Egy külföldi szerelő visszaemlékezései
Dr. Molnár Jánossal (1938–2020), a komáromi Selye János Egyetem Református Teológiai Kara egykori tanárával és dékánjával még valamikor az 1970-es évek első felében találkoztam először. Azt nem állíthatom, hogy szorosabb kapcsolatban lettünk volna, bár volt alkalmam „távolabbról” figyelni a pályáját, és ha valahol összefutottunk, sokat beszélgettünk a prágai diákéveiről és a kutatómunkájáról is.
Már jóval a közép-európai rendszerváltás utáni időkben nyílt lehetőségem alaposabban is megismerni változatos életútját, de akkor is elsősorban mint lexikonszerkesztő és szócikkek írója. Arról persze sok mindent tudtam, milyen heroikus munkát végzett a felvidéki magyar református papnevelés intézményes kereteinek a létrehozása, a komáromi Calvin János Teológiai Akadémia elindítása, majd a Selye János Egyetem Református Teológiai Kara akkreditálása érdekében. Miközben egyház- és vallástörténettel, hebreisztikával, arabisztikával és az ezekhez kapcsolódó tudományokkal foglalkozott, több Szenc környéki református gyülekezet lelkipásztoraként is szolgált. A jeles tudósról és egyetemi oktatóról elsősorban tanítványai tudnának nagyon sok érdekes és fontos dolgot elmesélni, ahogy ezt az alább bemutatandó könyv „személyes előszavában” egykori tanítványa, Lévai Attila jelzi is.
Hogy most mégis felidézem alakját, annak egy különleges olvasmányélményem az oka.
Nemrégen egyik régi barátom csomagot postázott a címemre. Amikor kibontottam a gondosan bebugyolált küldeményt Molnár János Ami a két folyó között volt (1985–1990) című munkáját pillantottam meg. Az elülső és a hátsó borítón látható színes felvételek rögtön sejteni engedték, hogy ez nem teológiai szakkönyv, a zárójelbe tett két évszám alapján pedig azt is rögtön „megfejtettem”, hogy a szerző több mint ötéves közel-keleti tevékenységének afféle összegzése lesz. A címben szereplő két folyó tulajdonképpen a Tigris és az Eufrátesz, amely körbe határolja Mezopotámiát, az emberi civilizáció kialakulásának egyik meghatározó térségét.
A kötet lapjain olykor utalás is történik az ókori kultúrákra, az itt birodalmakat alapító, egymással is versengő–háborúzó népekre, amelyeket aztán végleg „felváltottak” az arab törzsek.
Akkoriban a szocialista országok egyik–másik nagyobb építőipari cége szakemberekkel (egymás között „külföldi szerelőknek” nevezték magukat) segítette azokat az országokat, amelyek vezetése kereste a kapcsolatot a Szovjetunióval és a vazallusaival. A Közel-Keleten azonban szükség volt a helyiek nyelvét jól beszélő emberekre is, így került az arabul (is) jól beszélő Molnár János a csapatba. A helyszínen persze rögtön kiderült, hogy az az arab (irodalmi?) nyelv, amelyet ő éveken át tanult legfeljebb Egyiptomban lenne hasznára.
A külföldi úti- és élménybeszámolók – a felvidéki magyar irodalomban legalább is – nem tartoznak a sűrűn kiadott művek közé. Az egy kezemen meg tudnám számlálni azokat a szerzőket, akik ilyesmire vállalkoztak.
Molnár János munkája több szempontból is különleges és emellett élvezetes olvasmány. Stílusa gördülékeny, mondataiból egyfajta humor árad szét, emellett pontos megfigyelő és a legjobb elbeszélők is megirigyelhetnék helyzetleírásait és a felvonultatott szereplők tömör jellemrajzait. Mindeközben megismerjük az irakiak életét, szokásait, hétköznapjait, gondolkodásmódját.
Mint a könyvből megtudjuk, Szaddám Husszeinről a helyiek nem szívesen beszéltek és a gazdasági helyzet is egyfajta tabutémának számított. Ugyanakkor a szerző árnyalt képet rajzol az iraki családok életéről, és azok az emberek, akikről bővebben is ír többnyire egy-egy elbeszélés vagy regény szereplői is lehetnének. A mulatságos helyzetek akár valamelyik Hašek vagy Hrabal írásból is visszaköszönhetnének, de olykor Rejtő Jenő regényeinek hangulata is átszüremlik ezeken a történeteken, miközben mindez nem a fantázia szüleménye, hanem valós események leírása.
Molnár János egy viszonylag népes csehszlovák „kontingens” tagjaként érkezett a Bagdad közelében kialakított telephelyre. Közöttük is sok érdekes figura akadt és persze ők sem maradhattak ki a kötetből, kivált azok, akik olykor napokig részegen támolyogtak és állandóan a tolmácsba kapaszkodtak, ha valami gondjuk támadt. A szerző gyakran emlegeti a kegyetlen éghajlatot, a forró nyarakat és az alig valamivel enyhébb „téli” időszakot. Ez ma is így van, noha az az Irak, amelyről a könyv olyan plasztikus képet rajzol ma már a múlté és kérdés, hogy lesz-e még valaki, aki olyan sok érdekes és csak a helyszíni tapasztalatok révén begyűjthető információkkal gyarapítja majd ismereteinket, mint Molnár János professzor.
