Elfelejtett könyvek „palackpostája” – 9. rész
Szösszenetek és emlékek Zs. Nagy Lajosról, és egy duplán dedikált könyv.
Kissé megharagudtam magamra, hogy ismét akkor tévedtem be rendetlen családi könyvtárunkba, amikor ugyancsak híján voltam a szabadidőnek, amit nyugodt böngészésre szánhattam volna. Mindenesetre ismét bennragadtam, mint légy a levesben. Körülöttem a sok könyv, ilyen-olyan, köztük dedikált is szép számmal. A szemem rögtön egy kisebb formátumú kiadványra tévedt, talán nem véletlenül, hiszen kettő is ott árválkodott egymás mellett a polcon. Nahát, biztosan ikrek és fogják egymás kezét, gondoltam magamban.
A szerzőtől már korábban is találtam dedikált („palackpostás”) könyvet, nagyapámnak címezve az ajánlást. Immár sorozatszerűvé duzzadó kis írásaimban mindig megjegyzem, hogy elsősorban a dedikált könyvek keltik fel mostanában az érdeklődésemet, talán azért is, mert a hajdani dedikálók közül néhánnyal gyermek- vagy ifjúkoromban jómagam is találkoz(hat)tam, s páran közülük – ahogy éppen Zs. Nagy Lajos is – számomra is dedikáltak könyvet. A minap is épp „Zsénagy” két könyvére tévedt rá a kezem. Félreértés ne essék, nem holmi ikerkönyvről van szó, hanem két egyazon könyvről, egy kiadvány két példányáról, s ami még érdekesebb, mind a kettő dedikált. De erről majd lejjebb. A könyv szépen illusztrált (a szerző képzőművész fiának, Nagy Zoltánnak a munkája a borító és a kötetben fellelhető számos érdekes grafika); címe: Szárnyas történetek, megjelent a dunaszerdahelyi Lilium Aurum gondozásában, Kulcsár Ferenc szerkesztésében 1993-ban.
Zs. Nagy Lajosról köztudomású, hogy nemcsak a költészet jeles képviselője, de mint újsáríró több műfajban is maradandót alkotott. A könyv fülszövegében olvashatjuk:
A jeles költő, író és publicista utóbbi három évben született karcolatait, tárcáit, »félperces novelláit« , szárnyas történeteit adja közre a kötet. Zs. Nagy Lajos írásait mindenekelőtt a lemeztelenítő őszinteség jellemzi, a szenvedélynek és a látomásnak a különös, sajátos ötvözete.”
Persze az irónia vastagon átszövi az írásokat, amelyek nem mentesek az öniróniától sem. S ha már fentebb a „látomás” szó is megjelent… A könyvet mintegy bevezető két összefüggő írás (Tavaszi viszontagságok I., Tavaszi viszontagságok II.) is egyfajta látomás: furcsa, szokatlan, meglepő, groteszk, humoros, elgondolkodtató… „Témáját” az újságírói lét adhatta, annak minden fura valóságos és elképzelt mozzanatával.
A szerző, mint újságíró, egyik lábával még a „szoci” díszletei között tapickol, a másikkal meg a gazdagok és hatalmasok általa elképzelt világába lép be.
Már a reggel is érdekesen indul hajnalban, amikor „nem tudta, hol van: milyen szobában, milyen városban, melyik országban”. A folytatás is hasonló fura látomások szerint alakul. „Eszébe jutott, hogy tíz órakor a textilgyárban kell lennie, ahogy megbeszélték az igazgatóval” – jut eszébe a riportkészítés napjának reggelén, amikor a tükörbe nézve még önmagát sem ismeri fel. „A tükörből vörös hajú, álmos férfi nézett rá hunyorgó szemmel, alig ismert magára”. Így kezdődik a valóban abszurd történet, amely leginkább azért olvastatja magát, mert annyira hihetetlen. Az ember agya olvasás közben dolgozik és már sejti a történet végét, vagy folytatásának lehetőségeit az abszurd világában, de mégsem így lesz, mert az írás abszurdabb az abszurdnál; mégis „érthető” és szórakoztató. De milyen is a riport színhelye, színtere, a Zs. Nagy-féle textilgyár? A huszonnyolcadik emeleten lévő
csarnokban ezer gyönyörű lány szőtte a selymet gyöngyöző homlokkal, de énekelve (»Sződd a selymet, elvtárs«) zümmögtek a klimatizációs berendezések, ezüst csöppek peregtek a lányok szabadon hagyott keblei közé, a fehér, rózsaszín, malájbarna és fekete combok boldogan feszültek neki a munkának, a kis farocskák hetykén viháncoltak; (…) az Isten tudja még milyen lányok dolgoztak és énekeltek a csarnokban. Boldogan. A falak mellett kétoldalt, az eperfákon, zöld selyemhernyók rágcsálták a csipkés leveleket, zizegő zenével kísérve a lányok énekét. Az újságíró alaposan megizzadt, míg a lányokat fényképezte s feljegyezte nevüket, s véleményüket a világról. (…)”
A szövőgyári munkásnő pénzkereső mindennapjainak szemléletes leírása után az olvasó beléphet a Főnök, az Igazgató irodájába is, amely a textilgyár szomszédságában van, egy előkelő szállodában.
