Egy régi könyv margójára
A cseh(szlovákiai) magyar írók között a múltban sem akadt sok olyan szerző, aki a humorral meghittebb barátságban lett volna, és talán ma sincs ez másképp. Persze a humor mindig ott (volt)van az ember életében, vagy úgy, hogy az egyén már eleve olyan alkatú, hogy sokszor a drámában is meglátja a vicceset (talán mert beleképzeli?), vagy keresi az olyan alkalmakat (s aki keres, az talál), amelyek révén őt magát szórakoztatják.
A humor mindennapi, mondhatni „mezei” változatának, amely nem színpadról ömlik ránk „készen”, hanem csak úgy létrejön, terjed, alakul, fejlődik, mint a népdal, a népmese stb. A múlt rendszer sem volt mentes a humortól, amely olykor fekete humorrá változott, ha éppenséggel „lecsaptak” a nemkívánatos viccet terjesztőre (talán éppen ebből az időből származik a „szállóige”: Még egy ilyen adomát, s a rendőrnek adom át!). Gyakran böngészem a neten az antikváriumi kínálatot, s ott is felbukkan olykor Homa János történész könyve (címe: Ez már a kommunizmus, vagy lesz még ennél rosszabb is? Hal(l)hatatlan politikai viccek az 1948–1988 közötti időkből), amely az Északi Lap- és Könyvkiadó gondozásában jelent meg 126 oldalon 1994-ben, Egerben.
olvasom. Mindezt csak azért említem, mert több „szál” mentén örökölt és összeállt hatalmas családi könyvtárunkban is számos vicc- és anekdotagyűjtemény található (különböző korokból), minden bizonnyal nagyapám jóvoltából, aki szerette az effajta kiadványokat.
A közelmúltban persze nem Homa János könyve került a kezembe (nem véletlenül, mert nincs is meg a könyvtárban...), hanem egy régen megjelent kiadvány: Adomák és anekdoták, Giczy József (1898–1975) gyűjtése. Kiadta a Singer és Wolfner Irodalmi Intézet RT. Ugyan mi lehet benne, mit olvashatunk ki belőle a mai, fékezhetetlen durvaságú „humor” virágzása idején? Körülnéztem kicsit a neten és megtudtam, hogy a gyűjtő voltaképpen plébános volt, aki korábban Bécsben is tanult, Szegeden egyházjogból doktorált. Amit a könyvben nem találtam, a kiadás éve volt, de minden bizonnyal a 2. világháború idején jelenhetett meg, mert egy 1941-ből származó „recenzióban” ez olvasható:
Később aztán ráleltem a neten a kiadás évére is, és immár megerősíthetem az 1941-es esztendőt. A szerző írja a könyv pár mondatos bevezetőjében:
Ha a könyv a II. világháború idején jelent meg, bizony akkor valóban sok volt a boldogtalan ember. Hogy ez a kiadvány mennyire segítette a szomorú lelkűek gyógyulását, nem tudni, de a szerző, papi hivatásából is eredő nemes, jó szándéka vitathatatlan. Hogy aztán mi terelhette őt e téma felé? Ki tudja… Mindenesetre Giczy más, hasonló jellegű könyveket is megjelentetett, Kérdezz!- Felelek! címmel találós kérdéseket fogott egybe (megj. 1937-ben Krakkóban), de napvilágot látott ugyanebben az évben a Legújabb kacagtató anekdota és viccgyűjtemény is.
A szóban forgó könyvecskében, az Adomák és anekdotákban szereplő rövid, tréfás „viccek” (pontosabban adomák és anekdoták), a mai „korízlés” számára már talán idejétmúltak s meglehetősen „egyszerűek” lehetnek, de érdekes olvasgatni őket, mert bepillantást engednek egy régebbi, letűnt világba.
Mint pl. a következő „adoma”:
E kis írást végül hadd folytassam a legelején pár mondatban említett cseh(szlovákiai) magyar szerzők egyikének a szavaival. Duba Gyula több kötetben is közreadta humoros írásait (Zs. Nagy is persze!); az egyik vele készült interjúban a következőket nyilatkozta arról, hogyan „működött” a rendszerváltás előtt a humor, milyen „lehetőségek” mentén volt engedélyezett, vagy megtűrt, vagy nemkívánatos:
Köztudomású, hogy az alkotó emberek, a művészek rendkívül érzékenyek, hiszen ők a tehetségüket, a lelküket, egész valójukat teszik „közszemlére”. Vajon róluk írni humorosan, mit feltételez? Tudvalévő, Duba nem egy ilyen írást „eresztett” meg a kortárs (cseh)szlovákiai magyar írókról /pl. Káderezés a (zseb) Parnasszuson/. A kérdés vonatkozásában, hogy szerinte milyennek kellene lennie a humoros, vagy humorral átitatott írásnak, a következőket nyilatkozta:
Az említett „káderezésben” persze minden, Duba humorával kipécézett (cseh)szlovákiai magyar író „detektálva” van, hisz maga Duba is így akarta.
Visszatérve azonban Giczy József anekdota-gyűjteményéhez… A kor lenyomata ez is, miként (irodalmi vonatkozásban) Duba könyve, de természetesen teljesen más, hiszen nem irodalmi igényű munkáról van szó, csupán egyszerű „viccek” gyűjteményéről, amely lágyan simogató, megmosolyogtató, mondhatni „együgyű” kis „történetek” felsorakoztatása, pl. ilyeneké:
„A suszterinas először utazott vonaton. Az alagút előtt a mestere rá akart ijeszteni. – Te Ferkó! Most bele megy a vonat a pokolba, nem félsz? – Nem én! Retúrjegyem van.”
„Az orvosprofesszor vizsgáztatja a medikusokat. Az egyiknek a gerincoszlopról kell beszélnie. A medikus így kezdi a feleletét: A gerincoszlop csigolyákból áll. A csigolyák felső végén ül a fejem, alsó végén pedig én.”Magyarországon a világháború előtt kolerajárvány volt. Az egyik járás szolgabírája meghagyta minden községi bírónak, hogy tegyék meg a szükséges óvintézkedéseket. Szemleútján az egyik községben megkérdezte a bírót, hogy milyen intézkedéseket tett járvány esetére. – Jelentem a tekintetös főbíró úrnak, hogy mögásattam tizenöt sírt, hogyha majd hónak az emberök, lögyön őket hová temetni.”
Végül arról, hogy a legtöbb ember hogyan hisz a költészet erejében:
