Elfelejtett(?) könyvek „palackpostája” – 8. rész
Turczel Lajos Két kor mezsgyéjén (A magyar irodalom fejlődési feltételei és problémái Csehszlovákiában 1918 és 1938 között) című könyve alapműnek számít. Különböző vonatkozásokban volt már szó róla többször portálunkon is, nem véletlenül. Voltaképpen mindazon munkái, amelyeket feltáró célzattal írt meg, fontosak, hiszen irodatomtörténészként nemcsak a szűken vett témával, hanem a két világháború közötti kisebbségi léttel foglalkozott, ami alól például a sportélet sem volt kivétel.
Családi könyvtárunkban böngészve gyakran a kezembe kerülnek olyan régebbi kiadványok, amelyeket nagyapám még az ötvenes, hatvanas években vásárolhatott Pozsonyban, valamelyik antikváriumban. Elmondása szerint az akkori régikönyv-kereskedések „aranybányák” voltak a könyv rajongói számára. Sokat is vásárolt az akkor valóban olcsó könyvekből, s ez a szenvedélye végigkísérte egész életét, hisz még nyugdíjas korában, jóval hetvenen túl is „bevillamosozott” a Pozsony belvárosában még meglévő antikváriumok miatt. Előfordult persze, hogy nem volt jó „fogás”, nem vett semmit, de maga a böngészés is (akárcsak Ozsvald Árpád számára) nem kis örömet szerzett neki.
Volt ebben valami a kulturált és egészséges gyűjtőszenvedély boldogságából is, hogy gyarapíthatja, rendezgetheti a számára értékes könyveket az egyre zsúfoltabbá váló polcokon.
S most itt van ez a rengeteg, két borító közé zárt csoda, tudás, ismeretanyag (stb.), és egyelőre csak böngészésre jut idő. A polcokon árválkodó könyvek, néha úgy „tekintenek” rám, mintha kérnének, engem emelj le hamarább. Én persze a „palackpostás” könyveket részesítem mostanában előnyben, hisz mint írtam néhányszor, a könyv „palackpostája”, vagyis a benne található dedikáció érdekes lehet, csak ki kell „bontani”. Turczel Lajostól több ajánlott könyvet is találtam...
A Két kor mezsgyéjén két kiadást is megélt; a szóban forgó 2. kiadás, 1983-ban látott napvilágot a pozsonyi Madách Könyv- és Lapkiadónál, szerkesztette Grendel Lajos. Érdekességként jegyzem meg, hogy 3500 példányban jelent meg, ami egy irodalom- és társadalomtörténeti munka vonatkozásában szép szám. Ebből 2900 példány a Szépirodalmi Könyvkiadó számára készült a Magyar Népköztársaság és a Csehszlovák Szocialista Köztársaság közös könyvkiadási egyezményének keretében. (A magyarországi online antikváriumok „polcain” rendre megtalálhatóak.)
S most néhány szót a Tanár úrról, akit nagyon sokan ismertek még az egyetemi katedráról, de zsenge ifjúkoromban én is sokszor találkoztam vele Pozsonyban a rádió épületében, vagy a Hét szerkesztőségében. Ipolyszalkán született (1917. szeptember 2.), és Pozsonyban hunyt el (2007. szeptember 26.), szülőfalujában, Ipolyszalkán helyezték örök nyugalomra. A síremlékét Nagy János szobrászművész készítette. Mint köztudomású irodalomtörténész, a csehszlovákiai magyar irodalom kutatója volt, s nem utolsósorban tanár. Írásomban nem szeretnék bővebben kitérni terjedelmes életművére, hiszen nem is ez a szándékom, és sokkal szakavatottabbak írtak már róla, többek között Tóth László is, aki például a Tanár úr születésének 90. évfordulója kapcsán fogalmazta meg gondolatait.
De visszatérve a szóban forgó könyvhöz, a Két kor mezsgyéjén 2. kiadásához, amelynek elején két előszót is találhatunk (Előszó az I. kiadáshoz, 1967; Előszó az II. kiadáshoz). Az elsőben a következőket írja:
Könyvem a két világháború közti irodalomtudati és részben történelemtudati anyagunk objektív feltárásával és értékelésével az irodalmi megoszlás tényleges proporcióiról képet ad annak ellenére, hogy céljának megfelelően nem a korszak irodalomtörténetét, hanem az irodalmi fejlődésnek, az irodalmi életnek feltételrendszerét rajzolja meg.”