Az iroda tele volt délszaki növénnyel és igazgatóhelyettessel, az elegáns íróasztalok fölött paradicsommadarak röpködtek, az egyik sarokban páviánok ordítoztak, a másikban egy sivatagi tigris horkolt, a harmadikban és negyedikben félmeztelen, ábrándozó kecses maláj lányok heverésztek, az újságírót hellyel kínálták és kubai szivarral.”
Az igazgató megkérdezte az érdeklődő újságírótól, hogy mire kíváncsi? A válasz nem volt meglepő a konkrét történelmi időben, hogy természetesen a peresztrojkára. Az igazgató rögvest válaszolt is örömmel, miszerint „őnáluk minden a peresztrojka és a glasztnoszty, vagyis az átépítés és nyíltság jegyében folyik”. Mint kiderül az írás első részéből, az igazgató a hétvégére oroszlánvadászatot tervezett, s meghívta az újságírót, aki el is fogadta a szívélyes meghívást.
Az írás második része is hasonló szellemben vezeti végig az újságíró botorkálását a leendő riport, interjú ügyében. Reggel megint nem találja önmagát, s a hely, ahol leledzik is idegen számára, lehet, hogy Párizs, vagy Moszkva, esetleg Losonc. Az egyetlen biztos pont Prandl Sanyi fotoriporter (a valamikori Hét munkatársa), őt nem lehet figyelmen kívül hagyni reggel, hiszen „más nem tud úgy hortyogni Közép-Európában”. A másik „biztos” pont az első fejezetből átmentődött oroszlán az igazgató környezetéből, amely olyan, mint egy házőrző komondor. Az újságíró munkájának következő állomása a szociban megszokott riportkészítő hely, amely Zs. Nagy Lajosnál „pompás rozogaságában az egységes földműves-szövetkezet hetvennégy emeletes irodaháza”, ahová az újságírót nem engedik be (még piros igazolvánnyal sem), csak akkor léphet be az épületbe, miután az oroszlán a kapuőrt széttépte és felfalta. A szövetkezeti Elnök irodája a legfelső emeleten olyan, mint egy teniszpálya. Hamarosan elkezdődik benne a mezőgazdasági „szakmai” interjú készítése, de nem tart sokáig, mert az Elnök a tetőnyíláson át ejtőernyővel érkező külföldi tudósítóknak kezd autogramot osztogatni. Az újságíró magára marad, így az oroszlán kénytelen „intézkedni”. A történet végét az olvasó az elején még csak nem is sejtheti; akár egy tudósítás rövid részlete:
Kint sötétedett, a távolban kigyulladtak a Lomonoszov Egyetem és a Sorbonne ablakai, Losonc alatt az Ipolyban összeütközött két atommeghajtású tengeralattjáró. Rengeteg ismeretlen halott és sebesült.”
Ezt a két írást csupán azért részleteztem (talán akaratom ellenére is), hogy bemutassam ennek a kis könyvnek a „szellemiségét”. A hatvanvalahány írás mindegyike persze nem „telitalálat”; vannak köztük kevésbé sikerültek, de Zs. Nagy Lajos vitathatatlan írói tehetségéről vallanak, s arról, hogyan tudja pár szóval megragadni egy-egy abszurd helyzet mélyén azt a tragikumot, amely a jelenségek gyökerénél bújik meg. Ebben nincsen semmi groteszk, semmi humoros… Tömény, szomorú megállapítása olyan dolgoknak, amelyek mindig, minden időben jelen vannak. De ami valóban megragadó ezekben a történetekben, az a szerző senkihez sem hasonlítható látásmódja. A legrövidebbet, a Hipnózis címűt maga a magyar nyelv „súgta” neki:
– Engedje el! Lazítsa magát! Lazítsa el a jobb kezét! – El vagyok lazulva. – Nagyon helyes. Most csukja be, illetve nyissa ki az összes szemét! – Ki vagyok csukódva, illetve be vagyok nyikódva.”
Végül néhány mondatot szenteljünk a „lényegnek”, a két könyv, két példány dedikációjának, „palackpostájának”. Mi van benne? Mit üzen Zs. Nagy Lajos a címzetteknek, akik ebben az esetben a szüleim. Mindkét ajánlás szövege jellemző a szerzőre:
Évának és Ádámjának, azaz Tihamérnak szeretettel ajánlom – Zs. Nagy Lajos Pozsony, 1993. szept. 16.”
A másik ajánlás édesanyámnak szól, de a benne idézett szöveg természetesen nem közvetlenül neki szól, csak a keresztnév hatására választhatta, s amely egy versének egy részlete. Kerestem a teljes verset, de nem találtam meg eddig.
»Évám tündöklő teste világít: egyetlen fény a világon.« Zs. Nagy Lajos Pozsony, 1994. május 12.”
Hogy milyen alkalommal helyezte be a szövegeket a „palackposták” dugózott üvegébe, nem tudni már, s azt sem, hogy a lenti rögtönzött tollrajzot melyik, Zsélyből levélben küldött írása mellé csatolta édesanyámnak, de valószínűsíthetően nem sokkal halála előtt történhetett... Az önirónia a rajzból is kisejlik.
(A rajzon szereplő szöveg: Ez a pálinkás butykosom / Ez vagyok én! / Itt van az én szerelmes szívem! / Ezek a rákos daganataim! / Ez a kampósbotom! / Itt vagyok orra esve!)
