Elfelejtett (?) könyvek „palackpostája” – 2. rész
Folyamatos rendezés alatt álló, de egyelőre még nagyon „rendetlen” családi könyvtárunkban néhány könyv áthelyezése után megint a kezembe kerültek dedikált kötetek. Ugyan stílszerű lenne a Rendetlen napló Zs. Nagy Lajostól, hiszen az is (cseh)szlovákiai magyar szerzőtől való, és sorozatom első fejezetében eldöntöttem, hogy felvidéki írókról lesz szó. Azonban most Cselényi Lászlót hozom szóba, akit kortársai közé helyezni leginkább földrajzi és életkori kritériumok szerint lehet, mert irodalmi stílusa és habitusa alapján is a különcök heterogén táborát erősíti, még annak ellenére is, hogy műveiben gyakran megjelenik a szülőföldhöz való erős kötődés tematikája.
Sok kritikus és műelemző annak a véleménynek ad hangot, hogy az irodalmunkat a második világégés után megteremtő (cseh)szlovákiai magyar írók, költők által létrehozott művek stílusa zömmel már nem korszerű (?). Lássuk be, bizony bennük van a kor lenyomata, még akkor is, ha egy-egy alkotó tehetsége túlmutat az adott történelmi időszakon, s néhányuknál, tudjuk, későbbi pályájuk teljesen más stílust és minőséget teremtett. Mint ahogy az előző alkalommal is írtam, én csupán arra vállalkozom, hogy egy-egy könyv dedikációjának apropóján bemutassam (kibontsam) e könyvek „palackpostáját”, nélkülözve minden logikus sorrendet, szerzői irányultságot, stílust, kritikusi megítélést, irodalomtörténeti „besorolást” és műértelmezést, „csak úgy”, sorban leemelve a könyveket a polcról. Bábi Tibor és Mikola Anikó egy-egy dedikált könyvével kezdtem a sort, betekintve „palackpostájukba”. Folytatva, ezúttal is régebben megjelent könyvekre hívom fel a figyelmet. A múltkor, Bábi Tibor kapcsán megjegyeztem:
Mindez a soron következő könyv szerzőjéről is elmondható, azzal a lényeges különbséggel, hogy őt nem a filozófiai tézisek, politikai állásfoglalások ösztönözték hasonló harcos magatartásra, de valami más, amiért kortársai között ő sem volt mindig népszerű. Ami vitára, néha veszekedésbe torkolló hangos kiállásra késztette, az „csupán” az általa hirdetett és gyakorolt irodalmi stílus, felfogás, az ebben való hit igazának demonstrálása volt. Róla is azt mondták, „nehéz” ember. Érdekes, nekem más tapasztalataim voltak Cselényi Lászlóval kapcsolatban a Nyitrán eltöltött diákévek alatt és rövid könyvkiadói munkám során. Kapcsolatunkat mindkét esetben a kölcsönös tisztelet jellemezte, bár elismerem, Lászlónak a makacsságért nem kellett a szomszédba mennie. De ez egy másik történet.
A két könyv egyike, amely a könyvtárban „szomorkodott”, s amelyet leemeltem a polcról, Cselényi László: Keselylábú csikókorom című verseskönyve (megjelent a Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában, 1961-ben). A dedikálások, jellegüknél fogva is, általában szokványosak, de Cselényi könyvének „palackpostája” ebben a vonatkozásban is más, „kilóg” a sorból; ezt írja nagyapámnak: „(…) a nagy ellenfélnek baráti szeretettel, Pozsony, 1962.IV.13. (péntek). (Teljes egészében a képmellékletben.) (Mellékszál: úgy látszik, a péntek és a 13-a, a költő számára is megjegyezni való dátum volt.)
