Egy hegedűtanár kirándulása a XVII. század második felébe
Meglepő meghívót hozott a minap a posta. Füleken történelmi regény bemutatójára készülődtek. A lovag és a költő címet viselő regény szerzőjéről eddig semmit sem hallottam, a regény témáját, az 1680-as éveket viszont már többen is feldolgozták. Komjáti Zoltán Igor tanulmánykötetben foglalkozik a korral, II,. Koháry István füleki éveivel, míg Csikász Lajos regénytrilógiájában (A félhold alkonya sorozat: Vörös-kék lobogók, A kuruc király, Arany és vér) ezeket, a füleki vár története szempontjából sorsdöntő éveket dolgozza fel. De ki az a Tomáš Tinker Šoltés, aki vaskos, több mint 600 oldalas regényben dolgozza fel ezeket az ugyancsak mozgalmas éveket?
Mielőtt a most bemutatott könyvről szólnánk, érdemes röviden kitekinteni az ún. történelmi regény múltjára és jelenére.
Már maga az is nagy kérdés, mit tekintünk történelmi regénynek. Hisz egy ma megírt társadalmi tematikájú regény is pár évtized után már történelmi regényként olvasható. A nagy különbség persze az, hogy egy társadalmi regény szerzője a jelenből közelíti meg a témáját, míg egy történelmi regény írója már eleve kívülállóként közelít a dolgokhoz.
Ma, a cancel culture térhódítása idején különösen érdekes ez a téma, hisz amíg például Amerika meghódítását évszázadokon kerül dicsőséges tettként tartották számon, ma már sok helyen elítélik Kolumbusz rengeteg halottal és az őslakosság kipusztításával járó hódító „túráját”. A történelmi regény, mint műfaj a romantika egyik kiemelt terméke, a XIX. század ki-kitörő forradalmaihoz is erőt adtak a régmúlt dicsőséges tetteiről regélő történetek. Walter Scott, Victor Hugo, Balzac, míg a magyar irodalomban Jósika Miklós, Jókai Mór és Kemény Zsigmond voltak a történelmi regény talán legismertebb képviselői. De a későbbi időkből ne feledkezzünk meg Gárdonyi Gézáról, Móra Ferencről, Herczeg Ferencről vagy Móricz Zsigmondról, ahogy az 1945 utáni nemzedék képviselői közül említsük meg itt a teljesség igénye nélkül Cseres Tibort. Erdődy Jánost vagy például Páskándi Géza és Száraz György történelmi ihletésű drámáit. A történelmi regények/drámák egy része bizonyos korszakokban áthallásokat is bőven tartalmazott, s amit nem lehetett megírni jelen időben, azt áthelyezték a múltba, s nem egyszer az olvasó a sorok között olvasva kapott utalást a jelenre.
A történelmi regények jelentős része a dicső múltat próbálta élesztgetni, biztatásul szolgálva a jelen olvasóinak, de a magyar irodalomban számos mű elsődleges célja volt, hogy tükröt tartson olvasója elé. Elég csak Jókai regényeire gondolni.
A kőszívű ember fiai alig tíz évvel íródott az 1848/49-es forradalom után, s a Bach-abszolutizmus sötét éveiben elsődleges szándéka a remény felébresztése a dicső forradalom vérgőzös leverése utáni sokkos esztendők után, de például az Egy magyar nábob és a Kárpáthy Zoltán a reformkor pozitív hősei mellett számot adott arról is, miért tartott ott Magyarország a XIX. század éveiben, ahol tartott. Talán a legismertebb, s legfennköltebb magyar történelmi regénynek Gárdonyi Egri csillagok című regénye számít, amely az 1552-es győztes egri csatát meséli el, de már nem szól dicsőséges hőseinek későbbi szomorú, ugyancsak dicstelen sorsáról. A 150 éves török kor eleve kedvenc témája a magyar irodalomnak, Balassi Bálint, Rimay János és Zrínyi Miklós benne élt és halt, míg későbbi korok írói szívesen kalandoztak ebben a korban. Jókai mellett Móra Ferenc (A rab ember fiai), Fekete István (A koppányi aga testamentum), Mikszáth Kálmán (A beszélő köntös), ahogy a szlovák irodalomban Jozef Braneckýnak volt ez a kedves korszaka (Fráter Johannes). Érdekes viszont, hogy például Szent Istvánnal, Hunyadi Jánossal sokkal kevesebb irodalmi alkotás foglalkozik, annál több a vesztes csatákkal (Muhi, Mohács), ahogy Trianonnal vagy a holokauszttal.