Megjegyzi azt is a szerző, hogy könyvét „szakjellege és szakszempontjai ellenére” a széles olvasóközönség számára is írta. A „nagyméretű jegyzetanyag” ellenére a Két kor mezsgyéjén pozitív visszhangot váltott ki mind a szakma, mind az olvasóközönség részéről. Erről Turczel a II. kiadáshoz szánt előszóban így ír:
A II. kiadás útra bocsátásakor örömmel gondolok arra a nagy visszhangra, amit a Két kor mezsgyéjén eddig kiváltott, és arra az ösztönzésre is, amit fiatal kutatókra (Popély Gyula, Kováts Miklós, Szeberényi Zoltán) gyakorolt. A II. kiadást azért tartom indokoltnak, mert a könyv azzal a szándékkal íródott, hogy múltunk feltárásával a jelenünket és jövőnket erősítse.”
Ebben az egyszerű mondatban benne van a lényeg, az hogy milyen fontos feltárni, megörökíteni és bemutatni azt a küzdelmet, amely egy leendő magyar (rész)irodalom kialakulása körül zajlott. Ehhez Turczelnek be kell mutatnia a korszak csehszlovákiai magyar létének számos aspektusát, szereplőjét stb. A Jegyzetek, a Névmutató és Tárgymutató hihetetlen mennyiségű adatot, információt tartalmaz (a 313 oldalas könyv csaknem egyharmadát alkotja).
Tartalmi szempontból a könyv hét fejezetre oszlik, és a szóban forgó időszak, csehszlovákiai magyar lét szinte minden területét érintve a következő témakörök kínálnak böngészési lehetőséget: A kisebbségi helyzet kialakulásának és fejlődésének determináltságai; A kisebbségi önvédelem politikai-világnézeti formái; Az iskolai és az iskolán kívüli népművelés; Ifjúsági mozgalmak; Az irodalmi élet kialakulásának sajátos körülményei; A tudományos élet, a művészetek és a sajtó; Folyóiratok és szerepük az irodalmi életben. Mintegy példaként a IV. Fejezet első néhány sorát idézném annak illusztrálására, miként mutatja be Turczel az akkori élet egyes területeit:
A csehszlovákiai magyar kisebbség két világháború közötti életében a legérdekesebb és legtermékenyebb szakasz a húszas évek második fele. Ennek a mozgalmas fél évtizednek folyamán az anyatestből kiszakadt és az államfordulat óta kábultságban, passzivitásban élő részmagyarság eszméletre ébred, és heterogén összetételű néptöredékből központi tudatú etnikummá, a helyzetét fokozatosan felismerő és az új feltételek között boldogulását kereső kisebbséggé válik.”
A könyv a hatalmas kutatói tudásanyag egyfajta esszenciája. Akár a laikus olvasó is böngészhet benne az egyes témakörök szerint, tehát a mai zaklatott, időhiányos világunkban is szentelhetünk neki egy-egy innen-onnan „ellopott” órácskát. A mindenkori kutatóknak azonban minden bizonnyal igen hasznos forrásanyagként szolgál.
Ha úgy tetszik, egy feledésbe merülő korszak bemutatása a munka, kisebbséggé válásunk kezdeteinek a taglalása. Turczel „a fogában tartva” mentette át számunkra a szóban forgó 1918 és 1938 közötti kisebbségi lét húsz évének „történetét”. S ha már Nagy László verséből idéztem, a cikk vége felé álljon itt az egész vers, amely arról is „szól”, az emberi értékeket akár a fogunk között tartva is át kell menteni a jövőbe. S ha belegondolunk, úgy tűnik, most mi is „két kor mezsgyéjén” állunk.
Ki viszi át a Szerelmet
Létem ha végleg lemerűlt,
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!
Végül a lényegről, a dedikáció „palackpostájáról”. A könyvet nagyapámnak ajánlotta: „Dénes Gyurka barátomnak szeretettel és nosztalgikus emlékezéssel a hajdani krasňani barátkozásunkra Pozsony, 1992.X.17. Turczel Lajos.”
(Magyarázatképpen csak annyit, hogy az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején egy darabig a pozsonyi Krasňany városnegyedben nagyapámék és Turczel Lajos a közelben laktak, és az irodalomtörténész gyakori vendége volt a családnak.)
