Elfelejtett (?) könyvek „palackpostája” – 6. rész
Rendezetlen és rendetlen családi könyvtárunban a minap Ordódy Katalin két, egymás mellett „szomorkodó” könyvére bukkantam.
Az élet már csak olyan, hogy mindig vannak igazi szakértők, és vannak tehetséggel megáldott, objektivitásra törekvő (és olykor ezeknek híjával lévő) véleményvezérek (ne gondoljuk, hogy a régi rendszerben nem voltak, legfeljebb nem így nevezték őket), akikre sokan odafigyelnek és kíváncsiak a meglátásaikra. Ha az irodalom maga az élet, akkor miért ne lenne így az irodalom, az irodalmi élet berkeiben is. Így volt ez akkor is, amikor az Elfelejtett írók, elfelejtett könyvek (?) szösszenet-sorozatomban emlegetett kötetek írói éltek és alkottak, tehát a múlt rendszerben. Korábban is megjegyeztem már, hogy sok mai kritikus, irodalmár szerint a második világháború után induló(cseh)szlovákiai magyar írók, költők által létrehozott művek ma kissé elavultak, nem „reflektálnak” korunkra. Lehet… de inkább bízzunk az olvasóban, könyvtári magányában hátha leemel a polcról egy olyan könyvet is, mint amiről most teszek említést.
Manapság sokat utaznak az emberek, van rá lehetőség (anyagi keret nem mindig), sokan ezt ki is használják. Érdekes módon vannak olyan emberek, akik egyszerűen nem szeretnek utazni. (Ismerőseink körében is vannak ilyenek, persze elsősorban az idősebb korosztály képviselői között.) Az utazás ugyanis sokszor macerás, előre nem látható nehézségeket, bonyodalmakat is okozhat... De az élmény magáért beszél! Mindezt csak azért jegyzem meg, mert a szerző, akinek a könyvéről szó lesz, imádott utazni; elsősorban egy bizonyos ország volt a szíve csücske.
De térjünk vissza írásom tárgyaira, a két kötetre. Az egyik a Keskenyebb út, amelyet a pozsonyi Madách Könyvkiadó jelentetett meg Hubik István szerkesztésében 1971-ben, a Magyar Népköztársaság és a Csehszlovák Szocialista Köztársaság közös könyvkiadási egyezményének keretében. Az akkori női lét, a mindennapok problémáival foglalkozik benne a szerző, bemutatva egy nő sorsán, dilemmáin át azt, hogyan lehetünk hűek önmagunkhoz a nehezebb, „keskenyebb” utat járva is.
A másik könyvének témája az utazás. Címe: Mediterrán széllel; megjelent a Madách Könyv- és Lapkiadó gondozásában 1987-ben, Fazekas József szerkesztésében. Kis írásomban most erről a könyvről lesz szó röviden.
Előtte azonban pár mondatot a szerzőről, akit annak idején nagyon jól ismertek tájainkon, hiszen nemcsak író, de újságíró is volt. Ordódy Katalin Léván született 1918-ban és Pozsonyban hunyt el 2000-ben. Több mint egy tucat könyve jelent meg, írt gyermekeknek is, és műfordítással is foglalkozott. Madách-díjas. Pályáját ő is az 1950-es években kezdte, mint oly sokan a háború utáni nemzedék tagjai közül. Több műfajban alkotott, de meghatározó műfaja a regény volt, elsősorban történetmesélésben jeleskedett, ezért az olvasók is kedvvel vették a kezükbe regényeit. Több lapba is bedolgozott, többnek volt a munkatársa: Fáklya, A Hét, Szabad Földműves, Új Szó, Dolgozó Nő, Nő.
A Mediterrán széllel című könyve kissé „kilóg” könyvei sorából mind tematikailag, mind műfaji szempontból. Egy azonban mégis összeköti őket, a történetmesélés könnyedsége, az olvasmányosság. A szerző az Előszóban már az első mondatában megjegyzi: „Szenvedélyesen szeretek utazni.” Lejjebb pár sorral pedig ezt írja, nem lebecsülve a hazai tájakat:
A szerző könyvében (egy párbeszédben) maga is elmondja, hogy csaknem tízszer látogatta meg a világnak azt a helyét, amely beférkőzött a szívébe. Az Előszóban így ír erről:
A könyvet műfajilag (az útikönyvek vonatkozásában) sem lehet pontosan meghatározni, sémákba szorítani, hiszen stílusában szervesen kapcsolódik regényeihez. Mégis…
E munkában persze nemcsak a szeretett táj van benne, de vastagon maga az író is, olyan pillanatokkal, amelyek elgondolkodtatják az embert. Például az epizód, amikor a szerző az egyik török régiségkereskedésben egy 16. századi tárgyat pillant meg, amelyen imádságunk néhány sora olvasható:
Persze nem tudja megvenni, olyan drága. Ilyen és hasonló „történetekkel” van tele a könyv, amely sem nem hagyományos útirajz, sem nem útleírás, sokkal inkább egyfajta sajátságos útinapló.
Elgondolkodtam a könyv fölött… Voltaképpen ez önmagában is „palackposta”, amelynek tartalma elárulja, hol merre bolyongott a szerző Törökországban, mi minden hatott rá, mi volt az, ami szíven ütötte. A két könyv „igazi” „palackpostája” már csak ráadás: a dedikálások, amelyek nagyapámnak szólnak. Ő becsben tartotta kortársai könyveit, vigyázott rájuk, s ha egyik-másik szerző arcképe valamely újságban megjelent, kivágta és gondosan beleragasztotta a könyvbe. Így történt ez a Mediterrán széllel esetében is. Két Ordódy Katalint ábrázoló újságképet is beragasztott a két borító közé.
A Keskenyebb út ajánlása:
A Mediterrán széllel dedikációja, „palackpostája”:
Kibontva tehát ezeket a „palackpostákat” is, régi üzenetek válnak láthatóvá. Olyanok, amelyek két ember, két szerző „jelei” egymásnak, s így már nekünk is. A jelzett könyvek a dedikálás idejében kézből kézbe érkeztek, de bizonyára mindenki számára elérhetőek egyes városaink, falvaink közkönyvtáraiban.
