Egy elmaradt politikai merénylet anatómiája

Lacza Tihamér 2018. augusztus 18., 07:12

Közismert tény, hogy gróf Tisza István (1861-1918) miniszterelnökre három alkalommal is rálőttek, majd a negyedik – minden bizonnyal jól megszervezett – merénylet (száz évvel ezelőtt) 1918. október 31-én végzetesnek bizonyult. A sors fintora, hogy ennek a gyilkosságnak akkor már semmi értelme nem volt, hiszen ugyanazon a napon győzött a magyarországi „őszirózsás forradalom” és Tisza István politikai ellenfele, gróf Károlyi Mihály lett a köztársasággá kikiáltott ország államfője.

Gróf Tisza István Fotó: Archívum

Volt azonban még egy tervezett merénylet az akkor még hivatalában lévő miniszterelnök gróf Tisza István személye ellen, ez azonban végül elmaradt, miután Tisza 1917. május 23-án – szembe kerülve IV. Károly császár mérsékelt választójogi reformjával – lemondott tisztségéről.

Balról: Szabó Ervin, Dienes Pál, Jászi Oszkár, ül: Dienes Valéria Fotó: Archívum

A kor egyik legjelentősebb magyar politikusát sokan igyekeztek a nagy háború kirobbantójának, egyfajta bűnbaknak megtenni és ezen a téren különösen Edvard Beneš ügyködött erőteljesen, aki nemcsak Tisza Istvánt, hanem az egész magyar nemzetet tette felelőssé a véres világégésért és minden lehetséges fórumon követelte Magyarország példás megbüntetését. A trianoni békediktátum bizonyítja, hogy ez az erőfeszítése mennyire eredményesnek bizonyult. De nemcsak külföldön terjesztették ezt a hamis képet, hanem a magyarországi baloldali és szocialista körök is demagóg módon ezt hangoztatták. Volt egy kis csoport, amely úgy vélte, hogy a „bajok előidézőjét” el kell tüntetni, magyarán meg kell gyilkolni, és akkor nemcsak egy veszélyes ellenségtől szabadulnak meg, hanem más irányba terelhetik az ország szekerét is.

Ennek a csoportosulásnak a szellemi vezetője egy vitathatatlanul tehetséges történész és gondolkodó, a magyarországi könyvtárügyet megreformáló személy, az ugyancsak 100 éve elhunyt Szabó Ervin volt. A következőkben megpróbálom felidézni alakját és tevékenységét, amiről jelenleg is vita zajlik a konzervatív és a balliberális értelmiségi oldal között.

Ma már csak ez maradt a szülőfaluból: a Szlanicai sziget a templommal Fotó: Wikipedia

Egy Árva megyei kis faluban, Szlanicán született 1877. augusztus 23-án Schlesinger Sámuel Ármin néven. Anyja révén rokonságban állt a kiterjedt Pollacsek – azaz Polányi – családdal. A világhírű Polányi Károly (1886-1964) szociálfilozófus, társadalomtudós, valamint Polányi Mihály (1891-1976) vegyész és közgazdász az unokatestvére volt. A szülőfalut ma már hiába keresnék a térképen. Egy részét bekebelezte Námesztó városa, amelynek központjától alig 2 km-re feküdt, nagyobb részét pedig szó szerint elnyelte az Árvai víztározó, amelyből csak a falu szigeten álló temploma emelkedik a víz fölé. Érdekes véletlen egyébként, hogy ugyanitt született 115 évvel korábban Anton Bernolák (1762-1813) katolikus pap, szlovák nyelvújító is, aki Érsekújvárt ügyködött a leghosszabb ideig és róla is egy könyvtárt neveztek el, mint későbbi földijéről.

Szabó Ervin Fotó: Archívum

A népes, 7 gyermekes Schlesinger család nem volt tehetős, ennek ellenére jó eszű fiukat (aki egyetemistaként magyarosította a nevét) taníttatták. Az ungvári gimnáziumban érettségizett, a budapesti és a bécsi egyetemen pedig jogot végzett és 1899-ben doktori címet szerzett. Már diákként érdeklődött a könyvtárügy iránt, tanulmányozta a német és az angolszász könyvtári rendszert és ennek alapján fokozatosan kiépítette a magyarországi könyvtárhálózatot. 1901-ben lett a budapesti Fővárosi Könyvtár alkalmazottja, 1911-től pedig haláláig ő volt az intézmény főigazgatója. Könyvtárosi munkásságát sem szakmai, sem ideológiai alapon nem lehet kifogásolni, jóllehet többször is kezdeményezték az 1989-es rendszerváltás után, hogy az 1946-tól Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár (FSZEK) néven működő intézmény nevét változtassák meg.

