Egy írósors lenyomata

Százdi Sztakó Zsolt írónak született. Ezt kiolvashatjuk legújabb regénye, az Életem történetei soraiból, még akkor is, ha kimondottan így nem esik szó róla. Gyermekkorában érte a titokzatos betegség, amelynek következtében kerekes-székbe kényszerült, ráadásul mindent elfelejtett, amit addig megtanult.

Legkedvesebb időtöltése az volt, hogy hallgatta, amit családtagjai felolvastak neki. Édesanyja pedig előszedte első osztályos ábécéskönyvét és füzeteit, s ezek segítségével újra megtanult olvasni. S ha már olvasni tudott, elkezdett írni is.

A könyvben egy helyütt ezeket a sorokat olvashatjuk: „Vagy igaz volna az, amit egyszer a közösségi oldaladon olvastál, és lefordítva körülbelül úgy hangzik, hogy minden embert a korlátai határoznak meg? Talán ezért is kezdtél írni, hogy erre a kérdésre választ találj. Hogy rálátásod legyen az életre, a sajátodéra is. Mert fölülről szemlélni valahogy távolságtartás is, mintha nem is a te életed volna. Ezért is szeretsz első szám második személyében írni magadról, mert ez bizonyos távolságot biztosít számodra, mégis jelzi az olvasónak, hogy hahó, itt rólam van szó. Épp ezért minden történet, amely a billentyűzeten megszületik, egy alternatív élet is, amely éppúgy a tied, mint az, amelyet élsz.”

Már megtapasztaltuk, és most újra megbizonyosodhatunk felőle, hogy Százdi Sztakó Zsoltnak van mondanivalója. Első írói sikere az 1986-ban díjat nyert Hazatérés c. hangjáték volt, majd a következő kötetek: 1552 (történelmi regény, 2006), Elbeszélések könyve (2008), A freskó legendája (történelmi regény, 2012), Anya, vegyél gitárt! (verseskötet, 2012), A próféta (regény, 2013). Legújabb műve, az Életem történetei a Madách Egyesület gondozásában jelent meg 2020-ban. Emellett a Carissimi folyóirat és a Felvidék.ma hírportál munkatársa.

Az Életem történetei (alcíme: Első ötven évemből) három fejezetben ad keresztmetszetet a szülőfalujában, Százdon töltött éveiről, a gyógykezelések okán gyógyintézetekben átélt élményeiről, tapasztalatairól és a nem régóta új otthonában, Somorján megélt létről, mesterien alkalmazva a múlt és a jelen idő összefonódását.

Az élettörténetek kiemelkedő jellemzője az őszinteség, az egyes életszakaszok nyílt, olykor megdöbbentő, máskor mosolyra késztető ábrázolása. A humor a másik legfőbb jellemzője az alkotásnak. Néha derűs, máskor fanyar humorral fűszerezi mondandóját. Olvasmányai kapcsán írja: „Ebből engem főként az orosz klasszikusok nyűgöznek le. Ahogy a szenvedélyek vihara kibontakozik az Anna Karenina lapjain, vagy Dosztojevszkij az emberi lélek mélységeit tárja az olvasó elé Raszkolnyikov személyén keresztül. (…) Ezeken a könyveken keresztül szerettem meg az orosz embert is, akinek olyan nagy lelke van, hogy nem tud vele mit kezdeni… ezért aztán vodkába fojtja.” Másutt a leírás szépségén túl mosolyt fakaszt arcunkon: „Hideg ide, hideg oda, Százd azonban ilyenkor is gyönyörű, a fölé hajló Mordával, amely féltőn óvja a falut, és a burjánzó vegetációval, amely azonnal rabul ejti a látogatót. Nem volt még olyan látogatóm, aki ne lelkendezett volna, hogy milyen gyönyörű helyen lakom, és én ilyenkor bölcsen bólogatok, hogy hát igen, én ilyen gyönyörű helyen lakom, mintha ez legalábbis az én érdemem volna.”

Sokszereplős az Életem történetei: az író édesanyja, aki csodát tett a fiával, a többi segítőkész családtag, rokonok, barátok, ismerősök, pályatársak, sorstársak, orvosok, ápolók szerepelnek benne magán az alkotón kívül. De felbukkan örök példaképe, Stephen Hawking is.

„Az 1980-as években fedezted fel őt magadnak. Hogy valahol Angliában él egy világhírű tudós, aki hozzád hasonló, vagy talán még a tiédnél is nehezebb helyzetben van. Akkoriban még nem létezett internet, Mark Zuckerberg pedig talán az idő tájt lett szobatiszta. Neked azonban a puszta legenda is elég volt. Ha neki sikerült, akkor neked is sikerülni fog. Azóta birkózol a Sorssal. Mert példaképre mindenkinek szüksége van!”

A könyvből közelről ismerhetünk meg egy embert, aki nem adta fel, és ebben sokunknak a példaképe lehetne.