Egy gyerekkor emlékképe
Vannak olyan írók, költők, de akár még zenekarokat is említhetnék, akiknek, amelyeknek csupán egy alkotását, kötetét, albumát emelik ki általában, de azt nagyon (hogy közmegegyezéses alapon vagy szubjektíve, ebben az esetben teljesen mindegy). Valahogy így vagyok én Simkó Tibor Tikirikitakarak című gyermekverskötetével is, amelyhez szoros szálak fűznek. Pedig több könyve jelent meg, nekem mégis az a „főműve”. Ha élne, biztos nem haragudna meg érte.
Az említett könyvet, amely (ha akart, ha nem) gyermekkorom részévé vált, szeretem, mint a tovalibbent régmúlt élményeit. Simkó Tiborra már nem nagyon emlékszem, de elmondták, hogy olykor meg-meglátogatott bennünket. Egy ilyen alkalommal hozta nekünk (talán mondhatom azt is, nekem) a csupa szín, ritmus, varázs könyvet, amelyet anyámmal rongyosra „olvastunk”. (Az idézőjel az én olvasási „technikámnak” szól. Ugyan a nyomtatott nagybetűket én már akkor mind ismertem, de összerakni még nem tudtam őket.) A Tikirikitakarakból minden nap olvastunk, egy-egy verset olykor többször is elmondtunk különféle ritmusban és hanglejtéssel (mégsem lett belőlem színész!). „Ki kukk, / be kukk / ki-be kukk, / ki-be kukkant / a kakukk – (...)” (Kakukk), vagy „Cukrrrúú / cukkrrrúú, / kicsi erdőnk csokros bokrú / puha fészkünk bokros csokrú, / a reggelink / csupros csukrú, / ebédünk is / cukros csuprú, / vacsoránk csak / cukkrrrú, / cukkrrrúúú.” (Gerlepár).
Simkó Tibor sok minden csinált életében, (többek között volt színházi díszletmozgató, eladó a bútorüzletben, gépíró/„nő”/, szerkesztőségi munkatárs…), de leginkább szabadfoglalkozású író szeretett lenni abban a korban, amikor ezt nem nagyon „értékelték”, sőt…
Életében így mindössze néhány kötete jelent meg. Először a közismert Fiatal szlovákiai magyar költők antológiában jelent meg verseivel 1958-ban. Ezt követték versei, gyermekeknek szánt versei, prózája: Pólusok, Karcsi kacsa kalandjai, Tikirikitakarak, Akkor tavasszal – Kívülünk, bennünk. A legnagyobb elismertséget kétségkívül a Tikirikitakarak hozta meg neki. A könyvet többször is megjelentették (1977, 1983, 1991, 2004).
Nem tudom, a mai kisgyerekek körében milyen lehet e bájos, csupa zene, csupa móka és derű könyv fogadtatása (ha egyáltalán foglalkoznak még e könyv verseivel. De miért is ne...). Engem gyerekkoromban a zeneisége, a versekből áradó ritmus fogott meg és a szavak játékossága, s bár sok esetben nyelvtörőre faragta őket a költő, mégis könnyen megtanulhatóak. Mint a Tikirikitakarak... Kitalált szó, képzeletbeli, nyelvtörő is, mégis „ráül”, megtelepszik a kisgyerek száján: „Tikirikitakarakban / egér élt egy / fabarakkban / ci, ci, ci, ci / cin-co-co-gott, / egér-foga / vacogott (...)” (Egeres). A bűvös szó más versben is megjelenik: „Tiki-riki-taka-rak, / ni, mi van a pad alatt: / ocsu, here, borsó... / Te vagy az utolsó – / fuss!!! ” (Kiolvasó), „Tik-tak, tik-tak / tikiriki-takarak, / mindjárt nyitnak / a csicseri madarak” (Óra) stb. Külön kiemelném Szabó Erzsébet gyönyörű illusztrációit, amelyek vizuálisan sokat hozzátesznek az amúgy sem gyönge versekhez, amelyeknek (kalli)grafikai elrendezése is parádés.
A gyermekkönyvvel nyilván a legkisebbeket „célozta” meg a költő. Bár nem is tudom, lehetett-e valaha is ilyen szándéka. Ezek a versek egyszerűen megszülettek... Lettek, mint a természet ezer csodája, mint az ének vagy a gondolat... „(...) tengerén az enyhe szélnek, / zengve ring az édes ének.”
A gyermekverskönyvből nem véletlenül zenésített meg a Kaláka is dalt (az Ukulele azóta is nagyon népszerű daluk, gyakran a koncertprogram része) és a Sétálni ment három kalap című kazettán is szerepel a Szellő.
A könyvet 1979. április 16-án, húsvétkor hozta el nekünk. Akkor még nem voltam négyéves. „Csigabiga Gergő, / aludj már, tekergő, / ha nem bújsz az ágyba, / elviszlek egy zsákbaʼ!”, kanyarította még oda a vershez a dedikálás mellé, egy rajzolt csigabiga kíséretében. „Azóta” olvasom a könyvet.