Gimnazista koromban, amikor a (cseh)szlovákiai magyar irodalomról volt szó az órán, a Keselylábú csikókorom című kötet címét sokan nem értették. Talán azt sem tudták, hogy a ló vonatkozásában a kesely a lábán lévő fehér folt elnevezése lehet, és a „csikókorom” nincs összefüggésben a korom szóval, hanem a költő ifjúkorára utal. De mindegy is, Cselényi már akkor „bonyolult” volt. Azért használom ezt a szót, mert ellenfelei az irodalomban, és az olvasók a leggyakrabban ezzel „cirógatták”. A könyv az 1956–1961 között született verseiből ad ízelítőt. A címadó verssel indít:
Az ifjúság „fényes jövőjébe” vetett hit ez, csak egy kicsit más formába „öntve”, mint ahogy azt a nálánál idősebb korosztálynál olvashatjuk itt-ott. Naiv, vagy éppen ifjúkori lázadás? Esetleg mindkettő kifigurázása? De mindegy is. Persze még ez a korosztály is látta a véres háborút; amelytől bizony elvették a gyermekkort. Nem csoda hát, ha a kötetben az ifjúság és a természet szépségének erőteljes, tobzódó képi megjelenítése mellett meg-megszólal valamiféle kínzó belső hang, az ember szinte érzi a kimondás erős kényszerét. Például a Kárhozott nemzedék című versében többek között ilyen sorok jelennek meg:
A Dalolni kell című vers címe alatt pedig ez áll: Kortársaimnak, egy háború szülte nemzedéknek. Nem csoda hát, ha a kis kötet zárásaként olvasható Nap-ének négy részből álló versfolyama végén, a mai olvasó számára már talán elavultnak tűnő, szinte agitálva deklamáló sorokat olvashatunk a béke óhajtásáról, s bár a stílus valóban avítt, az üzenet e vészterhes időkben mégis érdekes „gellert” kap. A terjedelmes vers, s egyben a kötet utolsó sora így hangzik:
Ebben a kötetben már nyomon követhető, hogyan alakul, változik költészete, hogyan rugaszkodik el az ún. hagyományostól a neoavantgárdon át a bonyolultabb, polifonikus líra felé, amely végül az aleatória „műfajánál” állapodik meg. A könyv fülszövegében írják:
S valóban, a verseket áthatja az ifjúság „hevétől fűtött” dinamizmus, amely még a természeti képekből is kisugárzik, mégsem elfeledve a lírai csendet, a romantikát. Egyes versei révén még az is nyomon követhető, ténylegesen merre bolyongott a költő Pozsonytól Prágáig, Gömörtől a Csallóközig:
(Az országutak himnusza).
Mint fentebb megjegyeztem, a szerző az ún. hagyományos lírától elindulva (pl.:
a kötet végére eljut a bonyolultabb, „szimfonikus” hangszerelésű versekig. Érdemes a könyvet, amely nem kevesebb, mint 65 éve jelent meg, újraolvasni, lapozgatni.
A másik könyv, amelyet leemeltem a polcról, szintén Cselényi László József Attila-díjas költő munkája, ez pedig az 1984-ben a Madáchnál megjelent Téridő-szonáta avagy Lehetőségek egy elképzelt szöveghez című kötet, amely az 1956–1981 között írt, bár széttördelt, mégis összefüggő, sok részre hangolt „téridő-szonátáját” tartalmazza. A költő variálja a mondandóját, az egész hatalmas vers egy nagy „áradás”. Megkapta költészete a jelzőt az olvasóktól is: érthetetlen. Az egyik interjúban ezzel kapcsolatban megjegyezte:
A könyvtárunkban fellelt kötet is dedikált, s nem tudom, ki az a személy (a neve Karácsony Szilveszter), akinek a költő 1984. nov. 29-én ajánlotta, de valószínűsíthetően a könyv egy csallóközi köztéri „csereberélős” könyvkuckóból került hozzánk, amelyekben az ember gyakorta kincsekre lel. Előfordult már, hogy polcain az online antikváriumokban sem fellelhető könyvekre, vagy dedikált kötetekre bukkantam.
Cselényi László (1938–2023) 85 évet élt. Emlékezve rá, Kövesdi Károly többek között a következőket írta a Magyar7 2023/31. számában:
Maga Cselényi is azt mondta, hogy a költő lényegében ugyanazt a verset írja évtizedek óta. Másokkal ellentétben ő tett is ezért, hiszen későbbi köteteiben gyakran újragondolta és újragombolta régi szövegeit és szöveteit, s azokat eltérő környezetbe helyezte.
