„Embernek lenni, embernek maradni és bízva bízni az emberben!” - Madách Imre irodalmi nap
A Madách Imre Irodalmi Napot a szokásostól eltérően, Madách Imre halálának októberi évfordulója helyett szeptember 17-én tartották, korlátozott létszámban. A Szlovák Nemzeti Múzeum – A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma és a Hagyományok és Értékek Polgári Társulás 17. alkalommal rendezte meg az eseményt, idén a drámaköltő halálának 157. évfordulójára, illetve a magyar dráma napjára is emlékezve. Az elhangzott előadások mellett bemutatták a Márai - Madách című dokumentumfilmet, és a nemrég felújított parkban fákat ültettek.
Ha nincs Fráter Erzsébet, Madách nem írja meg az Ember tragédiáját, és az a bizonyos Prágai szín nem születik meg, ha nincs ez a bűnös nő – hangzott el Praznovszky Mihály előadásában a gyakran ismételt mondat. Az irodalomtörténész készülő könyvének első fejezetét olvasta fel a hallgatóságnak. Az „Aki belehalt a halhatatlanságba” címet viselő kötet Fráter Erzsébet életét dolgozza fel, aki minden idők egyik legrosszabb hírű írófeleségeként vonult be a magyar irodalomtörténetbe. Az irodalomtörténész ezért történeti forrásokat felhasználva, a maga valóságos képében kívánja bemutatni Madách Imre feleségét. "Ez egy személyes sors, személyes dráma a 19. században. Aki egy kicsit ismerős a világban, az tudja, hogy Szendrei Júliának, Petőfi özvegyének hasonló sors jutott, amikor nem akarta a nemzet özvegye szerepét vállalni. Mikszáth elvált feleségének, Mauks Ilonkának a helyi társadalom kikezdte az erkölcsiségét, a mentalitását, a morálját. Tehát ezek tipikus élethelyzetek voltak. Fráter Erzsikét mind a mai napig úgy ítélik meg, hogy romlott, bűnös, közönséges, szeretőket tartó, ostoba nőszemély volt. Én 40 éve foglalkozom azzal, hogy ezt a képet megváltoztassam, de meggyőződésem, hogy nem fog sikerülni" – magyarázta az irodalomtörténész.
Ki lehetett ez az ifjú lány, aki képes volt Madách Imrét kirántani a sztregovai magányából? Aki három gyermeknek adott életet? S aki végül szomorú véget ért? A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma ezekre a kérdésekre keresi majd a választ. A közeljövőben ugyanis Fráter Erzsébet személyiségét körüljárva szeretnének új kutatást indítani.
Az író feleségéről keveset, a Márai - Madách rokonságról viszont annál többet tudhatunk meg az elkészült dokumentumfilmből, amit a Szekeres Éva - Lichtmanegger László alkotópáros jegyez, és a szeptemberi Madách - napon tartották az ősbemutatót. A film egyik kezdeményezője és támogatója a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma, amely célul tűzte ki a még élő Madách és Márai leszármazottak felkutatását. – Madách Imre lánya, Jolán leszármazottait megtaláltuk Besztercebányán, és felgöngyölítettük, hogy hol élnek most az utódok. Ennek tudatában azt mondtuk, hogy ki kell dolgozni egy családfát. Közben jöttünk rá, hogy a Márai és Madách családot rokoni szálak fűzik egymáshoz” – avatott be Jarábik Gabriella, a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumának az igazgatója.
A szálak Csesztvére vezettek, amely a nemesi Madách család számára mindig fontos hely volt. 1844 és 1853 között itt lakott Madách Imre, Fráter Erzsébettel itt éltek ifjú házas korukban, itt születtek a gyermekeik. Aztán visszaköltöztek Alsósztregovára, Csesztvén pedig az író öccse, Károly telepedett le. Ő bővítette ki az úri lakot a mai formájára. Leszármazottai még a 20. században is itt éltek. A kúria utolsó, Madách nevű lakója Madách Alice volt, Madách Károly lánya, Márai Sándor nagybátyjának felesége. Grosschmid Péter, Madách Alice unokája, rokona Márainak és Madáchnak is. Tőle tudjuk, hogy a II. világháború elől a családtagok Németországba menekültek, nagyanyja 1946-ban tért vissza Csesztvére.
A háborút követően a házat államosították, helybeli családok között felosztották, így Alice néni édesanyjával az eredetileg tyúkólnak épült vályogházban lakott. "Amikor a falusi bíró hírét vette, hogy bemutatták az Ember tragédiáját 1948-ban a Nemzeti Színházban, akkor elpanaszolta a felsőbbségnek, hogy miközben a nagy írónak bemutatják a művét, a rokonsága milyen körülmények között él. Ekkor nagyanyám visszakapott néhány szobát meg konyhát, és bérlő lett a valamikori házában" – osztotta meg emlékeit Grosschmid Péter.
Végül 1964-ben, amikor Madách Imre halálának 100. évfordulójára megnyitották az emlékmúzeumot, Alice nénit bízták meg a gondnoksággal. Lakrészét szolgálati lakásnak minősítették, így nem kellett tovább lakbért fizetnie. A filmben feltűnik továbbá Grosschmid Júlia, Czike Imre, Matzon Ákos és Jáky Judit is, akik szintén a két család utódai. Visszaemlékezéseik és a családok egybefonódó családfája képezi a film alapját. "Az, hogy mennyire szerteágazó a család, mennyi ismert név van közöttük, milyen nagyszerű elmék, a világban milyen sok országban élnek leszármazottak, ez nekünk is döbbenetes felismerés volt. És nem olyan döbbenet, ami egyszerre zúdult ránk, hanem a munka folyamán újabb és újabb morzsák kerültek elő, és újabb és újabb rácsodálkozások történtek" – mondta el a film egyik készítője, Szekeres Éva, szerkesztő- rendező.
„Az az ember, aki az őseivel dicsekszik olyan, mint a krumpli. Ami értékes belőle a föld alatt van” – mondta el a filmben Grosschmid Péter, s ezzel a gondolattal minden leszármazott egyetért. Vallják, hogy büszkének kell lenni a rokonságra, de az embert a saját viselkedése és értékei alapján kell, hogy megítéljék, és nem az alapján, hogy milyen vér csörgedezik az ereiben. „Embernek lenni, embernek maradni és bízva bízni az emberben!” – legyen a film utolsó mondata a fő üzenet.
Az írás megjelent a Magyar7 hetilap 2021/39-es számában.
