Egy „húristen” nyomában
Az utóbbi években nemcsak a nagyvilágban, hanem Magyarországon is megszaporodtak a könnyűzenei témájú életrajzi kötetek, aminek leginkább az az oka, hogy a legismertebb előadók közül nem kevesen pályájuk végéhez értek, és vagy ők érzik szükségét egy összegzésnek, vagy pedig a kiadók próbálnak egy extra bevételi forráshoz jutni, ami ebben az esetben azért nem mindig ördögtől való elképzelés, hiszen a rajongók és a zeneszerető emberek is örömmel lapozzák ezeket a köteteket. Ebben az esetben azonban teljesen másról van szó. Barta Tamásról, a Locomotiv GT legendás gitárosáról 2025-ben könyvet írni ugyanis nem biznisz, de a kiadvány főszereplőjének sem lehetett óhaja élettörténetének sommázása, hiszen 43 éve halott.
Teljesen nyilvánvaló, hogy a kötetet összeállító három szerző rajongásból fogott neki a leginkább monográfiához hasonlító könyv elkészítéséhez. Mivel Barta Tamás csupán 33 évet élt, teljes életműről nyilván nem beszélhetünk, ráadásul a kötet a gitáros 1974-ben történt emigrálásáig (akkori szófordulattal élve disszidálásáig) követi nyomon hősünk pályafutását, az USA-ban eltöltött nem egész 8 esztendő nem tárgya a kiadványnak. Ennek több oka is van. A két legfontosabb talán az, hogy a kintlét kezdeti időszakát leszámítva Barta már nem nagyon volt zeneileg aktív, illetve nem is igazán tudunk sokat a Los Angelesben eltöltött éveiről.
Amit tudunk, az is tele van ellentmondásokkal, és a halálát is sokáig találgatások övezték, de most már szinte egyértelműen kijelenthető, hogy a helyi magyar „papírmaffia” végzett vele, amelynek utolsó éveiben dolgozott, de aztán függetleníteni szerette volna magát, és ezt rossz néven vették.
Ha már az ellentmondásoknál tartunk, ez a Magyarországon eltöltött, zeneileg aktív időszakára is jellemző, ugyanis zenésztársai, barátai és ismerősei mind-mind másképpen jellemzik. Egyesek szerint visszahúzódó, tisztelettudó és rendes srác volt, mások szerint viszont pökhendi, egoista és kezelhetetlen. A muzsikusok egy csoportja szerint kiválóan improvizált, mások viszont azt mondták, hogy szólóit előre kidolgozta és gondot okozott neki az improvizáció. Nyilván féltékenység és irigység is volt a „pakliban”, ugyanis a játékáról fennmaradt kevés koncertfelvétel nem azt bizonyítja, hogy nem tudott rögtönözni, hanem épp ellenkezőleg. Azt viszont mindenki megerősíti, hogy kamaszkorában a gitár volt a mindene, s naponta több órát gyakorolt a hangszerén. Korábban a hegedűt szánták neki, de a hatvanas évek beatmozgalma, majd az ebből kifejlődő rock szinte mindenkit „megfertőzött” akkoriban, s hát egyiknek sem a hegedű volt a központi hangszere... A zene és a gitározás végül a vízilabdázást is háttérbe szorította, pedig mások visszaemlékezései alapján a fiatal Tomi nagyon tehetséges volt a medencében is.
A kötet kronologikusan, mégis mozaikszerűen taglalja Tamás életútját.
Egy-egy mozaikdarab sokszor ismerősök által elmondottakból vagy közvetett bizonyítékokból (például egy fellépés posztere alapján lehet rekonstruálni, hogy Barta Tamás melyik zenekarban játszott abban az időben) kerül a megfelelő helyre. Mivel a hatvanas évek amatőr és félamatőr beatzenekarainak hozadéka, munkája finoman fogalmazva hézagosan dokumentált, és a sok tagcsere szinte követhetetlen, így egy-egy zenekar aktuális felállását is nehéz meghatározni. Ennek vonatkozásában
egy ilyen kötet megírása nemcsak az ellentmondásos történetek és vélemények miatt érzékeny dolog, hanem hatalmas kutatómunkát is igényel.