– nyilatkozta minap Bán Mór (Bán János), akinek Hunyadi Jánosról készült regényfolyamából most készül film. Vitatható persze, hogy mennyire van igaza, klasszikus történelmi film (persze, ma már utólag a filmek jelentős része történelmi filmmé lényegült át) nem túl sok készült a magyar hangosfilm 1931 óta tartó történetében. Ezek egy jelentős része Várkonyi Zoltán és Nemeskürty István nevéhez és a hatvanas évekhez kötődik. Ez utóbbi járta ki az illetékes elvtársaknál, hogy filmre vigyék Jókai és Gárdonyi emblematikus műveit. Előbb A kőszívű ember fiai készül el 1965-ben, amelyet rövid egymásutánban követ az Egy magyar nábob és a Kárpáthy Zoltán, valamint az Egri csillagok. Várkonyi a legkisebb szerepeket is a magyar színházművészet nagyjaira bízza.
De ahogy mi, magyarok már megszokhattuk, amíg a közönség falta ezeket a filmeket, addig a szakma és a kritika fanyalgott. Nemeskürty és Várkonyi is keserű szájízzel tekintett vissza később ezekre az alkotásokra, amelyek úgymond keresztezték a művészfilmek térhódítását. Várkonyi a hetvenes évek közepén még elkészíti a Fekete gyémántokat, majd hosszú évekig alig készül jelentős történelmi film. Kivételnek számít Szabó István trilógiája (Mephisto, Redl ezredes, Hanussen), mindhárom Klaus Maria Brandauer főszereplésével, amelyek közül az első a magyar film első Oscarját szerzi meg 1982-ben.
Szabó történelmi filmjei közül emeljük még ki a generációkat átívelő A napfény íze című remekművet, amely egy zsidó család életét, sorsát kíséri figyelemmel több generáción át.
De több jelentős bukást is feljegyezhetünk, ilyen Koltay Gábor két filmje (Honfoglalás, Julianus barát), amelyekhez se pénz, se posztó, de ihlet sem jutott. Nem lehet a honfoglalást tíz katonával lebonyolítani.
S mielőtt, elárulnánk, ki az a Tomáš Tinker Šoltés, szóljunk még az ún. történelmi regények kanonizációjáról illetve annak elmaradásáról. Amíg nagyjából a múlt század negyvenes éveiig (vagyis a második világháború végéig) a műfajok (legyen az történelmi regény, krimi, sci-fi, kabaré) a hivatalos irodalom szerves részét képezték, s a szakma legfeljebb azok minőségét vette figyelembe, amikor egy-egy műnek a beemelése vagy elfeledése mellett döntött, 1945 után a magát elitnek nevező irodalmi élet a feljebb felsorolt műfajokat gyakorlatilag teljes egészében kidobta magából.
Ma hatalmas szakadék tátong az olvasói igény és a magát elitirodalomnak nevező „valami” között. Ez utóbbi nagy része 1990 után alig pár száz példányban jelenik meg, az önmagukat kanonizált irodalom képviselői sokszor inkább csak egymást olvassák, egymás munkáiról zengenek dicshimnuszokat, s köszönő viszonyban sincsenek a valós olvasói igényekkel.
Ennek is köszönhetően hiába éli reneszánszát például a történelmi regény, annak képviselőit nem tartja számon a hivatalos magyar irodalom. Csak egy példa a közelmúltból: Karczag György három vaskos történelmi regény megjelenése után is hiába kérte a felvételét a Magyar Írószövetségbe, nem vették fel. Ha a jelent nézzük, az elmúlt évtizedekben számos történelmi regényt író (Csikász Lajos, Bán Mór, Benkő László, de említsük meg a dunaszerdahelyi Bíró Szabolcsot is) tűnt fel tájainkon, akiknek lelkes olvasótáboruk van, de a hivatalos irodalomkritika nem igazán foglalkozik velük.
Az elmúlt években a magyar filmgyártás is a dicső múlt felé fordult, több történelmi film is készült-készül, gondoljunk csak a II. Endre életét és az Aranybulla történetét feldolgozó sorozatra, a minap bemutatott Hadikra, a Semmelweis életéről készülő filmre vagy a már említett Hunyadi filmre.
