Elfelejtett (?) könyvek „palackpostája” – 1. rész
Ha olykor időm engedi, hogy családi könyvtárunkat rendszerezzem, gyakran felkelti az érdeklődésemet egy-egy könyv, kiadvány, amely aztán arra késztet, hogy egy rövid cikkben felhívjam rá, vagy a szerzőre a figyelmet. Annál is inkább, mivel ritkán esik róluk szó. A múltkoriban a Batsányi János poétai munkáji című könyvről írtam néhány sort. A verseskötet 1835-ben jelent meg, az előzőnek a második, „megbővített” kiadásaként. A könyvben, rögtön az elején (nem saját kézírással persze, hanem nyomtatott formában) egy „dedikálás”, pontosabban ajánlás olvasható, természetesen a kornak megfelelő nyelvezettel és „stílusban” megfogalmazva. „Fő-tiszteletű Juranits László Pétsi Kanonok Úrnak, Több Vármegyék' Táblabírájának, mint legrégibb fzíves jó baráttyának küldi és ajánlya a' Szerző.” Az ember úgy van vele, hogy sokszor hirtelen összekapcsolódnak a tudatában dolgok. Arra gondoltam ugyanis, hogy ha már a hányatott sorsú családi könyvtárunkban sok, elsősorban (cseh)szlovákiai magyar költőtől, írótól található dedikált könyv, essék szó néha ezekről is, hiszen épp a múltkor történt, hogy az egyik polcon egymásba „kapaszkodó” könyvekre lettem figyelmes.
Elfeledett (?) szerzők elfelejtett (?) könyvei árválkodtak egymás mellett! Árválkodtak? Dehogyis! Jól ismerték egymást a régi „szép” időkből, amikor a szerzők még éltek, ismerték egymást, hiszen a legtöbbször egyazon városban, (rész)irodalomban alkottak, szerveződtek, vitatkoztak, szerették, utálták, tisztelték egymást, barátkoztak – mint minden irodalomban általában. S most „összekapaszkodtak” a polcokon, és őrzik a lapjaikon szunnyadó erőt, várják a fényre kerülés lehetőségét, hogy újra megmutassák magukat, mint amikor megjelentek, és érdeklődés övezte őket. Verba volant, scripta manent – A szó elszáll, az írás megmarad… A mondás arra emlékeztet bennünket, hogy amit kimondunk, gyorsan elfelejtődhet, de az írás megmarad. Hiteles bizonyítéka létünknek a mű, a munka, nyomot hagy (akármilyen stílust, eszmei „értéket” képvisel is), ha felragyog a sorokból a tehetség… Ebben az értelemben e könyvekre a fenti mondás még inkább vonatkozik, hiszen szerzőik (néhány kivételével) már nem élnek, de megmaradt az írásuk, a könyvük.
Ezek a könyvek nemcsak ugyanabból a „fészekaljból”, „alomból”, (rész)irodalomból (kiadóktól) valók, de más is összeköti őket a nyelven kívül. A dedikáció a könyv elején,
az ajánlás ugyanannak a személynek, aki a nagyapám (volt) és ismerte, talán kedvelte a dedikáló írókat még akkor is, ha időnként (ahogy az már az irodalomban lenni szokott) tisztán szakmai okból összerúgták a patkót. Csak úgy szikrázott körülöttük a levegő... Persze sokkal több dedikált könyv van (lehet) a könyvtárban, de első körben azokat veszem számba (csupán érdeklődőként), amelyek egymás mellett „raboskodnak”, mint a fentebb már említett régi költő, irodalmár, Batsányi János a kufsteini várbörtönben. A dedikáció a „palackpostájuk” a könyvek tengerében. Nélkülözve minden logikus sorrendet, szerzői irányultságot, stílust, kritikusi megítélést, irodalomtörténeti „besorolást” és műértelmezést, „csak úgy”, sorban leemelve a könyveket a polcról, pillantunk bele „palackpostájukba”. A dedikálás szövege, mondhatnánk szokványos, de ez talán mellékes is. Mögötte a szerző, s maga a munka, önmagáért beszél. Az alkotók legtöbbje a második világháború után kezdte pályáját, s a tartalmat, a mondanivalót tekintve is, ott van a művekben, nagyon mélyen, valamiféle ősi fájdalom, a szegénység, a félelem, a féltés és szorongás lenyomata még akkor is, ha a kor, amelyben benne éltek, mást is sugallt.
