Egy nagyívű költői életmű: Tőzsér Árpád Magyar Örökség díjas
Nehéz az értékelés, ha olyan szerteágazó költői életművet próbálunk méltatni, mint amilyen a Tőzsér Árpádé. Aki a saját alkotásán túl generációkra volt hatással, s akkor még nem szóltunk az esszéíróról, a folyóirat- és könyvszerkesztőről, a műfordítóról, a tanárról és sok alteregóról, akik a terjedelem szűkössége miatt értelemszerűen a háttérbe szorulnak. Felvidéki irodalmi Kossuth-díjasunk portréja ugyanis annyira sokrétű, hogy vázlatos felskiccelése is lehetetlen vállalkozásnak tűnik. Nem is tisztem, nem is akarok ezzel senkit terhelni.
De nyúljunk vissza kissé az időben. A második világháború után, a jogfosztottság, a lakosságcsere, a kitelepítések és más meghurcoltatások éveinek forgatagában az ismételten elcsatolt Felvidék magyarságának látszólag a legkisebb gondja is nagyobb volt annál, lesz-e kultúra és írásbeliség Pozsonytól Királyhelmecig, amikor magának a szülőföldön maradásnak, a megmaradásnak, a puszta létnek a ténye forgott kockán.
Nem csoda, hogy évtizedek múlva az irodalomtörténetben gyakran megfogalmazódott: a felvidéki magyar irodalomnak szinte a semmiből kellett újra indulnia.
Ennek a sokáig uralkodó premisszának az igazsága természetesen nem ilyen egyértelmű. Hiszen, ha szellemi műhelyek, katedrák, lapok, könyvkiadók sokáig nem is voltak, a könyvek azért ott sorakoztak a polcokon. A Guttenberg-galaxist nem lehetett kitelepíteni, elnémítani vagy uránbányába internálni. Homérosz és Shakespeare akkor is megvolt, akárcsak Balassi vagy a Nyugat több nemzedékének kötetei, Ady költészetében ugyanúgy el lehetett merülni, mint a régi kiadású Wass Albert vagy Szabó Dezső prózájában. A felvidéki irodalom lassú eszmélésének sokkal többet ártott a riadalmat, a kényszerű némaságot követő személyi kultusz és a vaskalapos kommunista ideológia, amelynek többé-kevésbé mindenki kénytelen volt megfelelni. Így ragadt sokáig a sárban az irodalom szekere. Ennek a sokáig ható szellemi igénytelenségnek vagy inkább kicsinységnek, másodlagosságnak, a periferikus gondolkodásnak üzent hadat Tőzsér Árpád.
Így jutott el költőnk a gömöri vidéktől az egyetemesig, a népiestől a posztmodernig. Itt azonban álljunk meg egy pillanatra. A Tőzsért posztmodern költőnek tartó irodalomkritika és -történet nagy tévedése, amikor a posztmodern műfajokat a fejlődés csúcsának, a líra meghaladhatatlan kvintesszenciájának tartják. A Gömörpéterfaláról induló (s gömöriségét soha meg nem tagadó) költő messze jár azoktól a „szellemi magaslatoktól”, amilyeneket ez a minden szépséget, hagyományt, az évszázadokig épült irodalomeszményt leváltani próbáló, köldöknézegető attitűd valaha is magából kitermelt.
Jó, ha tudjuk, sőt akár a kéménybe is felírhatjuk: Tőzsér a modernség kedvéért nem mondott le semmiről! A szülőföldet, a hagyományt és az egyetemes európai kultúra értékeit egyaránt ötvözi műveiben.
Sokkal inkább poeta doctus, mint vendégszövegek egybeszerkesztője. Még ha egyesek számára úgy is tűnhet, hogy Tőzsér Árpád írói pályája szinte lineárisan, egyenes vonalban tartott a „posztmodern teljessége” felé, ez így nem igaz.
Egyik kritikusa nem kevesebbet állít, mint hogy a Tőzsér-líra fokozatai a következők: népies líra, népies expresszionizmus, tárgyias líra, majd ezekhez társultak az avantgárd és neoavantgárd hatások, hogy mindez végül a posztmodern csúcsain érje el a boldog kiteljesedést. Nos, ez úgy marhaság, ahogy van. Közéleti hasonlattal élve, ez legalább olyan félreértése a lényegnek, mint az a bizonyos fukuyamai libertariánus jövendölés a történelem liberális befejezettségéről, amit napjaink világtörténete véresen és csúfosan cáfol.
Eszköztárát tekintve olyan kimeríthetetlen alkotója a magyar lírának, amilyen komplexitást nagyon kevesen voltak képesek elérni. Tőzsér Árpád költészetének, amely mindannyiunk értékes kincse, méltán ott a helye a magyarság szellemi égboltján.
Engedtessék meg négy sort idéznem A költő s a pálma című verséből:
„Suttog torok és nyelv nélkül,
s néz ezredévek nevében:
egyszerre látja a legvégült
s a gyökereket a földkori éjben.”
A díjazottnak szívből gratulálunk!
Megjelent a Magyar7 2023/14. számában.
