Egy élet az irodalom szolgálatában

2020. augusztus 16., 19:01
Lacza Tihamér

A II. világháború utáni felvidéki magyar irodalom egyik alapozó és iránymutató nemzedékének tagjai 1930-as évjáratúak. Sajnos, többen (Dobos László, Török Elemér, Veres János) már nincsenek közöttünk, de pályatársai közül még a minap köszönthettük Duba Gyulát és az idén tölti be 90. életévét a felvidéki irodalomtudomány és -kritika két nagy öregje is: Szeberényi Zoltán és Fónod Zoltán.

E sorok írója, noha már évtizedek óta az írásbeliség más terepein igyekszik magát hasznossá tenni, pályája első másfél évtizedében az irodalomkritikával is kísérletezett, és ebben a minőségében igen hamar felkeltette Szeberényi tanár úr figyelmét, akinek értő és tárgyilagos véleménye még akkor is buzdítóan hatott, ha nem ritkán kritikát is megfogalmazott. Később kissé neheztelt is rám, hogy elszédelegtem a Parnasszosz vidékéről.

Személyes találkozásaink nem voltak túl gyakoriak, többnyire az írószövetség összejövetelein váltottunk néhány szót, mégis úgy tűnik fel számomra, hogy ezek a beszélgetések jótékony hatásúak voltak, és mindig megörültem, ha olyan emberrel futottam össze, akinek a tanára volt Nyitrán, és csak szuperlatívuszokban tudott beszélni róla.

Ő maga is egyébként elsősorban tanárnak tartotta magát, aki a felvidéki magyar iskolákban oktató magyar szakosok százait indította el a pedagógusi pályán. Az irodalom népszerűsítését is örömmel felvállalta, mert őszintén hitt a szép szó embert formáló erejében, de azért is, mert úgy gondolta, sőt negatív tapasztalatai ellenére úgy gondolja ma is, hogy az írók szavainak és gondolatainak ma is irányt kellene mutatniuk az emberek számára.

Komáromban született, és egy olyan időszakban vált felnőtté, amely különösen sok megpróbáltatást hozott nemzedéke számára. A II. világháború idején volt kamasz, 1945–1949 között felvidéki magyarként a társadalom számkivetettje, akinek mindent rendkívüli erőfeszítések közepette kellett megszereznie.

Hajógyári munkásként esti tagozaton érettségizett 23 évesen, miközben szlovák korosztályosai már az egyetemet fejezték be. Nyilván ekkor számot vetett addigi életével, és a műszaki pálya helyett a tanárságot és az irodalmat választotta. 1957-ben a pozsonyi Pedagógiai Főiskolán magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet szerzett, és három évig a galántai gimnázium tanára volt.

Saját elmondása szerint 30 évesen írta első irodalmi tanulmányát. Ekkor határozta el azt is, hogy Nyitrán, az időközben ott létrehozott magyar tanárképző tagozaton folytatja oktatói munkáját. Harmincöt évig működött itt, közben tanszékvezető is volt, és amikor 65 évesen, 1995-ben nyugdíjba vonult, abban bízott, hogy óraadóként még tovább szolgálhat. Elvégre a tanári munka egyszerre volt a lételeme és az energiaforrása. Irigyei azonban közbeléptek, és arra kényszerítették, hogy ezeket a terveket végleg temesse el. Ma már nehéz eldönteni, hogy ezzel ártottak-e vagy éppen használtak neki.

A magyar pedagógusképzésnek bizonyosan keresztbe tettek. Ugyanakkor maga nyilatkozta, hogy Nyitrát, a várost igazán sosem tudta megszeretni, túl sok magyargyűlöletet sugárzott magából. Csak a főiskolai közeg és a tanítványok tudták ezt ellensúlyozni, s ezt sajnálta otthagyni. Feleségével – aki szintén Nyitrán oktatott – visszaköltözött Komáromba, gyermek- és ifjúkorának városába, és úgy tervezte, hogy mindazt bepótolhatja, amitől a rengeteg egyéb feladat és a körülmények alakulása megfosztotta. Talán a nagy összegzésre gyűjtötte az energiát, hiszen egész addigi életében is elsősorban írói életművekre koncentrált.

Már első, nagy figyelmet keltő könyve is egy monográfia volt (A vox humana poétája. Győry Dezső csehszlovákiai költészete, 1972). Később több antológiát is összeállított, és kritikai írásait is könyvbe gyűjtötte. A háború utáni felvidéki magyar írók portréit két kötetben foglalta össze (Magyar irodalom Szlovákiában 1945–1999, 2000). Ezt egyfajta irodalomtörténeti kézikönyvnek is szánta, hiszen az ő kezdeményezésére (is) került be a gimnáziumi tananyagba a felvidéki magyar irodalom témaköre. Emellett még három írói monográfiát is letett az asztalunkra (Duba Gyuláról, Ozsvald Árpádról és Turczel Lajosról), de ezek már olyan időben jelentek meg, amikor jórészt megszűntek azok a fórumok, ahol ezeknek komolyabb visszhangjuk lehetett volna.

Szeberényi Zoltán02
Balról: Tóth Elemér, Zirig Árpád, Szeberényi Zoltán és Fónod Zoltán

Gyanítom, hogy Szeberényi Zoltán szomorúsága és kiábrándultsága is ebből fakad. A megváltozott kor nem kedvez az irodalmi művek befogadásának és kritikai megmérettetésének sem. Szeberényi, ellentétben több szakmabelijével, nem gúnyolódva használta a zsurnálkritika kifejezést, hanem egy olyan műfajnak tekintette, amely fontos közvetítő szerepet tölt be író és olvasó között. Mostanában a legtöbb megjelent könyvnek legfeljebb szűk szakmai körben van némi visszhangja, a szélesebb olvasói rétegekhez talán még az az információ sem jut el, hogy nyomdafestéket láttak. Joggal dohog amiatt, hogy az emberek alig vagy egyáltalán nem olvasnak könyvet, az információkat a laptop segítségével az internetről gyűjtik be, és ma már ritkák azok a meghitt pillanatok, amikor az ember önfeledten elmerül egy-egy könyvben.

Tájainkon az irodalomkritika sokáig pedagógiai „indíttatású” is volt. Nemcsak azért, mert művelői gyakran irodalomtanárok voltak, hanem felismerték a kisebbségi oktatásban tapasztalható megkésettséget és hiátusokat.

Nyilván a mai fiatal írónemzedék számára az ilyen hangvételű bírálat már nem elegáns, pedig  ha alaposabban szemügyre vennénk a közreadott verseket, prózai szövegeket, bizony lenne mit „üzenni” az ifjú titánoknak. Szeberényi tanár úr, amíg győzte, rendszeresen odafigyelt mind a befutott, mind a pályakezdő tollforgatókra, és a maga sajátos módján kifejtette a véleményét. Egyszer azt írtam, hogy ha a felvidéki magyar írók és irodalmárok alakítanának egy zenekart, abban Szeberényi Zoltán biztosan gordonkán játszana. Ma is így gondolom, hiszen ez az a hangszer, amely nem tolakodik, de a hangját akkor is hallani, és ha elnémulna, az hiányérzetet keltene.

Kedves Szeberényi Zoltán, tisztelt Tanár Úr, adjon a teremtő születésnapod alkalmából sok erőt és olyan szellemi élményeket, amelyekre mindig is vágytál!
 
Megjelent a Magyar7 2020/33.számában.