Elfojtott könnyek – Megjelent Szentpétery Aranka életrajzi könyve

A Szlovákiai Magyar Művelődési Intézet Gyurcsó István Alapítványi Könyvek-sorozata újabb, gazdag képmelléklettel megjelent kötetét Bárdos Ágnes szerkesztette.

Tapasztalataim szerint a nehezebb életút azoknak jut, akik minden helyzetben ki merik mondani a véleményüket, s nem azt mérlegelgetik, hogy ilyen-olyan előnyökért cserébe, dicsérő éneket zengedezve, most éppen kinek a holdudvarához érdemes csatlakozni. Megítélésem szerint Szentpétery Aranka színművész a sokak számára kényelmetlennek számító, igazságtalanságokat eltűrni képtelen „nehéz emberek“ közé sorolható, ám tiszteletet érdemlő a színészi elhivatottsága és a tőle gyengébbek melletti gyakori karakán kiállása. Tőle tudom, hogy volt olyan szerkesztő és könyvkiadó, aki-amely annak elolvasása után azzal dobta vissza kéziratát, hogy megjelentetésével vélhetően sokak haragját vonná magára. Pedig túl a nyolcadik X-en egy közönségének mindenkor, akár saját egészsége árán is csak adni akaró művészember felettébb megérdemli azt, hogy végre közhírré tétesse, évtizedek óta mi minden is nyomja a szívét-lelkét.

„Ez a könyv egy szlovákiai magyar színésznő életútja. Ez a könyv nem vígjáték. Amit nem mondtam el senkinek, most elmondom mindenkinek“ – írja Szentpétery Aranka 9 fejezetből álló könyve mottójaként. Azt már az epilógusban jegyzi meg: „El tudom képzelni, mennyi ellenségem lesz, ha elolvassák ezt a könyvet. Pedig én nem akarok bántani senkit. De mindig két embert kell meghallgatni, mindig...“.

Az első fejezetben boldog gyermek- és ifjúkorát idézi a Királyhelmectől négy kilométerre született Szentpétery Aranka. Jóleső érzésekkel emlékszik vissza a héttagú családjukban töltött évekre, amelyek során ugyan édesapja, nemes Szentpétery Dezső katonás szigora és szava volt a meghatározó, ám a családi karácsonyi és születésnapi ünnepségek, a hangulatos kukorica- és tollfosztások, a pénzhiány miatt idejekorán abbahagyott zongoraleckék, a közös éjjeli zenélések, a szpartakiád-tornaversenyek, az első szerelem bohóságai... mind-mind kitörölhetetlen nyomokat hagytak a lelkében. Akkoriban vésődtek be az eszébe-szívébe a nagyanyja által neki mondott, majd egész élete során fogódzót jelentő mondatok: „Kislányom, az élet egy harc. Nagyon sok fájdalom éri az embert, de öröm is. Mindig gondolj arra, hogy Istenem, adj lelki békét annak elfogadására, amin változtatni nem tudok. Aztán nézz fel az égre, és mondd azt, hogy ha a Jóisten velem, akkor mi jöhet ellenem. És megnyugszol. És remélsz. És győzni fogsz.“

A további három fejezetben színészi pályája kezdeteiről, illetve a Pozsonyban és a Komáromban töltött hajdani éveiről mesél. 1953-ban százhatvan jelentkező közül másodmagával együtt vették fel őt a pozsonyi székhelyű Állami Faluszínház magyar tagozatába. „Az alatt az idő alatt, míg Pozsonyban voltam, tíz rendezővel dolgoztam, egyik jobb volt, mint a másik. Aztán kimentünk falukra. És utána mindjárt próbáltunk, meg tanultunk reggel nyolctól egyig, aztán háromtól hétig-nyolcig. Az ország elitje tanított minket, színházi szakemberek, rendezők. Mindenre, amit a szakmáról tudni kell... Az emberek kezdtek megszeretni minket, és ez nagyon jó érzés volt. Az előadásainkra meg a kertjeikből leszedték a virágokat, és dobálták föl a színpadra. Mi pedig előtte fogadtuk őket, elmondtuk nekik, hogy a szlovákiai magyarságnak színházat fogunk majd építeni, ha lesz annyi közönségünk, ha eljárnak az előadásokra. Mindenütt olyan szeretettel fogadtak, hogy az életünk legszebb időszaka a Faluszínházhoz kötődik...“ – olvasható a még annak ellenére vidám hangvételű múltidézés, hogy pályakezdőként társaival együtt átmenetileg a vasútállomáson éjszakáztak, napközben pedig egy ócska tragacs busszal tájoltak. Közben megismerkedett a válófélben levő H. Lászlóval, akinek a menyasszonya lett, nem sejtve, hogy jövendő férje már két gyermek édesapja.

