Egy történeti festő és lánya Csetnekről
Tipikus magyar művészsors az övé. Hiába imádták a magyar történeti tárgyú festményeit Franciaországban, hazájában ugyancsak hűvösen fogadták, pedig ahogy utókora már elismeri, egészen Munkácsy Mihályig nem akadt méltó párja a magyar festészet történetében. Mivel a festészetből megélni nem igazán tudott, így apja kohászati vállalkozásait vitte tovább, azt se sok sikerrel, így mindenét elárverezik. Öt gyermeke közül egyik lánya, Adeline örökli apja kivételes tehetségét, s ő lesz az, aki apja halála után annak hagyatékát is gondozza, majd átadja a Rákospalotai Múzeumnak. 195 éve született a magyar történeti festészet megteremtője, s legnagyobb alakja, Madarász Viktor.
Az egykori gazdag mezőváros, mára teljesen elszegényedett észak-gömöri falucska több jelest is adott a magyarságnak. Szontagh Gusztáv filozófus-növénynemesítőt, itt nyugossza örök álmát a magyar barokk költészet legjelesebb alkotója, Gyöngyösi István (https://ma7.sk/irodalom/gyongyosi-istvan-es-a-kor-haloszobatitkai), s itt született Madarász Viktor is, aki a magyar festészet aranykönyvébe írta be a nevét. Csetnek (Štítnik) az egykori jeles gömöri bányavárosok egyike, „szabadalmas tót mező-város”, ahogy Fényes Elek földrajzi író nevezte.
De nézzük meg a magyarság számának az alakulását. Madarász Viktor életében, 1880-ban a város 1 488 lakosából 417 volt a magyar, míg 2021-ben az 1 478 lakosból 23. De semmivel sem jobb a helyzet Kuntapolcán sem, ahol apja született. 1910-ben még a lakosság döntő többsége magyar volt, míg ma már az ott élők alig harmada vallja magát magyarnak.
Ez is jelzi, hogy száll alá egyre délebre a nyelvhatár. S ha már a papát említjük, elszegényedett nemesi családból származott, Dobsinán és Lőcsén tanult, gimnáziumi tanulmányait követően megyei írnok, majd Nagyrőce jegyzője lett. Itt telepedett le és itt vette nőül Mühlbahn Zsuzsannát. Csetnek mellett megörökölt egy vaskohóüzemet, az ún. „határi vashámor”-t, amit felfejlesztve termelésbe állított. Ez is meghatározta egész életét. A vasgyártásról idővel áttért a rézgyártásra, s létrehozta a „Csetnekvölgyi Concordiát”, amelynek az igazgatója lett. Korszerűsítette a Concordia kohóit, gyártó berendezéseit, és felfejlesztette a csetneki vasgyártást. Mivel kevés volt a területen a kohászathoz elengedhetetlenül szükséges fa, így cége központját Pécsre tette át.
A nagy léptékűnek képzelt vállalkozás gyakorlatilag megbukott, s hiába sietett a segítségére még Kossuth Lajos is, kénytelen volt megelégedni egy kisebb vasüzemmel. A gondok ellenére még felépített egy másik gépgyárat is, és létesített a városban gőzmalmot, kenyérsütödét és hullámfürdőt.
Iparfejlesztő tevékenysége nem kerülte el a csetneki gyárat sem, öntödét telepített a nagyolvasztó mellé, és a közelben még papírgyárat is létesített, Pesten pedig réz- és vaskereskedést nyitott. 1873-ban bekövetkezett halála után vállalkozásai egy részét a fia vette át, aki harminc évvel később szintén csődbe jutott, annyira, hogy teljes vagyonát elveszíti, s végül az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat Kelenhegyi úti műteremházában lel menedéket.