Sok esetben az adott kor, miliő és közeg is fontos jelentőségű, s ezek rocktörténeti szempontból lényegesek. Itt elsősorban azokról a klubokról van szó, amelyek bizonyos időszakban egyes zenekarok „otthonául” szolgáltak, illetve azokról a szórakozóhelyekről, ahol eldőlt egy zenekari tagcsere, feloszlás vagy éppen egy új együttes alapítása.
Barta Tamás a hatvanas évek derekán a Syconor, majd az ebből „kinőtt” Hungaria révén lett közismert gitáros. A beatkorszak közepén az a gitáros, aki el tudta játszani a „Narancsvirág” (Orange Blossom Special) című örökzöldet úgy, ahogy a svéd The Spotnicks is előadta, az már gitárkirálynak számított. A legenda szerint magyar vonalon a hatvanas évek közepén erre csupán ketten voltak képesek, Radics Béla és Barta Tamás.
Talán nem véletlen, hogy az Ifjúsági Magazin 1970-es szavazásán Magyarország legjobb gitárosainak éppen őket választotta a közönség illetve a szakma. Az említett szerzemény egyébként masszív bluegrass és country jegyeket hordoz, s ezek a stílusok a rockon kívül az LGT-ben eltöltött évek alatt is nagy hatással voltak Bartára. Talán kevesen tudják, hogy még mielőtt „elszippantontta” Bartát az LGT, a Syrius zenekarban is játszott abban az időben, amikor a csapat a beat felől éppen a progresszív rock/jazzrock irányába kezdett lépegetni. Amire azonban nagyon sokan felkapták a fejüket, az egy újabb, ezúttal már teljes mértékben Barta Tamás által jegyzett dal, a Hungaria 1971-es lemezén (Tűzveszélyes) szereplő Vöröshangyaboly, amely strukturálisan és a virtuóz gitárkezelés szempontjából is nemcsak a többi Hungaria-daltól, hanem az addigi magyar könnyűzenei felvételektől is teljesen elütött.
A Locomotiv GT megalakulásával Barta abszolút az első vonalban találta magát, de nem szeppent meg, hiszen azokon az LGT-lemezeken, amelyeken játszott, egyenrangú partnere a másik szólóhangszeresnek, Presser Gábornak (Barta és Laux kiválása után Presser nemcsak szakmailag, hanem hangszeresen is a zenekar vezetője lett). 1973-ban és egy évre rá aztán jött a nagy lehetőség, az angliai, majd az amerikai kiruccanás. Egyesek szerint Barta már évekkel korábban fontolgatta a disszidálást, hiszen nagy Amerika-mániás volt, mások viszont úgy emlékeznek rá vissza, hogy ez korántsem volt így, csupán a lehetőség mámorította el. Bár talán joggal képzelhetett (magáról) többet olyan történések után, mint amikor a zenekar éppen csak megérkezett Amerikába és a repülőtéren őket váró limuzin rádiójából épp az ő felvételük szólt... Hiába játszott jól Barta Tamás, az USA, de még Los Angeles is tele volt jobbnál jobb gitárosokkal, így utólag talán nem meglepő, hogy végül nem lett sztár Amerikában, de a zenéléssel sem nagyon tudott sok pénzt keresni. Persze lett háza, úszómedencéje, és nem kellett már a szenet a hátán cipelnie a harmadik emeletre az Izabella utcai lakásban, Budapesten. Értelmetlen kérdés, hogy mi lett volna, ha otthon marad, mert nem maradt otthon. S bár életműve torzó maradt, hiszen krisztusi korban távozott közülünk, mégis milliók ismerik legnépszerűbb dalait. S most már végre könyv is van Barta Tamásról, érdemes elolvasni.
Gábor Eszter–Majnik László–Bálint Csaba: Húristen! (A Barta Tamás-könyv), MagyaRock Hírességek Csarnoka Egyesület, Budapest, 2024
