Egy könyv Európa furcsa haláláról

Douglas Murray harminckilenc éves brit író és politikai kommentátor. Mondhatni tökéletesen megtestesíti a brit emberről alkotott képünket, hiszen angol anyától és skót apától származik. Igen, ma még ezt jelenti britnek lenni – legalábbis Kelet-Európában.

A jövőben minden bizonnyal teljesen mást fog jelenteni, vagy egyáltalán nem fog jelenteni semmit. Sőt, talán maga a brit fogalom is kiveszik a forgalomból, legfeljebb a történelemkönyvekben olvashatunk majd róla, és Nagy-Britannia is eltűnik a mai formájában a térképről, és persze a valóságban is.

Murray az Európa furcsa halála (The Strange Death of Europe: Immigration, Identity, Islam) című könyvében ezt írja le, bár az Egyesült Királyság felszámolásáig nem jutott el. Murray jobboldali szerző, emellett nyíltan homoszexuális – ami sokak számára talán meglepő –, aki önmagát keresztény ateistaként jellemzi.

Erős mondattal kezdődik a könyv: „Európa öngyilkosságot követ el.” A szerző ezután felvázolja, hogyan jutott el idáig a kontinens – kissé zavaró volt, hogy Európa alatt végig csak Nyugat-Európát értette, ami a nyugat-európai írókra oly jellemző. Két egymással összefüggő csapásról ír, a tömeges bevándorlásról, ami önmagában még nem lenne baj, szerinte, és arról, hogy a földrész elvesztette a hitét és a hagyományait.

A bevezető után a kezdetektől egészen a várható jövőig jut el, és ami üdítő, hogy kerüli a politikai korrektség nyelvezetét. Murray elsősorban a brit helyzetből indul ki, visszamegy egészen a bevándorlás kezdetéig, vagyis a második világháború utáni időszakig, és kronologikusan felvázolja, hogyan jutott el az Egyesült Királyság, és hozzá hasonlóan a többi nyugat-európai ország is, a mai állapotokhoz. Rengeteg adattal dolgozik, de a könyv cseppet sem tekinthető száraz olvasmánynak, lendületes, és az is kiviláglik belőle, hogy Murray-t mardossa a frusztráció és a tehetetlenség érzése.

A bevándorlás kapcsán kiemelhető London, ahol a 2011-es népszámlálásból kiderült, hogy az önmagukat „fehér britnek” vallók aránya 44,9 százalék. Nagy-Britannia fővárosában tehát kisebbségbe kerültek a britek.

Többször leírja, hogy az elit – legyen az politikai, gazdasági vagy értelmiségi – és a nép között óriási a szakadék, de ez a második világháború óta csak mélyül, és lassan áthidalhatatlanná válik. Ez az elit tulajdonképpen a nép megkérdezése nélkül zúdította rá a bevándorlókat az európaiakra. Tette mindezt elsődlegesen gazdasági okokból, majd ehhez dobták hozzá a különböző ideológiai katyvaszokat.

A bevándorlás szükségességét idővel négy magyarázattal igyekeztek alátámasztani: először a gazdasággal, majd az öregedő társadalommal, ezt követte a sokszínűség, végül a globalizáció, amely megállíthatatlanná tette a migrációt. Amikor az egyik magyarázatot megcáfolják, a másik lép a helyébe, és ha elfogy az összes, kezdődik elölről.

Murray a saját szemével is meggyőződött arról, hogyan érkeznek meg Európába az „új európaiak”. Elutazott Lampedusára, a Földközi-tenger egyik kis szigetére, ahova Afrikából érkeznek a migránsok. Rengeteg bevándorlóval beszélt, ahogy az olasz hatóságok embereivel és a bevándorlást segítő NGO-k képviselőivel is.

Az is kiderült, hogy a bevándorlók rasszisták, a csempészek csónakjaiban a biztonságosabb helyeket az arabok foglalják el, és az afrikai feketék a hátsó részekbe szorulnak, ha pedig borulnak a lélekvesztők, először a hátsó sorokban szorongók fordulnak bele a tengerbe.

Érdekes olvasni Ayaan Hirsi Ali történetét is, aki Szomáliában született, és a kényszerházasság elől menekült Hollandiába. Itt holland képvislővé vált, az integráció mintapéldájáva, feminista lett, végül azonban a bevándorlási miniszter megvonta tőle az állampolgárságot, és el kellett hagynia az országot.A szintén üldözött Salman Rushdie úgy jellemmezte őt, mint „az első menekült Nyugat-Európából a holokauszt óta”.

Murray kitér a nyugat-európaiaik bűntudatára is. Miért érzik úgy a nyugatiak, hogy bűnt követtek el a múltban, és évszázadokra visszamenően bűnhődniük kell mások vélt vagy valós bűneikért? A gyarmatosítás, a háborúk, a rabszolgaság, mintha mindenért kizárólag a nyugatiak lennének a felelősek, és bűnhődniük kell, és szinte élvezetüket lelik a mazochizmusban.

Vajon Európa feladata a világ összes bűnét magára vállalni? Hány bevándorlót kell befogadni, hogy elég színesekké és kevésbé unalmasakká váljunk, hol a határ? Hány menekültet fogadott be a gazdag Szaúd-Arábia, Katar, az Egyesült Arab Emírségek? Nullát.

Miben hisz még Európa, teszi fel a kérdést a szerző, és hogyan lehetséges, hogy a földrész keleti felében nem éreznek bűntudatot az emberek? Míg Európa évszázadokon át épített és hitt Istenben, voltak kapaszkodói, ezeket fokozatosan lerombolta, mindent megkérdőjelezett, és eljutott abba a fázisba, amikor már csak elpazarolja az örökségét.

Kelet-Európával kapcsolatban pedig Chantal Delsol francia filozófussal válaszol a szerző, aki azt írta: „(Az) eszmék összeomlása gyakran cinizmust eredményez: ha már minden remény elveszett, legalább érezzük jól magunkat. (…) Úgy tekintettek ránk, mintha egy másik bolygóról jöttünk volna, még ha abban az időben ránk is akartak hasonlítani. Egyre inkább meggyőződtem arról, hogy ebben a régióban kell keresni a válaszokat a kérdéseinkre... E különbséget látva rájöttem, hogy az utolsó ötven év jóléte elfelejtette velünk az élet tragikus dimenzióit.”

A végén ezzel zárja Murray:

Az Európa furcsa halála: Bevándorlás, identitás, iszlám – Mit tartogat számunkra a jövő? tizenkilenc plusz egy fejezetből áll, és 2017. május 4-én jelent meg az Egyesült Királyságban, míg a magyar kiadás idén az Alexandra Kiadó gondozásában.

Ami felróható a könyvnek, az a hanyag szerkesztés, a nyelvtani hibák, félreütések, a címek furcsasága – a Jegyzetekben és a Tartalomban is más fejezetcímek szerepelnek, mint az egyes fejezetek előtt –, de ezen meg sem lepődünk annyira, hiszen legyen szó szép-, ponyva- vagy tényirodalomról, hasonló a helyzet.