomás) címmel, amelyről Sziklay László így ír:
Ahogy Ars poetica című versében is írja:
A költő – aki megérdemli e rangot –
a talpatokat sohasem fogja nyalni bizony!
Ne várjatok tőle soha hízelkedést,
a szélhámos törleszkedés nem kenyere néki.
(Végh György fordítása)
S elveiből egy jottányit sem enged egész életében.
Bár egy ideig lelkészkedik Turócszentmártonban, Modoron és Breznóbányán, véglegesen az irodalom mellett kötelezi el magát. Titkára lesz a Szlovák Írók Egyesületének, s oroszlánrésze van az 1936-os trencsénteplici írókongresszus megszervezésében, amelyen Ilja Ehrenburg, valamint Győry Dezső és Vozári Dezső is részt vett.
Itt is hallatja hangját a vészjóslóan közeledő fasizmus ellen, s ennek az sem mond ellent, hogy közben országgyűlési képviselő is lesz a Nemzeti Szocialista Párt színeiben. Tévedés ne essék, ennek semmi köze sincs a hitleri eszmékhez, vezetője Eduard Beneš, s Lukáč legkevésbé sem tehet róla, hogy pártfőnöke 1945-ben hitleri mélységekbe süllyed. Ezekben az években nagyon sok időt tölt Magyarországon, Anton Straka kultúrattasé közreműködésével ismerkedik a magyar irodalommal és annak képviselőivel, s 1936-ban a Smrek vezette Elán Kiadó ki is ad egy antológiát Sötét vizek partján (Na brehu čiernych vôd) címmel. A kötet előszavát maga Lukáč írja, ő fordítja a versek többségét is, a kötetet Szalatnai Rezső szerkesztette, amelyben 67 költő kap helyet, Ady mellett (18) a Nyugat költői is szép számmal bemutatkoznak.
A kötet humanista és háborúellenes világszemlélete kiveri a biztosítékot a szlovák fasisztáknál, a Gárdista című lap több héten át mocskolja a kötetet, főleg Ady dekadenciáját verik a szerkesztő és a fordító szemére. De Lukáč nem enged a huszonegyből, kiad egy Ady 22 versét tartalmazó kötetet (Ifjú szívekben) és egy francia versantológiát is.
Ahogy lefordítja a perzsa Omar Hajjám A bor bölcsessége című művét is. Közben irodalmi lapokat szerkeszt és tanít is. S teszi mindezt rendületlenül.
– nyilatkozza a magyar-szlovák kölcsönös kapcsolatokról. A háborús években egyre kevesebben osztják ezt a véleményét, ahogy a hamis internacionalizmus évei alatt sem. Több verseskötete (A Duna és a Szajna, Himnuszok az Úr dicsőségére, A szívtelen szerelemről, Keresztutak, Farkasok éneke, Elixír, Moloch, Bábel), majd a kommunista hatalom őt egy időre őt is leradírozza az irodalom térlépéről.
A hallgatás évek jönnek, ahogy Valentin Beniak esetében, versei nem jelenhetnek meg, de a börtönt megússza. A Janko Jesenský Irodalmi Múzeumban dolgozik, majd korrektor egy nyomdában. Nyugdíjazása után már kizárólag csak irodalommal és műfordítással foglalkozik.
1967-ben jelenik meg az Óda az utolsóhoz elsőhöz című verseskötete, majd két évvel később a Párizsi románcok. A fordításai továbbra is a magyar és a francia irodalomra fókuszálnak. Lefordítja Petőfi Sándor elbeszélő költeményét, Az apostolt, Sándor Kálmán Szégyenfa című memoárját, Gergely Sándor Farkasok és Krúdy Gyula A podolíni kísértet című regényét, s ő ülteti át szlovákra Heltai Jenő A néma levente című verses drámáját is. 1976-ban jelenik meg műfordítói munkásságának fő műve, A Duna vallomása, mely öt évszázad magyar költészetét vonultatja fel Janus Pannoniustól a XX. század kortárs irodalmáig, helyet adva benne Weöres Sándornak és Juhász Ferencnek is.
A kortárs magyar irodalom nem is marad hálátlan, 1966-ban szerepel az Európa Kiadó által megjelentett A szlovák líra kincsestára című antológiában (s itt jegyezzük meg, hogy már 1937-ben a Martonvölgyi László és Dallos István által négy kötetben kiadott Szlovenszkói magyar írók antológiája közli négy versét Darvas János és Vozári Dezső fordításában), s természetesen szerepel a Zádor András szerkesztette két 1986-os versantológiában (XX. századi cseh és szlovák költészet, Cseresznyefavirágok balladája) is. 1973-ban egykori szlovák nyelvű kötete címét átvéve, Óda az utolsóhoz és elsőhöz címmel önálló magyar nyelvű kötete jelenik meg, s ugyanebben az évben a Madách Kiadó is meglepi egy kötettel (A nagy üzenetváltás), amely Csanda Sándor bevezetője után a magyar fordításokra vonatkozó tanulmányait és interjúit gyűjtötte csokorba, így Ady mellett olvashatunk Gyóni Gézáról, Petőfiről, Aranyról, Jókairól, Mikszáthról és Juhász Gyuláról is.
Évtizedekig ő volt „a” szlovák költő Magyarországon, a szlovák Orpheusz, de ahogy később Tőzsér Árpád bírálólag megjegyezte, a szlovák irodalomtörténet ezt a kiemelt jelentőségét nem igazolta vissza.
– állapítja meg a költészetéről Tőzsér.
Fordításaiért magas francia kitüntetést és a Magyar P.E.N. Club emlékérmét is megkapta. „...Szolgáltam a Látomást: két nemzetirodalmának tolmácsolásán át, a magas értékek megismerésén és megbecsülésén keresztül eljutni a Duna-mente sorsközösségi testvériségéig. Ez a mi munkánk; és nem is kevés – mint József Attila mondaná” – összegzi pályáját Lukác, s mi zárjuk ezt a rövidke írást a tragikusan fiatalon elhunyt Tolvaj Bertalan soraival: „Emil Boleslav Lukáč emberi egyénisége magával ragadó. Személyisége elbűvölő. Szuggesztív erővel hat az ifjúságra. Fáradhatatlan előadó (anyanyelvi szinten adott elő szlovákul és magyarul is – a szerk. megjegyzése). Minden szavának súlya, minden mondatának személyes hitele van. Őszinte, nyílt, nem köntörfalazó. Egyszerű, közvetlen. Nem pózol. Nem intézményt reprezentál, hanem ügyet képvisel, »hogy helyt álljunk az emberségért«”.