Iskoláit Iglón, Pécsett, majd Pozsonyban végezte, ahol jogot tanult. Itt érte a magyar szabadságharc, amelyből az alig 17 éves ifjú és fivére, András sem maradhatott ki. Előbb a 41., később a 131. honvédzászlóaljnál szolgált, s a világosi fegyverletétel Eszéken már hadnagyként érte. Gyalog indult haza, s egy ideig bujdokolni kényszerült. A forradalom annyira meghatározta egész későbbi élményét, hogy kardját és mentéjét haláláig megőrizte, majd sírjába is maga mellé rakatta őket.
Apja kívánságára Pécsett folytatta a jogi tanulmányait, ahol külön leckéket vett a tőle alig öt évvel idősebb helyi arcképfestőtől, Pósa Gusztávtól. 1853-ban már Bécsben találjuk, ahol beiratkozik a Képzőművészeti Akadémia festészeti előkészítő osztályába, majd a történeti festészeti szakosztály hallgatója lesz.
Igaz, nem sokáig, ugyanis itteni tanulmányait félbehagyja, s a bécsi biedermeier legismertebb képviselőjének, Ferdinand Georg Waldmüller hallgatója lesz. Ekkoriban készültek első történelmi tablói, amelyeket 1855-től láthatott a nagyközönség. A Pesti Műegylet kiállításán mutatja be első nagyszabású történeti festményét (Életrajz Erdély múltjából), s ezekben az években majd egymást követik máig meghatározó alkotásai. A Kuruc és labanc című festmény például hatalmas sikert aratott. „Madarász a festők között az, aki Vörösmarty a költők között” – írja a Divatcsarnok című korabeli lap. 26 évesen Párizsba költözik, s majd csak 14 év múlva jön haza francia felesége társaságában. A francia metropoliszban az École des beaux arts-ban folytatja tanulmányait, de látogatja Léon Cogniet magániskoláját is. Itt alkotja meg életműve javát, így a Hunyadi László siratását, a Zách Feliciánt, a Zrínyi Ilona Munkács várában és Zrínyi és Frangepán a bécsújhelyi börtönben című remekműveket, amelyeket bemutatnak a párizsi Szalon kiállításán is, s a francia közönség rajongva fogadja a számára teljesen egzotikusnak tűnő műveket. A Hunyadi László siratását aranyéremmel jutalmazzák, míg a Képcsarnokot Alakító Egylet megvásárolja a Nemzeti Múzeum számára.
1870-ben francia feleségével, Adeline Grosjeannal hazatér Magyarországra. Három gyerekük születik, akik közül Adeline örökli apja festői tehetségét. A házasság nem tart soká, ugyanis a felesége 1883-ban meghal, később ismét megnősül, nőül veszi Ziska Jolánt, aki még további két gyerekkel ajándékozza meg. Apja haláláig elsősorban a festészet tölti ki az életét, ekkoriban készül el a Bethlen Gábor tudósai között című festménye, amely a kétezer forintoson is látható, de felkérést kap Eötvös József portréjának az elkészítésére is. De a várt szakmai sikerek elmaradnak, s miután 1873-ban apja meghal, átveszi annak vállalkozásait. Nem sok sikerrel. Amíg bécsi világkiállításon kiállítást kap, Magyarországon nincs kereslet a történeti tárgyú festményeire, holott azokkal „bebarangolja” az elmúlt évszázadok teljes magyar történelmét. A közöny annyira elkedvetlenítette, hogy miután Izabella királynő című nagyszabású történeti képe a nyakán maradt, végképp búcsút vett a művészettől, és olcsón túladott vázlatain is. A festmény később a millenniumi kiállításon aranyérmet kap. Évtizedekig leköti figyelmét a család és az apjától örökölt vállalkozások, neve szinte teljesen feledésbe merül. Hetvenen túl vesz ismét ecsetet a kezébe, de kései művei már meg sem közelítik korábbi műveinek a színvonalát. 1903-ban a Nemzeti Szalonban megrendezik életműkiállítását, s a nagy háború harmadik véres évében, 1917 januárjában hal meg túl a 86. életévén.