S itt az ideje, hogy visszatérjünk a füleki könyvbemutatóra. Kérdés, egy 34 éves bártfai hegedűtanár, aki magyarul egyáltalán nem beszél, hogyan jut el a füleki vár 1682-es végzetes csatájáig, s magához a korhoz, a törökök 150 éves magyarországi hódításának végnapjaihoz.
Tomáš Tinker Šoltésnak A lovag és a költő című vaskos, több mint 600 oldalas regénye a harmadik megjelent kötete (Zárójelben jegyezzük meg, hogy pályája elején szép számmal írt verseket, amelyeket – főleg arrafelé – ma is sűrűn szavalnak a Hviezdoslavov Kubín helyi fordulóin is. Ezeknek a verseknek köszönheti a Tinker művésznevet is, amely anyja nevének angol fordítása. Egy buliban ugyanis hasonnevű ismerőse az ő verseivel tette a szépet a társaságban lévő hölgyeknek, s ezt érthető módon zokon vette.) Az első két regénye (Monarchia, Anarchia) szintén ebben a korszakban játszódik, csak egy kicsit előbb.
A fiatal alkotó elárulja, hogy jó tíz évvel ezelőtt kinevette volna azt, aki azt jósolta volna, hogy egykor majd történelmi regényeket fog írni. „A kassai konzervatóriumban megbuktam zenetörténetből” – mondja nevetve, ugyanis tanára csak a csupasz évszámokat és történéseket látta, adta elő és kérte számon, amik mögül hiányoztak a hús‑vér emberek.
S amikor szülővárosában, a művészeti alapiskolában a hegedű mellett elkezdett zenetörténetet tanítani, elkezdte észrevenni a számok mellett az embereket is, s rájött arra, hogy bizony egy Vivaldi is élte a hétköznapi emberek mindennapi életét, szeretett, gyűlölt és ölelt, s a diákjai is más szemszögből láttak és értelmeztek egy-egy zeneszerzőt, egy-egy zeneművet.
A kor kiválasztásában szerepet játszott a Bártfa szomszédságában található zborói vár (Zborov) is, amely fontos szerepet játszott a kor felvidéki szereplőinek az életében (itt tartotta lakodalmát annak idején I. Rákóczi Ferenc és Zrínyi Ilona). A regény egy év alatt elkészült, de az anyaggyűjtés több mint két évig tartott. S mivel csak szlovákul beszél, sokszor nem is volt könnyű bizonyos forrásokhoz eljutnia. A legtöbb segítséget Komjáti Zoltán Igortól, a kor egyik neves kutatójától kapta, aki viszont nem tud szlovákul, így sokszor nem is volt könnyű megérteniük egymást.
A regény végén a szerző bemutatja a kor jeles szereplőit, ahogy a kor legismertebb családjának a családfáit is részletesen ismerteti.
A regény magánkiadásban jelent meg, s akik azt várják, hogy a kor családjainak nevei magyar helyesírással szerepelnek majd, nos azok, ne is vegyék kezükbe a könyvet. Azok viszont, akik szeretnének a korról s annak felvidéki történéseiről még többet megtudni; akiket érdekel, hogyan is él(het)tek egy nagyon izgalmas kor szereplői, amikor Franciaországban a Napkirály, XIV. Lajos uralkodott, amikor öccse, Fülöp herceg bosszúból az örökös régensi szerepkörért, fényűző életmódot folytatva botrányos magánéletét élte, amikor a három részre szakadt Magyarországon lassan vége felé közeledett a török uralom, amikor egyre többen lázadoznak az osztrák hegemónia ellen, amikor Thököly Imrét kikiáltják a Felvidék királyának, amikor II. Koháry István nem hallgatván a (meg)kísértő szókra, haláláig megmarad hű császárpártinak…
Nos, egy ilyen korban játszódik Tomáš Tinker Šoltés történelmi regénye, amelynek egyik legmarkánsabb kérdése, szabad-e megölni a költőt. Komjáti Zoltán Igor azt válaszolta erre a felvetésre: „bár a valóságban természetes halált halt, ha akarja, Ön nyugodtan megölheti”. Természetesen a recenzens semmi pénzért nem árulhatja el, hogy az író melyik variánst választotta.
