Egy rejtőzködő író a Fánk-hegyeken túlról

Ez is megjárta a hadak útját, mire megjelenhetett. Közben sorra váltogatta a munkahelyeit, sehol sem tudott megállapodni. Rigolyás és túlérzékeny volt – mondták róla. Prózaírásba fogott. A gyerekkorát, a második világháborút idéző torok- és gyomorszorító, nyomasztó hangú novellái elvétve jelentek meg lapokban, ahogy az egyes szám második személyben elkövetett gyerekkori emlékei is. Később drámát is írt, egy négyszereplős miniatűrt. Talán nem lepődnek meg, hogy színpadközelbe se jutott vele.

A 90 éve született Simkó Tibor – ahogy annak idején Liszt Ferenc, – utcahosszal előzte meg a korát, s valószínűleg eltelik még egy kis idő, amíg/ha felfedezzük.

„Apu szlovák volt – a Szelemeni járás, amelynek dombjai, hegyei közt Hájnyik, a szülőfaluja meghúzódik, nem egy politikust, népvezért adott a szlovákságnak; apai ágú rokonaid nem is tudnak másképp, mint szlovákul. Anyu, óbergászi németek sarja, magyarnak vallotta magát: évekig lakott Pesten vagy Pest környékén, és Buda melletti sváb falvakban tanított, magyar iskolában, amíg férjhez nem ment” – írja a Lösz c., egyes szám második személyben, titkos helynevekkel teletűzdelt, állig elrejtőzve elkövetett életrajzi történetében.

A hivatalos lexikon is alig tud róla bármi érdemlegeset. Állítólag Pozsonyban született, a gyermekkorát nyolcéves koráig Hidaskürtön, tizenhat éves koráig pedig Felsőszeliben töltötte édesanyjával és anyai nagyanyjával (ahol volt egy bátyja is).

Innen került tízéves korában Komáromba gimnáziumba. Itt érettségizik le 1951-ben, megelőzve Fecsó Pált (1953), Tőzsér Árpádot, Zs. Nagy Lajost és Koncsol Lászlót (1954). Első szárnybontogatásaikat az ott tanárkodó Turczel Lajos kíséri figyelemmel, aki 1958-ban megszerkeszti a Nyolcak antológiáját, amelyből az említettek közül csak Koncsol hiányzik, de ott  van Cselényi László, Kulcsár Tibor, Gyüre Lajos és Petrik József. Első verse 1955-ben jelenik meg az Új Szóban, de mire az antológia eljut az olvasóhoz, Simkót már Roudnice nad Labemban találja, ahonnan Lél Aba néven küldözgeti a verseit elvétve.

Az életrajza meglehetősen hiányos, még a kortársai által is nehezen követhető. Bölcsészetet hallgatott a Komenský Egyetemen, segédszerkesztőnek szegődött a Pionírok Lapjához, Szepsiben tanítóskodott.

Tagja volt a Csehszlovákiai Magyar Népművészeti Együttesnek, a Népesnek. Dolgozott bányában, téglagyárban, építkezéseken, autógyárban, bútorraktárban. Dolgozója volt a Csemadok Központi Bizottságának, tanított a nagymegyeri mezőgazdasági iskolában, két éven át a Hétnél riporterkedett, egy ideig kulisszákat cipelt a Szlovák Nemzeti Színházban, majd titkárrá avanzsált a Komenský Egyetem Magyar Tanszékén. Egy másik életrajza szerint volt még segédlaboráns, üveggyári rajzoló és bányász is.

1972-től haláláig szabadfoglalkozású. A szlovákiai magyar irodalomban később csak Bettes István követte őt ezen a tájainkon létvesztő úton.

Ami a családi viszonyait  illeti, egyik volt kollégája úgy tudja, kétszer volt nős, az első házasságából egy lánya született, aki öngyilkos lett, a második házasságából három gyereke is  volt.  De hogy velük mi lett, arról az egykori kolléga, jó barát sem tud semmit.

Ezt a költői kérdést Cselényi László teszi fel a Negyedvirágzás c. kötetében, számon kérve a Förtelmes kaszálógép szerkesztőjétől, Tóth  Lászlótól, miért csak egy verssel (vagyis 49 sorral) szerepel a 2003-ban megjelent antológiában. A kérdés valóban jogos, mégis meglehetősen morbid pont Cselényi részéről, aki ugyanabban a kötetében 18 sorral elintézi azt a Simkót, akivel egyszerre indulnak. A többiek ennek a sokszorosát kapják.

A többi megjelent versantológia sem kíméletesebb Simkóval. Amíg a 2003-ban megjelent Förtelmes kaszálógép egy versét (Twist) közli, addig a régebbiek közül az 1979-es Jelenlétben Zalabai Zsigmond két versét (Mágus, Janus) hozza, az 1987-ben Petrik József által összeválogatott Hű emberséggel c. antológiába nem fér be Simkó-vers, s a rendszerváltás utáni első antológia, a Szélén az országútnak három versét (Remények elégiája, Waterloo 1958, Cím nélkül) tartja méltónak a közlésre. A Remények elégiája már ott van az 1958-as antológiában is, de itt még A tegnap elégiája címmel. Megjegyzem még, hogy novellái egyik prózaantológiánkban sem szerepelnek, drámai antológiánk pedig a mai napig sem jelent meg.

Turczel tíz verssel indítja el a költői pályán, s abban a kritikusok kivétel nélkül egyetértenek, hogy Cselényi, Tőzsér és (Zs.) Nagy Lajos mellett Simkó az, aki plusz költői értékeket tud felmutatni,

de Fábry Zoltán a kötetről írt hosszas, a szocialista értékrendet követő, ma már többnyire  értelmezhetetlen kritikájában azonnal meg is bélyegzi, „formaművész”-nek nevezve Simkót. „E meghatározás minden erényével és kísértő, csábító veszélyével” – írja, s talán maga sem tudja, hogy a rendkívül érzékeny huszonéves fiatalembert talán egy életre megsebzi.

Pedig Simkó teljes vértezetben lép elő, s amíg a többiek a mondanivalójukhoz keresnek formát, addig ő a formához keresi a mondanivalót.

„Formai tekintetben kész emberként érkezett, fölkészülten és nagyvonalúan, a magyar líra nyugatos csoportosulásának formanyelvével és fordulataival. Néha hiába kerestük volna a formai elbizonytalanodást, a görcsösséget, azt a verejtékes küzdelmet a kifejezésért, amelyet az antológia minden költőjénél ott éreztünk. Versei ritmusában, ütemében, jól csengő rímeiben és asszonanciáiban ott élt a nagy mesterek minden erénye, a kitaposott utak könnyedsége” – írja róla az idősebb pályatárs, Dénes György. De idézzük ide, hogyan is látja Simkót a fiatal költőtárs, Csehy Zoltán minap megjelent irodalomtörténeti munkájában: „Simkó Tibor költészete egészen különös színfoltja az antológiának, némi túlzással szólva ő az »il miglior fabbro«”.

Valószínűleg a mindenhatónak tartott Fábry kedvezőtlen kritikája is okozhatta, hogy később álnéven küldözgeti a verseit, s első s egyúttal egyetlen verseskötete, a Pólusok is csak kilenc évvel később, 1967-ben jelenik meg. A kötetet Koncsol László állította össze, aki szerint Simkó „a formai újítások korában szinte programszerű makacssággal épp a legkötöttebb hagyományokat követi.

Ilyen költőre könnyen ráüthetik az eleve korszerűtlenség, az avíttság bélyegét.

Simkó Tibor is a költőknek ehhez a makacs fajtájához tartozik. Nem elég, ha régi formákban gondolkozik, hanem sokszor, mintegy mutatványként, egy-egy ismert, klasszikussá érett és nehezen megismételhető formához nyúlt kíváncsian: vajon meg tudnám-e én is csinálni?” A kötet egyfajta lírai naplóként is olvasható, hisz a versek alatt ott szerepel a keletkezési idejük és helyük. A kötetet a kortárs kritika nem fogadta kitörő lelkesedéssel, sőt.

Szeberényi Zoltán írja róla: „A Pólusok tehát lényegében nem váltotta, ill. csak részben váltotta be az antológia keltette reményeket. Túlságosan későn és kevés fejlődést demonstrálóan jelent meg. Arra azonban sem a kritika művelői, sem az olvasók nem számítottak, hogy az első kötet egyben utolsó is. Simkó érezhette fogyatékosságait, fejlődőképességének erőtlenségét, s ha szórványosan jelentek is meg felnőttekhez szóló versei, sőt, évek múltán formai kísérletekbe is fogott, de több kötetet — felnőttekhez szólót — nem jelentetett meg. Ennek legfőbb kiváltó okát mondanivalói szegényességének, a versképző ihlet erőtlenségének tulajdonítjuk, Simkó tehetsége a verbalitás, a nyelvzene kihasználásában, nyelvteremtő fantáziájában realizálódik maradéktalanul”.

Simkó Tibor később már csak elvétve ír felnőttverset, inkább a gyerekek felé fordul. 1973-ban megjelenik a Karcsi kacsa kalandjai Kopócs Tibor rajzaival, majd hosszas küzdelem után 1977-ben robban a bomba. Szabó Erzsébet illusztrációival, Zalabai szerkesztésében

megjelenik a Tikirikitakarak, amely új fejezetet nyit nemcsak a szlovákiai, hanem az egyetemes magyar gyerekirodalomban, amely a költőt Weöres Sándor,  Tamkó Sirató Károly és Nemes Nagy Ágnes mellé helyezi.

Tik-tak, tik-tak, Tikirikitakarak,//Mindjárt nyitnak//A csicseri madarak.//Harmaton járni jó,//Ébredj, ébredj Álmodó!//Bim-bam, bim-bam,//Bimirimi-bamaram,//Fölmálháztam Kutyafülű szamaram://Aki ráül, lovagol,//Szamaragol, Kutyagol.-//Tiktak, tiktak,//Tikiriki, takarak” – s fölösleges is folytatnunk, hisz nemcsak a kötet ért meg több kiadást (később Damó István és Németh Ilona is illusztrálta), de a versek közül számosat meg is zenésítettek, s az előadók és zeneszerzők között találjuk Halász Juditot, Kanta Juditot, az Ocho Machot, a Kicsi Hangot, a Lyra együttest, de Zsákovics Lászlót és a Kaláka együttest is. Impozáns névsor. 

Már a halála után, 2000-ben a Madách-Posonium gondozásában jelent meg  első prózakötete, az Akkor tavasszal, amely hat novelláját, s a Lösz című gyerekkori életrajzi szövegét tartalmazza. Hihetetlen, mennyire összeolvadnak a novellák az életrajzi szövegekkel, s ha igaz az, hogy mindenki egész életében a gyerekkorát éli újra, akkor Simkó Tiborra ez sokszorosan igaz.

A hat novella a gyerek- és kamaszkor hat gyötrelmes történetét meséli el, s igazából csak erős idegzetűeknek ajánlott.

A kötet zárónovellája, az Enyhe őszi éjjel a magyar holokauszt irodalom egyik legdurvább darabja (csak Zoltán Gábor fogalmaz ennél kegyetlenebbül az Orgiában), s mégis úgy tesszük le könnyeinkkel küszködve a kötetet, hogy maximálisan egyetértünk a szerzővel: „A rosszat nem győzheti le a kisebbik rossz, csak a jó”, „hisz hogy élhetnénk Homérosz nélkül?” A kilenc vadlúd az égen az indián létformát felidézve idézi meg a második világháborút, s Simkó írásai közvetlen rokonságot mutatnak Gion Nándornak szintén ebben az időszakban játszódó műveivel (A kárókatonák még nem jöttek vissza, Sortűz egy fekete bivalyért).

1980-ban az Irodalmi Szemle közölte a Guadalope fehér virága c. négyszemélyes darabját, amelyről Szeberényinek csak ennyi jutott eszébe: „A szerző szerint is előadhatatlan, a lényegében háromszereplős, jórészt párbeszédben rögzített esemény számos vonásában az abszurd drámákat idézi. Ha lefejtjük róla a titokzatosság, a sejtetés, a misztika stb. ballasztját, meglehetősen sovány, konfliktusmentes drámakezdemény marad”. Nem tudom, a kritikus olvasta-e a darabot, de talán ideje lenne, ha valaki mindazok közül, akik szerint nincs szlovákiai magyar dráma, elővenné, s végre el is olvasná. Biztos vagyok benne, hogy Simkó Becket-világát idéző darabja azonnali színpadért kiált.

Csak 49 sor? Ne foglalkozzunk már a múlttal, Simkó Tibor ugyanis sok-sok évtizeddel megelőzte a múltját, s végre felfedezésre vár.

– írja Csehy, s messzemenően egyetérthetünk vele. 2013-ban a Szlovákiai Magyar Írók Társasága díjat nevezett el róla, amelyet évente a gyerekirodalom legjobb műve/lő/inek ítélnek oda. „Örült a Nobel-díjnak. Öt-tíz-tizenöt év múlva biztos neki ítélik oda” – gondolja a Simkó-által papírra vetett humorista, mielőtt örök álomra szenderül (ez is csak az alkotó halála után jelent meg). Ha Nobel- és Kossuth-díjra nem is (posztumusz nem ítélik oda), de arra feltétlenül számíthat, hogy végre bekerül az egyetemes (nemcsak a szlovákiai magyar) közgondolkodásba. S nem is csak a saját, hanem az olvasó(i) érdekében.