Gyerekei közül legidősebb lánya, Adeline örökölte apja tehetségét, aki az Országos Magyar Királyi Mintarajziskolában tanult 1887 és 1893 között Székely Bertalan és Deák-Ébner Lajos tanítványaként. Még alig 18 éves, amikor először megy férjhez, méghozzá az iglói származású Újlaki Ferenchez, azonban gyorsan megözvegyült.
Pechjére, nem volt hosszabb életű az 1903-ban Katona Béla koronaügyész helyettessel kötött házassága sem. Első férje halála után Huszár Ilona bárónővel Huszár-Ujlaki néven festőiskolát nyitott, amely főleg a tehetősebb tanulni vágyó fiatal nőket vonzotta.
Miután másodszor is megözvegyült, Németországba ment, ahol másfél évet töltött, ezután Párizsba költözött, és kisebb kaliforniai megszakítással itt élt. 1914-ben hazatért Magyarországra, apja mellett állt annak utolsó éveiben, rendszeresen kiállított a Műcsarnok és a Nemzeti Szalon kiállításain, képeit árveréseken adták el. Elsősorban táj- és városképeket, portrékat festett és rajzolt. Az első világháború utolsó évében a Szépművészeti Múzeum olajfestményt és grafikát vásárolt tőle. 1922-ben harmadszor is férjhez ment, ezúttal a tőle egy évvel idősebb Kárpáthy Jenő festőművészt választotta társául, de ez a házasság is csak hat évig tartott. Igaz, ez legalább nem gyors halállal, hanem válással végződött.
A negyvenes években kiköltözött Zebegénybe, itt vészelte át az ostromot is, majd 1945 után rokona, Gorzó Nándor családja körében töltötte a napjait Rákospalotán. Apjához hasonlóan igen magas kort élt meg, közel 91 évesen halt meg 1962 februárjában. A Rákospalotai temetőben helyezték örök nyugalomra, majd jó magyar szokás szerint alig két évvel később exhumálták és apja mellé temették a Kerepesi temetőben. Három éve emléktáblát avattak tiszteletére a XV. kerületi helytörténeti gyűjtemény kezdeményezésére egykori lakhelyén, a Sződliget utca 47. szám homlokzatán. Az idén márciusban a szegedi Fekete házban kettős kiállítást nyitottak apja és lánya tiszteletére, amelynek anyagár a Rákospalotai Múzeum kölcsönözte, s az egész december végéig megtekinthető Szegeden. A rákospalotai gyűjtemény őrzi Madarász Viktor időskori alkotásait, valamint lánya, Adeline műveit. A festőnő 1960-ban az intézménynek ajándékozott saját munkái közül 40 grafikát és akvarellt, az apja hagyatékából pedig 22 festményt, továbbá több személyes tárgyat, családi relikviát, így a festő hajdani párizsi lakásának berendezési tárgyait, fotókat, a családi archívum dokumentumait.
A gyűjteménybe került az aranyérem is, amit Madarász 1859-ben festett Hunyadi László siratása című képéért kapott a párizsi Szalon tárlatán.
„Apám közel harminc évig foglalkozott az üzlettel, amíg alkalmazottainak hűtlensége miatt anyagilag tönkrement... Minden ingatlanvagyona ráment a rendezésre, eladta Városligeti fasori házát, iglói rézhámorait s az ottani szép parkot, melyet a város szerzett meg és Madarász-park néven gyönyörű sétahelye Igló város lakóinak. Minden fáját maga ültette atyám. Elveszett a pesti rézüzlet is, úgyhogy aggkorában teljesen vagyontalanul állott a világon.” Lánya példaértékűen gondozta apja hagyatékát, majd halála közelegvén azt a Rákospalotai Múzeumnak ajándékozta. Nem tudom, őrzik-e az emlékét szülőfalujában, Csetnekn, s mennyire őrzik Gömörben. Félek, nagyon félek, semennyire…