Nemrégen volt Bábi Tibor költő (eredeti nevén Poczkody Tibor,1925–1978) születésének századik évfordulója. A Tízezer év árnyékában című, dedikált kis verseskönyve a negyedik a megjelentek sorában (Ez a te néped – 1954; Hazám, hazám – 1955; Vándormadár 1960), kiadta a Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1964-ben. A kötet végén többek között a következőket olvashatjuk:
Meg ezt:
A Sic itur ad astra (Így jutunk el a csillagokig, L.G. megj.) című, négy szakaszra „hangolt” versében írja:
A legtöbb mai kritikus Bábit idejétmúlt alkotónak tartja, így nem is foglalkoznak vele, a százéves jubileum kapcsán sem volt vele tele a sajtó. Amikor ideológiai vagy filozófiai vitákra került sor, kortársai közt sem volt túl népszerű, ugyanis nézeteit harciasan védte, és nem ritkán akár a személyeskedésig is eljutott. Az idősebb, lassan kihaló generáció képviselői között sok anekdota kering közszájon vele kapcsolatban, amelynek egy részét magam is ismerem még nagyapám elmesélése révén. Bábi élete utolsó éveiben felhagyott a verseléssel, pedig nem volt tehetségtelen. Mint fentebb írtam, nemzedéke még közelről látta a háborút. A kötet Epitáfium című versének témája, sajnos egyre erőteljesebben tolakszik be mindennapjainkba is a maga vészjósló valóságával.
(Mellékszál: az ember elméje már csak így működik… Mi más is juthatna hirtelen eszembe e vers után, mint Radnóti Miklós: Majális című versének két, utolsó strófája:
Nagyapám becsben tartotta minden (cseh)szlovákiai magyar alkotó hozzákerült könyvét, s nem feledkezett meg arról sem, hogy ha alkalma volt rá, dedikáltassa a könyvet. Bábi Tibor Tízezer év árnyékában című verseskönyvének ajánlása egyszerű: „(…) a régi szeretettel és megbecsüléssel: Pozsony, 1964. III. 27. Bábi Tibor.” (Teljes egészében a képmellékletben.)
Mikola Anikó Madárnak lenni című verseskönyve (azt is mondhatnám, hogy ikonikus kötete), amely műfordításokat is tartalmaz, a következő a polcon. A költő bemutatja nekünk, hogyan lehet néhány „vézna” sorból, csontig lecsupaszított félmondatból szívig hatoló drámát „csiholni”. Aki egy kicsit is ismeri a (cseh)szlovákiai magyar irodalmat, tudja, hogy a múlt század (vagy évezred) hetvenes éveinek elején két meghatározó könyv is megjelent, az Egyszemű éjszaka című verses és a Fekete szél című prózai antológia. Ezek révén rajzottak ki azok, akik közül sokan színvonalas, az újdonság varázsával ható alkotásokkal gazdagították irodalmunkat. Mikola Anikó is az Egyszemű éjszaka kötetben mutatkozott be, majd megjelentette a Tűz és füst között, valamint a Fák és hajók a szélben című verseskönyveket. Ezt követte a szóban forgó Madárnak lenni, amelynek fülszövegében olvashatjuk:
Valóban, ez a fojtott, belső sírást előhívó, lecsupaszított „dráma” ragadja meg az olvasót. A Csontok sorai is ezt példázzák:
E sorok, mintha Bábi soraira „felelgetnének”. Mikola Anikó fiatalon, 52 éves korában, 1996 szeptemberében hunyt el. Halála előtti utolsó interjújában a következőket mondta:
Nagyapám gondosan beleragasztotta a könyv elejére a szerző fényképét, a könyv két utolsó lapjára pedig az Új Szóban megjelent „hirdetést”, köszönetnyilvánítást, valamint Kövesdi Károly rövid nekrológját, amely a költő halálát követő napon jelent meg szintén az Új Szóban. Kövesdi többek között ezt írja:
Egyszerűek, mint ez a vers is, a Holt anyagban című:
Mostani kis írásomban két könyvet, két szerzőt és két dedikálás emlékét idéztem fel. Mivel az ilyen kötetek száma viszonylag nagy, egy szerzőhöz (más könyve kapcsán) máskor is visszatérünk majd valamely következő részben, „kihalászva” egy-egy újabb „palackpostát” a könyvek tengeréből.
