Emberi jóság és összetartozás
Néhány héttel ezelőtt Szap községben egy olyan eseményt rendeztek, amely sok embert szólított meg annak ellenére, hogy nem ígért nagy attrakciókat, látványosságot, hisz már jellegénél fogva sem szolgálhatta volna a könnyed szórakozást. Ennek ellenére fűtött sátrat kellett biztosítani az érdeklődőknek, mert nem fértek el a helyi kultúrházban.
A Szlovák Vöröskereszt Szapi Alapszervezete emlékezett meg 80. születésnapjáról. Az évforduló sok mindenre lehetőséget adott, visszapillantani a múltba, felmérni a jelen lehetőségeit, összehasonlítani a régit az újjal stb. A rendezvényre sok mindenkit meghívtak, elhangzott számos érdekes köszöntő, visszaemlékezés, kitüntették azokat, akik mindig helytálltak, ha a közösségről volt szó. Megnyílt egy érdekes kiállítás is, s nem utolsósorban bemutatták azt a hatalmas munkát sejtető, részletes, rengeteg képi anyagot, információt, dokumentumot bemutató könyvet is, amely csaknem 300 oldalon taglalja a nyolcvan év történéseit, küzdelmeit, sikereit, törekvéseit. Kis írásom ezzel a könyvvel foglalkozik, melynek összeállítói PhDr. Vida Edit és Zsemlye Etela, a helyi Vöröskereszt elnöke és alelnöke. A kötetet Angyal Sándor szerkesztette, a címe pedig mindent elárul: Élet, emberség, emlékezet 1946–2026 A Szlovák Vöröskereszt Szapi Alapszervezetének 80 éves története.
Az Előszót Vida Edit írta. Többek között megjegyzi, hogy a szapi szervezet tevékenysége, munkája, eredménye, haszna nemcsak a megmaradt iratokban, jegyzőkönyvekben dokumentálódott, hanem
Miklós Ferenc mérnök, Szap polgármestere pedig a könyv végén mintha erre reflektálna:
Ami a kötet tartalmát illeti, az első oldalakon az olvasót megismertetik a Vöröskereszt történetével. A könyv többi része hat fejezetben tárja elénk a helyi szervezet történetét a megalakulástól napjainkig. Portálunkon számos könyvet ismertettem már, egy részük helytörténeti kiadvány volt, és amolyan „böngészős” könyv, tehát bárhol belelapozhat, beleolvashat az ember, mindenhol érdekes információkra akadhat, amelyek közelebb hozzák nemcsak az adott település történetének egy-egy állomását, fejezetét, hanem megismertetik a mindenkori olvasót az adott hely népességének lelkületével is. Rengeteg név, vöröskeresztes „aktivista”, nővér, sok-sok orvos, egészségügyi intézmény és vöröskeresztes alapszervezet neve merül fel, de számos véradóé is. Ki gondolná, hogy a község, Szap élen jár a véradók számát illetően. Munkájuk számos területét mutatja be a könyv, hisz a vöröskeresztesek mindenhol felbukkannak, szolgálnak, ahol kell. A könyv idéz pl. a Csallóköz hetilap egyik 1999. májusi számából is, amelyben a cikk szerzője a következőket írja:
A vöröskeresztesek régen „kötöző táskát” hordtak az oldalukon, benne a legfontosabb eszközökkel. A könyv írásakor, összeállításakor előkerültek ilyen táskák is, amelyek a kiállításon is szerepeltek. Sajnos sok minden nem őrződött meg a csaknem száz év során, sok minden az emlékekben élt csupán, ezért a könyv összeállításakor, megírásakor ezeket az emlékeket megpróbálták „előhívni”. Rengeteg történetet jegyeztek fel, ezek a könyvben is helyet kaptak. Both (Fekete) Júlia megemlíti, hogy édesanyja az 1965-ös nagy dunai árvíz idején nem csatlakozott a csiliznyáradi kitelepítésre várókhoz, hanem vöröskeresztesként ott maradt a faluban, szolgálatban, hogy segíthessen. A gáton dolgozó férfiaknak főztek, s gondoskodtak az esetleges sérüléseik ellátásáról. Ilyen és ehhez hasonló történetek vöröskeresztesei „elevenednek” meg a visszaemlékezések révén.
A könyv sok fényképe, dokumentuma dinamikussá teszi a közlést, élvezetessé a lapozgatást, olvasgatást, a böngészést még olyanoknak is, akik nem igazán jártasak a „témában”. Az is kiviláglik, milyen sokrétű a vöröskeresztesek munkája, akik nemcsak szerveznek, felügyelnek, ha kell kötöznek, életet mentenek, adományokat gyűjtenek a rászorulóknak, de szorgosan járnak továbbképzésekre is és nem hanyagolják el a felvilágosító, ismeretterjesztő munkát a gyermekek, fiatalok körében sem, és gondjuk van az utánpótlás-nevelésre is.
A könyv a 4. részben közli a véradók nevét és fényképét, napjaink aktív véradóinak névsorát, valamint azokra is felhívja a figyelmet, akik megkapták a Janský-érmet. A teljesség igénye nélkül „csak” két személyt említenék, aki a Janský-érdemrend gyémánt fokozatát vehette át: az 1959-ben született Dékány Imre 194-szer adott vért, az 1965-ben született Soós Zoltán pedig 89 alkalommal.
Számos megható gondolat, megszívlelendő sor olvasható a könyvben. Néhány idézet ide kívánkozik. Sárközy György (bronzérmes véradó, beteg), akinek a szervezet gyűjtött vért, így köszöni meg a segítséget:
Horváth József szívműtétjéhez a szervezet biztosított vért.
Mintegy ehhez kapcsolódik Vida Edit Zárógondolat című rövid írása a könyv utolsó lapján, amelyben többek között ezt írja:
