Egy rebellis magyar arisztokrata
A 19. századi magyar irodalom képviselőinek sorában kiemelkedő hely illeti meg báró Eötvös Józsefet (1813–1871), A falu jegyzője, A karthauzi, a Magyarország 1514-ben című regények és más fontos munkák szerzőjét, aki egyik meghatározó alakja volt a reformkori, az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc, majd pedig az 1867-es kiegyezés utáni magyarországi eseményeknek.
Nem tudom, hogy manapság a felvidéki magyar iskolákban mi hangzik el róla, 1967-ben, amikor én befejeztem a gimnáziumot, még szerepelt az érettségi tételek között.
Egykori derék magyartanárom az érsekújvári gimnáziumban, Barák Józsi bácsi nem említette azokat az olykor mulatságos, máskor inkább tanulságos történeteket Eötvösről, amelyekből egész szekérderéknyi összegyűlt az idők során, de dr. Devescovi Balázs irodalomtörténész vagy 12 évvel ezelőtt egy érdekes tanulmányban (Eötvös József élete anekdoták tükrében) szépen összefoglalta a témát.
A legelső történetek egyike még Eötvös gimnáziumi éveiből való. Apja nem eléggé világos döntése nyomán (talán azért, hogy elriassza a forradalmi eszméktől a kivégzett magyar jakubinusokkal rokonszenvező, s előbb halálra, majd börtönre ítélt sorsát látva) a fiú házitanítója Pruzsinszky József (1767–1830 után?) lett. Ez a választás szerencsére éppen az ellenkező eredményre vezetett. A derék nevelő egyszer így fakadt ki a Vérmezőn tett látogatása után: „Öt becsületes hazafit végeztek ki e helyen: senki nem állított nekik emléket, de a járókelők lábai akaratlanúl is keresztet tapostak ide. Majd eljő az az idő, a mikor ők is kapnak emléket, de akasztófa lesz az, s rajta olyanok fognak lóggni, minő te leszesz.”
A fiú eleinte nem értette, mire utalt a nevelő, de amikor a tanító az első padba ültette a tanteremben, a többi gyerek pedig elment onnan, csak egy zsidó gyerek maradt mellette, ez megdöbbentette.
Miután megkérdezte az iskolatársait, mivégre történt ez, azt a választ kapta, hogy hazaárulónak az unokájával nem akarnak egy padban ülni. Pruzsinszkynak is elmesélte az esetet, rákérdezve, hogy a kedves nagypapa valóban hazaáruló-e, mire a derék nevelő ennyit mondott: „Az bizony, apád is az, s te is annak készülsz, hiszen magyarul sem beszélsz becsületesen.”
A ceremónia során előadták Kisfaludy Károly Csalódások című vígjátékát is, amelynek „zenekari nyitányába” beleszőttek egy fuvolaszólót, amelyet Eötvös Pepi (az író beceneve) nagy sikerrel adott elő, amelyet újdonsült ismerőse, Pulszky Ferenc (1814–1897), a későbbi jeles tudós és politikus kissé kesernyésen így kommentált: „bennem némi irigységet gerjesztett, mert Gartemann, ki mint jó zenész, engem is zenére akart oktatni, de ehhez hibázott bennem a zenészeti érzék, s bármennyire iparkodtam és gyakoroltam magam fuvolán, mégis szerencsétlen flótás maradtam.”
A végére hagytam egy maga módján kissé tragikomikus esetet. Az ifjú Eötvös Angliából hajón utazott Franciaországba és ott egy franciával beszélgetve lelkesen dicsérte az angol irodalmat, politikát és a gazdaságot. A franciát ez módfelett bosszantotta és meg is jegyezte: „Ez lehet báró úr, de ne felejtse el, hogy a fenségestől csak egy lépés van a nevetségesig.” Mire Eötvös ezt felelte: „Értem. Ez a Dover és a Calais közötti csatorna.” Nem csoda, hogy ennek párbaj lett a következménye. Arról már nem szól a fáma, hogy mi lett a franciával.
Megjelent a MAGYAR7. 10. számában.