Aranka a Faluszínház megszűnése után, 1960-ban hatodmagával együtt a Magyar Területi Színház (MATESZ) társulatában folytatta színészi pályáját. Bár röviddel a házasságkötése után megszületett a kislányuk, de a picit komáromi albérlet hiányában átmenetileg a továbbra is Kelet-Szlovákiában élő anyukájánál kellett hagynia.

„A fájdalmam, hogy ott kellett hagynom a kislányomat, nagyobb volt annál, hogy másra is tudjak gondolni“ – szögezi le. Nem titkolta, a MATESZ-nél nem várták őt örömmel, hiszen „abban az időben nagyon sok jó nő volt itt, hát én aztán abszolút nem hiányoztam ide“. További fájdalmát az okozta, hogy időközben a férje szerelmes lett egy tizennyolc éves színházi dolgozóba, akivel később széjjelmentek. „ Kezdtem érezni, hogy hát nem igazán hord tenyerén a sors. Persze, eleinte kaptam nagyobb szerepeket is, de aztán lecsúsztam a harmadik fokra, mert először jött a nép gyermeke (valamennyi pártkáder), aztán az alapító tagok, s esetleg utána jöhettem én. De bármilyen szerepet is kaptam, mindent elkövettem, hogy a közönség jól érezze magát, hogy egy kis szerepből is emlékezzenek rám“ – írja könyvében az egykor férjével együtt kezdőbérből tengődő művésznő, aki később a színház által szerzett, dohos, alagsori lakásba volt kénytelen beköltözni. Végre a kislányát is magához vehette.

Nem csoda, hogy a gyakori nélkülözések, továbbá a színházi megalázásokkal és a tizennyolc évnyi házassága felbontásával kapcsolatos stresszhelyzetek Aranka egészségének megromlásához vezettek. A színházi pályafutásáról szóló következő fejezetekben betegségeiről és temérdek műtétjéről is nyíltan ír. Nem titkolva, hogy a színházi fellépések érdekében még a műtétek után is csak pár napig lábadozhatott, mert a szerep elvételének és a bére csökkentésének rémképe is fenyegette őt.

Majd egy cseh alezredes menyasszonya lett, de végül úgy döntött, hogy nem követi párját Prágába, mert neki ott nem lehet szakmai jövője. Időközben örömhozóként egy fiúunoka érkezett a családba, s akkor Aranka ismét a világ legboldogabb emberének érezte magát. Áldatlan anyagi helyzetén több kollégájával együtt kabaré-haknizással próbált segíteni. Sajnos, a családra további tehet rótt az, hogy második unokája betegen született. A neki szükséges vitamint az aggódó nagymama úgy igyekezett biztosítani, hogy szabadidejében almaszüreteken brigádozott, s munkáját pár láda almával jutalmazták.

„Az évek múltak, múltak. Minden reggel a nagy unokámra gondoltam, aki közben már egyetemista lett. Rettenetesen féltettem őt a nagyvárosban. De hál´Istennek öntudatos, kötelességtudó, okos gyerek lett. Büszke vagyok, nagyon büszke vagyok rá. Aztán nem olyan sokára megnősült, és aztán jöttek a gyerekek. Egy kislány és egy kisfiú. És csak arra kértem a Jóistent minden nap, hogy a családomra vigyázzon Pozsonyban meg a lányomékra itthon“ – írta.

