Edith Eva Eger: A döntés

Szabadulása után sokáig lábadozik, majd férjhez megy, gyermeket szül, és a kommunizmus elől családjával együtt kénytelen kivándorolni. Amerikában kezd új életet, komoly anyagi gondokkal és megpróbáltatásokkal, de leginkább súlyos lelki traumával, a koncentrációs tábor nyomaival. Negyvenéves korában végzi az egyetemet, háromgyermekes anyaként diplomázik, majd a mesterfokozatot is megszerzi, s további képzésekkel és gyakorlattal Amerika elismert pszichológusa lesz.

Hosszú éveken át tartja fogva Edith Eva Egert a koncentrációs tábor traumája. „Megpróbáltam elűzni a múlt emlékeit. Azt hittem, ez a túlélés kulcsa. Csak sok év múltán értettem meg, hogy a menekülés nem gyógyír a fájdalomra; hogy csak rosszabb lesz tőle. Amerikában földrajzi értelemben minden addiginál messzebb voltam korábbi börtönömtől; de pszichésen itt sokkal inkább rab voltam, mint azelőtt. Azzal, hogy elmenekültem a múlt elől – a félelmeim elől -, nem leltem rá a szabadságomra. Börtöncellát építettem a rettegésemből, és a hallgatásommal kattintottam rá a lakatot.”

A disszertációjához végzett kutatásai során felfedezte, és szavakba is öntötte személyes meggyőződését és azt a gondolatot, amely majd klinikai praxisa ismertetőjegye lesz: dönthetünk úgy, hogy a saját börtönőreink leszünk, vagy dönthetünk a szabadság mellett.

Eger doktor nem azt vallja, hogy a múltat le kell zárni, s hogy az idő majd begyógyítja a sebeket. Az ő elmélete szerint igenis szembe kell nézni a múlttal, el kell fogadni, ezáltal elengedni a minket ért viszontagságokat, az ezekből eredő fájdalmakat, de magunknak kell eldöntenünk, hagyjuk-e, hogy rátelepedjenek további életünkre, vagy éppen megerősödünk általuk. Ezzel együtt tehát nem az idő gyógyítja be a sebeket, hanem mi magunk lehetünk saját gyógyítóink.

Könyvének értelméről, küldetéséről így vall: „Mindegy, hogy életünk hajnalán, delén vagy alkonyán járunk éppen, és az is mindegy, hogy mély szenvedések állnak-e mögöttünk, vagy csak most kezdjük a küzdelmeket; hogy az első szerelmünket éljük, vagy életünk társát veszítjük el épp idős korunkban; hogy az egész életünket felfordító megrázkódtatásból lábadozunk, vagy csak kisebb módosításokat szeretnénk tenni, amelyek által több öröm érhetne minket az életünkben – abban szeretnék segíteni olvasóimnak, hogy felfedezzék, miként szökhetnek meg saját elméjük koncentrációs táborából, és válhatnak azzá az emberré, akinek lenniük kellene.”

És a további idézetek: „…rossz dolgok mindenkivel megtörténnek. Ezen nem tudunk változtatni. A születési anyakönyvi kivonatunkban sem írták azt, hogy az élet könnyű lesz. Csakhogy nagyon sokan vagyunk, akik benne ragadtunk egy traumában vagy fájdalomban, és ez megakadályozza, hogy a maga teljességében élhessük meg életünket. Ezen pedig változtathatunk.”

„…az áldozattudat belülről fakad. Senki más nem tehet minket áldozattá, csakis mi magunk. Nem attól leszünk áldozatok, ami történik velünk, hanem attól, hogy úgy döntünk: belekapaszkodunk az áldozattá válásunkba.”

„…dönthetünk úgy, hogy arra figyelünk oda, amit elveszítettünk, vagy pedig arra, amink még megvan.”

„…Mi dönthetjük el, mire tanítsanak minket a borzalmak. Taníthatnak arra, hogy megkeseredjünk fájdalmunkban és félelmünkben. Hogy ellenségesekké váljunk. Lebénuljunk. Vagy arra, hogy megőrizzük gyermeki részünket, az élénk és kíváncsi részünket, azt a részünket, amelyik ártatlan.”

„…kitartani. Miközben körülöttem majdnem mindenki – az SS-tisztek, a kápók és a többi fogoly – minden nap minden pillanatában, az Appelltől kezdve a munkanap végéig, a szelekcióktól az ebédre várakozó sorokig azt ismételgette nekem, hogy soha nem juthatok ki élve a haláltáborból, én azzal foglalkoztam, hogy kifejlesszek magamban egy belső hangot, amely egy másik eshetőséget vázolt fel nekem. Ez csak ideiglenes, mondtam magamnak. Ha ma életben maradok, holnapra szabad leszek.”

„…Bármelyik pillanat lehet az utolsó. Akkor meg minek törődjünk bármivel? Miért fektessünk energiát bármibe? És mégis, ha éppen ez a pillanat az utolsó pillanatom ezen a földön, csakugyan a beletörődésre és a vereség érzésére kell elpazarolnom? Úgy kell eltöltenem, mintha máris halott lennék?”

„…Passzívnak lenni azt jelenti: hagyod, hogy mások döntsenek helyetted. Agresszívnak lenni azt jelenti, hogy te döntesz mások helyett. Asszertívnak lenni azt jelenti, hogy a magad számára te hozol döntést. És bízol benne, hogy ez elég, hogy elég vagy.”

Edith Eva Eger rámutat: nem létezik univerzális sablon a gyógyulásra, de vannak lépések, amelyeket megtanulhatunk és gyakorolhatunk, olyan lépések, amelyeket mindenki a saját léptei közé szőhet, lépések a szabadság táncában.

Saját példájából és terápiás eseteiből okulva méltán állítja: nem dönthetünk úgy, hogy eltüntetjük a sötétséget, de fényt gyújthatunk benne. És a szabadságunkért senki más nem felelős, csakis mi magunk. Soha nem változtathatjuk meg a múltat. De egy életet meg tudunk menteni: a magunkét. Azt, amelyikben éppen most élünk, ebben az értékes pillanatban.

Az idő nem gyógyítja be a sebeinket. Gyógyulásunk azon múlik, mihez kezdünk az időnkkel. Akkor gyógyulhatunk meg, ha a felelősség mellett döntünk, ha a kockázatot vállaljuk – ha úgy döntünk, hogy eleresztjük a múltat vagy a gyászt.

Eger doktor könyve fontos és súlyos üzenet az olvasó felé. Utolsó sorai így hangzanak: „…ünnepelhetem a döntésedet, hogy lebontod a tudatodban lévő börtönt, tégláról téglára. Nem tudod megváltoztatni, ami történt, nem tudod megváltoztatni azt, amit tettél, vagy amit veled tettek. De eldöntheted, hogyan élsz most. Drágám, dönthetsz úgy, hogy szabad leszel.”

Edith Eva Eger: A döntés, Libri Kiadó, 2017

Fiala Ilona