A legfontosabb érv persze nem szakmai volt, hanem az a vélekedés, hogy Szabó Ervin a kommunista diktatúra szálláscsinálója volt és azok az értelmiségi csoportok (pl. a Galilei Kör), amelyek őt is egyfajta szellemi vezetőjüknek tartották, később meghatározó szerepet játszottak a Magyar Tanácsköztársaság 133 napos rémuralmában, majd pedig ideológiai bázisát alkották az 1945 után Magyarországon hatalomra kerülő kommunista diktatúrának. Noha Szabó Ervin kétségtelenül szociáldemokrata, sőt sok tekintetben marxista meggyőződésű értelmiségi volt, eszmetársaival ellentétben volt affinitása nemcsak a munkások, hanem a parasztság problémái iránt is, elutasította a dogmatikus szocialista ideológia számos vadhajtását, amelyek már igen korán, az 1917-es októberi orosz forradalom nyomán megnyilvánultak. Szabó Ervin Bécsben és más külföldi városokban ismert szocialista értelmiségiekkel került kapcsolatba és tágabb rokonságában is szép számmal akadtak szociáldemokrata gondolkodású emberek. Már 1900-tól rendszeresen publikált a Népszavában, a napilapból tulajdonképpen ő csinált befolyásos orgánumot. De ugyanúgy állandó szerzője volt a Huszadik Század című szociológiai jellegű társadalomtudományi folyóiratnak is. Külföldön is gyakran közölt cikkeket és a szindikalistáknak nevezett értelmiségiek maguk közé fogadták.

Jászi Oszkár Fotó: Archívum

Budapesten könyvtárosi munkája mellett baloldali rendezvényeket szervezett vagy ott előadásokat tartott, és mint Jászi Oszkár megjegyezte róla (abban a portréban, amelyet Szabó Ervin egyik legjelentősebbnek tartott történelmi munkája, a Társadalmi és pártharcok a 48-49-es magyar forradalomban c. könyvében olvashatunk): „féltékenyen őrizte [a Huszadik Század és a Társadalomtudományi Társaság – a szerk. megj.] teljes erkölcsi és intellektuális függetlenségét azzal a két veszéllyel szemben, mely munkásságunkat olykor fenyegette. Az egyik az volt, hogy a kiskátészocializmus szelleme ne verje béklyóba a szabad kutatást, amire tagadhatatlanul meg volt a hajlandóság számos fiatal intellektuel részéről, akik a szociáldemokrata pártból és a szakszervezeti mozgalomból csatlakoztak törekvéseinkhez. A másik a finánckapitalizmus álliberalizmusa, papramorgó libre-pensée-ja s a bankokat a földbirtok rovására legyezgető »szociálpolitikája« volt, amire viszont az a fiatalság volt hajlamos, mely a kapitalista érdekképviseletből került ki. Mindkét veszélyt Szabó Ervin tisztán látta s mindig közösen dolgoztunk e két irány háttérbe szorításán.”

Ugyancsak Jászi említi, hogy bár beteges ember volt, ráadásul egyik szemét üvegszemmel kellett helyettesíteni, nagy hatással volt környezetére és különösen a nőkre, talán ezzel is magyarázható, hogy amikor abban a kis anarchoszindikalista csoportban, amely Szabó Ervin körül tömörült felvetődött egy Tisza Istváni merénylet ötlete, rögtön egy ifjú hölgy, Duczyńska Ilona (1897-1978) jelentkezett a végrehajtására. Szabó Ervin eredetileg maga akarta elsütni a fegyvert, mondván amúgy is halálos beteg már (a tuberkulózisa mellett cukorbaja is volt), így nyugodtan „feláldozhatja” magát, de be kellett látnia, hogy fél szemmel és betegségektől gyötörve nem tudott volna pontosan célozni. (Már az a tény, hogy Szabó Ervint anarchoszindikalistának nevezik, jelzi, hogy ideológiailag eltávolodott a marxizmustól és a bakunyini irányzathoz állt közelebb.)

Képgalériánk:
Duczyńska Ilona Fotó: Archívum

A merénylet végrehajtását nagyon egyszerűen képzelték el: Duczyńska megvárja Tisza Istvánt egy olyan helyen, ahol kiszáll a hintójából és egy pisztolylövéssel végez vele. A nő a pisztolyt egyik barátjuk, Madzsar József lakásából lopta el, de végül még sem süthette el. Tisza István ugyanis 1917. május 23-án kénytelen volt lemondani, amikor nézeteltérése támadt a választójogi reform kérdésében az uralkodóval. Ő nem akarta a választójog kiterjesztését, mert tartott attól, hogy a magyarországi nemzetiségek ezzel visszaélhetnek és akár még többségbe is kerülhetnek a parlamentben. Duczyńska Ilona egy kávéházban értesült a fejleményekről és nagyon elkeseredett amiatt, hogy nem lehetett merénylő. Szabó Ervin vigasztalta őt, majd folytatták a röpiratok és a szocialista eszmék terjesztését.

Szabó Ervin a kudarcba fulladt merényletkísérlet után alig másfél évre rá, 1918. szeptember 30-án (a spanyolnátha járványban) elhunyt. Duczyńska Ilona akkoriban éppen börtönben ült, de az őszirózsás forradalom győzelmekor kiszabadult. 1919-ben a Tanácsköztársaság idején sikerült „meglovasítania” 70 millió koronát, amellyel a külföldre menekülő elvbarátait segítette, majd ő is emigrált. Később feleségül ment Szabó Ervin unokaöccséhez, Polányi Károlyhoz, akivel 1936-tól Angliában, majd 1950-tól Kanadában élt. Magyar költők és írók (Déry Tibor, Juhász Ferenc, Lengyel József) műveit fordította angolra, sőt kiadott egy magyar költői antológiát is.
0 HOZZÁSZÓLÁS