Egy Mikszáth-kötetről
Móricz Zsigmond és Mikszáth Kálmán könyvei szép számban megtalálhatóak családi könyvtárunkban, s ez nem meglepő, hiszen nagyapám mind a kettőt nagyon szerette (és mellettük sok száz más írót). Persze ezeknek a könyveknek a nagy része „szétrebbent”, mint valami madárcsapat a hirtelen jött viharban, ami jelen esetben a költözések forgószelét jelenti. Szóval a sorozatok egyes darabjai elengedték egymás „kezét”, így magánosan bukkannak fel néha itt-ott, miként az említett írókhoz kapcsolódó más művek, kiadványok, esetleg monográfiák.
Legutolsó „kutakodásom” alkalmával egy Mikszáth-kötet került a kezembe. Egy válogatás hírlapi és egyéb, más helyeken, kötetben már megjelent munkáiból. Ez a könyv is „böngészős”. Rajtakaptam magam, hogy általában ilyeneket ajánlok rendetlen könyvtárunkból, gondolván, a ma embere, ha kedve szottyan hozzá és főleg az ideje is megengedi, beleolvasgathat a kötetekbe anélkül, hogy megtörne az olvasás élvezete, lendülete (mint mondjuk, megeshet ez egy regénynél). A könyv a Művelt Nép Könyvkiadó Budapest gondozásában 1953-ban jelent meg, címe: Írói arcképek. Az elején olvashatjuk Bisztray Gyula (az MTA munkatársa, irodalomtörténész, könyvtáros) mintegy 34 oldalas tanulmányát Mikszáth Kálmán „irodalomtörténete” címmel. Egyébként
(A szóban forgó könyv lektorálását is Király István végezte.) Sajátos „irodalomtörténetről” van szó, amolyan Mikszáth Kálmán-i stílusban megírt portréfüzérről. A könyv írókról, az őket körülvevő miliőről, az irodalmi problémákról, jelenségekről szól, természetesen jellemző stílusban „előadva”. S ez utóbbi a rendkívül megkapó.
S ezek az arcképek nem „csak” a művet, sokkal inkább az írót, mint embert hozzák közel az olvasóhoz, nem mellőzve egyes személyes emberi vonások bemutatását sem. A könyvbe a Jókai-életrajzból is bekerült egy rész, hiszen ezt a munkáját úgy ismerjük,
(A Jókai Mór élete és kora című kétkötetes monográfiáról van szó, amely1907-ben jelent meg, a könyvben a zárófejezetet közlik.) A 24 portré mindegyikéből idézni lehetne akár hosszabb részleteket érdekességük és szellemességük okán is, azonban (elsősorban terjedelmi okok miatt) elégedjünk meg azzal, hogy néhánynál egy-két mondat erejéig elidőzünk.
Kezdjük a sort Verseghy Ferenc költővel, polihisztorral (1757–1822)… A teológiát Nagyszombatban (is) végezte, hitszónok is volt, tanár, s belevegyült a korabeli irodalmi életbe. Rendkívüli tudású ember volt, számos nyelven beszélt, pedig származását tekintve nem tartozott a felsőbb osztályba. Mikszáth írja:
Minden idejét szellemi gyarapodásának szentelte, még a börtönéveit is. A közelmúltban, Küllős Imolának a magyar betyárvilágot bemutató könyvéről szóló kis cikkemben megjegyeztem, ki mindenki raboskodott Kufsteinben. Verseghy Ferenc neve kimaradt, talán a hosszú névsor miatt, mindenesetre ő is „tiszteletét” tette a várbörtönben, persze nem saját akaratából. 1794-ben elfogták, majd halálra ítélték. A „bűne” az volt, hogy a Martinovics-féle kátét (Az ember és a polgár kátéja) terjesztette, s a Marseillaise-t lefordította, de mást is felróttak neki, nevezetesen azt, hogy „egy izgató horvát dalt muzsikára tett át.” Ugyanis zenével is foglalkozott. Szerencséjére kegyelmet kapott,
írja Mikszáth a „bolygó papról” (így nevezték pályatársai).
S ha már fentebb Jókairól (1825–1904) is szó volt… Mikszáth „nekrológja” az íróról szokatlanul kezdődik (először a Vasárnapi Ujságban jelenik meg 1904-ben, majd Az én halottaim című kötetében).
Tehát Jókainál a halál csak „némi” változás. Jókai és a többi nagyok elmúlása még így is nagy veszteség:
írja Mikszáth az utolsó félmondat nyomatékával. Vajon miért gondolta így? Ki tudja? A kötetben szereplő következő írás Jókairól, az országházi képviselőről szól. Sok mindent megtudunk róla, még azt is, hogyan öltözködött, és idősödvén hogyan változott meg a külseje. Még mindig a szálegyenes Jókai volt, de már öregen, aki végleg visszatért a múzsákhoz, s beszédet sem tart már.
Az irodalomtörténész, költő, író, egyetemi tanár, kritikus, MTI-tag Gyulai Pálról (1826–1909) írt cikke először a Pesti Hírlapban jelent meg 1893-ban, névtelenül. Már maga a cím is sokatmondó: Mikor a hóhért akasztják. Az írás első közlésben és névtelenül érdekesen zárul:
olvasható róla. Mikszáth talán leginkább azt nehezményezte, hogy Gyulai „Jókai Mór gyöngeségeivel nem tudott megbékülni”. Erről így ír a szóban forgó könyvben:
Mikszáth megjegyzi, hogy Gyulainak nincs tehetsége követni az irodalom változásait, „fölismerni az új hangokat.” Szerinte a kritikus, műítész számára még mindig a legtökéletesebb alkotó Kemény Zsigmond. Ami a mai olvasó számára furcsa, hogy egyesek a rettegett kritikusnak nemcsak a munkáját, de a küllemét is (nem kis iróniával) „ostorozták”. Barátja. Eötvös Károly, az Utazás a Balaton körül írója is a következőket vetette papírra Gyulairól:
Bizony Mikszáth sem megy a szomszédba egy kis iróniáért, talán egy kicsit gonoszkodik is, amikor ezt írja a kritikusról:
írja Mikszáth Kálmán, s e hosszú, de igen „szórakoztató” idézet után hadd álljon itt a következő, de nem utolsó mondat tőrdöfése:
Szóval, az irodalmi élet régen is zajlott, a stílusbeli különbségek megítélése, a személyes szimpátia és antipátia régen is megvolt az irodalmárok között. Mindenesetre a Mikszáth írásaiból összeállított kötet módfelett szórakoztató, s ajánlom mindenkinek, akit érdekel a téma.