Elfojtott könnyeit az is okozta, hogy miközben ő szívvel-lélekkel imádott közönségéért élt, s annak viszontszeretetét is érezte, érzi mindmáig, a szakmai kitüntetések és a pénzjutalmak osztásánál valahogy mindig mellőzték őt.

Aztán nyugdíjas lett, amiről így vall: „Azt hiszem, az életben olyan jó formában nem voltam, mint abban az időben. Mindig is törődtem magammal, de még soha nem voltam olyan formában, annyira tele erővel, energiával, mint akkor, amikor nyugdíjba küldtek... Mikor kiszámoltam, hogy ha a nyugdíjamból kifizetek mindent, akkor marad 17 koronám egy hónapra a kosztra“. Szeretett volna valahol dolgozni, s miután a munkaadók viccesnek találták a kérését, az öngyilkosság gondolatával is foglalkozni kezdett. A kétszeri nyugdíjemelés és az újbóli haknizás mentette meg az életét. Bár Csáky Pál miniszterelnök-helyettesként később életműdíjjal akarta kitüntetni őt, e szándék kapcsán így válaszolt: „Nos, kérem, énnekem semmi bajom a Csáky úrral meg senki mással, de hogy fölmenjek Pozsonyba egy kézszorításért, azt nem engedhetem meg magamnak a 360 eurós nyugdíjamból...“.

A továbbiakban bíráló hangon ír azokról a színházigazgatóiról, akik a színházat egy jó biznisznek nézik, mintha az a magánvállalkozásuk lenne. „Elég ahhoz egy vezető és pár embere, s mintha csak az ő magánszínházuk lenne, intézkednek úgy, ahogy akarnak.“

Amiatt is nemtetszését fejezi ki, hogy miközben a felvidéki színészek némelyikének nem jut hely kőszínházainkban, azokban több magyarországi színész folyamatosan szerepekhez jut. „Eszembe jut egy olyan színház, amit mi építettünk, amiért feláldoztuk az egészségünket, a családot meg mindent. Egy olyan színház, ahol olyan emberek dolgoznának, mint például Thirring Viola, Benkő Géza, Kuczman Eta, Stubendek Kati, Rancsó Dezső és a felesége - Varga Szilvia, Boldoghy Olivér és a felesége - Kovács Ildikó, Gál Tomi és a felesége - Kiss Szilvia, Horján Viktor, Szvrecsek Anita, Molnár Xénia, Mák Ildi, Jóba István...“ – sorolja a hazai színházaink által ilyen-olyan okból mellőzött, ám a többségük által másutt fényes karriert befutó színművészeinket. Azt sem leplezi: viszolyog a színtársulataink által bemutatott „trágárabbnál trágárabb daraboktól“, mert szerinte Thália szentélyében a szép magyar szónak kellene helyet adni.

Nagy érdeklődéssel olvasom végig a könnyáradattal áztatott kötetet, amely epilógusában Szentpétery Aranka leszögezi: „Hol van már az a cél, hogy szlovákiai magyar kultúra! Csak a pénz. Embertelenül a pénz. Hát mi nem ezért dolgoztunk. Mi szerények voltunk. És ezen ország magyarságának akartunk örömöket szerezni. Hát nem tudom, mennyire értünk el, én mindenesetre lehajtom a fejem, és nagyon szégyellem, hogy szlovákiai magyar színész voltam.“. Továbbgondolásra érdemes sorai végén megjegyezném: talán nem is a sok megpróbáltatást kibíró művésznőnek kellene szégyenkeznie. Akinek pedig mindez nem inge, hát ne vegye magára! Az új könyv jelenleg a kiadónál, Szentpétery Arankánál és később majd a komáromi Madách Könyvesboltban szerezhető be.

Nagy-Miskó Ildikó